Minden népnek vannak szent helyei. Kell, hogy legyenek! Nekünk, magyaroknak is szükségünk van ilyen zarándokhelyekre, hol testben és lélekben feltöltekezhetünk. Hol éhségünket csillapíthatjuk, hol szomjunkat elolthatjuk. S honnan újult erővel nekivághatunk az élet „Beérseba pusztáinak”, mint Hágár.
A mi szent helyünk Vizsoly, hol először szólt az Úr hozzánk magyarul. Magyarul szólt, s üzente Hágárnak, a kétségbeesettnek: „ne félj, mert az Isten meghallotta a gyermeknek szavát, ott ahol van. Kelj fel, vedd fel a gyermeket és viseld gondját, mert nagy néppé teszem őt.
És megnyitá Isten az Ő szemeit és láta egy vízforrást, oda méne azért, és megtölté a tömlőt vízzel, és inni ada a gyermekeknek. És vala Isten a gyermekekkel, s az felnövekedén…”
E sorok itt íródtak kézzel, papírra a közeli Göncön, hol az „istenes vén ember”, Károlyi Gáspár küldetését teljesítette, s forrást nyitott a pusztában szomjazó magyar népnek. S által megszólalt az Úr magyarul, s ez a magyarul szóló isteni ige, itt Vizsolyban öltött „könyvtestet”. Itt született meg a Magyar Biblia.
Vizsoly, e szent hely, 800 éves műemlék templomának falai között, a szószékről néhai Csiha Kálmán erdélyi református püspök annak idején nem véletlenül idézte a Károlyi fordította bibliából Hágár történetét. A jelkép ugyanaz Hágár történetében, mint a Vizsolyi Biblia létében. Az útravaló!
Azt mondta Csiha Kálmán: „Károlyi tudta: útravaló kell a magyar népnek. Az egyik oldalon ott volt a török, a másik oldalon ott volt a német. S a harmadik oldalon ott volt a nyomorúság és a ragály, a pestis. Három részre szakadt akkor már Magyarország. S Károlyi Gáspár tudta, hogy útravaló kell a magyarságnak. S adta a legdrágább útravalót, az Isten igéjét magyarul.
S mennyit vándoroltunk azóta! Vándoroltunk a gályarabok idejében, az ellenreformációban, vándoroltunk Rákóczi elveszett szabadságharcában, s vándoroltunk az elveszett szabadságharcban, az elveszett ’56-ban, és vándoroltunk két véres világháborúban, és Erdélyben és a Felvidéken, és Kárpátalján és a Délvidéken vándoroltunk a kisebbségi sors nyomorúságiban. S szinte minden útravalónk elveszett, sokszor még a szabadságunk is. De egy, mindössze egy, ám a legfontosabb útravalónk mégis megmaradt: az Isten igéje. Amit Károlyi Gáspár által tolmácsolt nekünk az Isten. Csak ez az egy maradt meg. És ezt vitték magukkal kárpátaljai testvéreink Szibériába. Ebből kaptak erőt az erdélyi magyarok a Duna deltájában. Ha máshol nem, a szívünk rejtekében őrizték az útravalót.”
- A válságos, kritikus és nehéz, megterhelt időkben mindig új és új erőforrást jelentett a megszületett magyar Ige! S hogy milyen nagy szükségünk van újra - kivétel nélkül - minékünk erre a testi és lelki erőre, erre a reménykedésre, erre a bizakodásra, egymás iránti tiszteletre, szeretetre, megbecsülésre, különösebben nem kell nekem most hangsúlyoznom. Ma, amikor a magyar nemzetnek, szűkebb hazánknak, az itt élő és élni akaró embereknek az „élet arculatában” mély lelki ráncok jelentek, jelennek meg, amikor drámaian fogyatkozik e történelmi vidéken az itt élőknek a száma: én hiszem, hogy mindannyian gyógyulni, megerősödni, megújulni, feltámadni, új életet kezdeni akarunk.
Ezek már hajdani, gyerekkori barátomnak, Nagy Zoltánnak, Vizsoly egykori református lelkipásztorának gondolatai.
Megcáfolhatatlan gondolatok, s mindehhez még azt teszem hozzá: méltó és nélkülözhetetlen útravaló ehhez az Úr magyarul szóló üzenete, amely Németh László szerint: „Könyv ez, amely itt történelem, ott ballada, itt szerelmi ének, ott haragos óda, itt jóslat, ott idillium. Szókincse mindenkié.”
Tehát a miénk. Nekünk szóló, értünk szóló, minket segítő útravaló. Ezért hát Vizsolyba – felekezettől függetlenül – ezen égi, ezen magyar útravalóért mindenkinek - egyszer legalább - el kell zarándokolni! Soha nem késő!
Ne feledjük: minden népnek vannak szent helyei.
A miénk Vizsoly!
