Miskolc

 Papp László - Avas alján

 

Álmodom.

Emlékezetes éjszaka ez a mostani, mert az álmom ezúttal nem zagyva kuszaság, hanem csodaszép történet.

Álmomban visszatérek oda, ahol életem több mint 60 esztendeje lepergett. Álmomban újra Miskolcon járok.

Úgy bizony! Újra hallom a Kubik morajló zaját, a 15-18 ezer szurkoló egyszerre feltörő, együttes erővel kikiáltott örömét vagy elkeseredettségét. Vélem látni a piros salakon Puskás, Bozsik labdabűvölését, s persze a kedvencem, Kocsis Sanyi felhőfejeseit, majd már a zöld gyepen, néhány évvel később Albert Flóri, Tichy Lajos és Bundzsák Dezső ámulatba ejtő játékát.

S persze a mieinket, a mindenkinél jobban csodált és imádott labdarúgókat, Buna Jancsit, Zoller Csicsát, Nyíri Zolit. Mert nekem, nekünk akkor élt martintelepi srácoknak, ők voltak a példaképeink.

Lám, lent a Gödörben, Károlyi Joci bá’ kocsmájában ezúttal is vígad a nép! Nem csoda, percekkel korábban vertük 3:0-ra első NB-I-es meccsünkön a kiváló játékerőt képviselő Szombathelyi Haladást, s azon a héten a Népsportban a tabella első helyén ott díszeleg ez a mozaikszó: MVSC. Mi, akik ott nőttünk fel a Kubik közvetlen közelében, mi tudtuk igazán – hiszen lelkünkbe égett! – mit is takar ez a négy betű.

A Bunkóba – így hívta mindenki a hivatalosan ugyan Erkel nevét viselő művházat – no meg a Fáklyába (a bolhásba) minden meccs után, vasárnap este filmet mentünk nézni, Gyöngyvirágtól lombhullásig, A kék vércsék erdejében, Rákóczi hadnagya – jut eszembe néhány akkor látott film címe. Ma már bizton állítom: akkor, ott a foci és a film volt az, ami megtanított bennünket álmodni!

Dél van. Megszólal a Járműjavító dudája, majd fél egykor ismét. Fújnak – mondogatjuk egymásnak. Akkor még nem volt karóránk. Viszont attól pontosabb időmérőnk, mint a Jármű „dudája” azóta sincs, pedig egyikünk másikunk karján ritka márkájú karóra díszeleg.

A rendező pályaudvar felől az újra és újra felharsanó hangszóró hangja „beteríti” a Martintelepet és a Máv-telepet: „Tolatást végzünk a 8. vágányon!” „A gurítást megkezdjük: két kocsi a 12. vágányra…” A kocsirendezőknek, a sarusoknak szól az intelem, az utasítás, de akarva-akaratlanul mi is tudjuk mi minden történik a szomszédban, ott belül a vaspályán, ahol jóapám is keresi kenyerét.

Füstölögnek a 424-esek, a 411-esek, a „Trumannok”. Mi meg a Nagyhídon állva bámuljuk az alattunk elfutó síneken tolató vagy szerelvényt húzó mozdonyok iszonyatos erejét. S közben el is feledkezünk, hogy a következő pillanatban a híd alól előbújó mozdony füstje beborít bennünket. Mi pedig becsukott szemmel, összeszorított szájjal, levegőt sokáig nem véve „füstölődünk”. Igen, minket ilyenkor a mozdony füstje „tartósított”. Minket akkor a mozdony füstje örökre megcsapott!

Arrább bárányfelhők úsznak alma materem, a Földes pirostéglás épülete felett. Az egyik nyitott ablakon jól kihallatszik Kádár Imre tanár úr (Vizes) kedélyesen, ám vitriolos iróniával csipkelődő hangja: „Vizes vagy Éldes! Megint bekaptad a löttyöt!” S akkora egyest rajzol valamelyikünk „ábrincsák” (ábrázoló geometria) füzetébe, hogy az „érdemjegy” alig fér el a teljes oldalon.

Nézem a Déryné utca felé tovaúszó felhőket, s azt érzem, hogy annyira, de annyira hiányoznak: Vizes, Pacal, Sügér, Papa, Pifta bácsi... Jó tanáraim ragadványnevei ezek! Ma már tudom, szeretetünk jeleként ragasztottuk rájuk, persze diákos csibészséggel. A többi társam nevében is mondom, Kádár Imre, dr. Harsányi László, Lakatos Endre, dr. Mádai Gyula és Koszorús István tanár úrak, emléketek mibennünk örök!

A Szinva korlátjának dőlve bámulom a Sajó felé igyekvő patakot. Vize kicselezi a meder alját kikövező kavicsokat, s nevetve fut tova, s talán – elbizakodva – már az óceánról álmodik, hogy egyszer majd eljut odáig.

Merengésemből felriaszt az avasi templom harangjátéka. Felnézek a tüskeként égre meredező kilátó tornyára, amelyre ráül egy, az égen fényesen világító csillag. Pont a csúcsára, s olyan az egész, mint gyermekkorom karácsonyfájának látványa.

Meg is hökkenek. Már megint karácsony lenne? Valószínűleg, mert ismét érzem a bejgli illatát, azét a bejgliét, amelyet a szembe szomszéd Gyöngy néni sütött a Martintelepen, a Tóth Pál utcában minden karácsonykor.

S ugyanúgy itt van a számban Potyka Kata vendégfogadójából, a Magyar Huszárból – a békával is „ízesített” – kocsonyának az íze! Ráadásul eszembe jut – nyilván azért, mert minden mindennel összefügg –, hogy anno, az érettségi bankettünkön a Fehér teremben – miután délelőtt földrajzból „kiválóan értem” –, Hevesi Attila tanár úr nekem ajándékozta a desszertnek feltálalt somlói galuskáját, melyhez hasonló finom somlóit azóta sem ettem.

Hogy szalad az idő! Már éjfél is elmúlt! A Forinton egyedül ballagok. A főutca teljesen kihalt. A Sötét kaputól kissé beljebb, a Kispipában viszont cigány húzza. „…lesz-e tavasz, lesz-e még nyár? A hegedű szívfacsaróan sír, s bennem öröm és fájdalom, büszkeség és melankólia, bölcs rezignáció elegye kavarog, hömpölyög, akár késő ősszel a Hámori-tó fölött a szürke köd és a nehéz pára.

Olyan titokzatos, olyan felkavaró minden, mint egy Krúdy kötet meseszerű története Rezeda Kázmérral vagy Szinbáddal, a hajóssal.

Az enyém is igaz történet, hisz jómagam részese, szereplője voltam hatvan esztendőn át.

Hatvan éven át elmondhattam minden egyes esztendőben: Miskolc és én összetartozunk!

Olyannyira, hogy bennem azóta sem változott ez az érzés! A konklúzióm rendíthetetlen: házam, létem te voltál, Miskolc!

S az maradtál mindmáig, s az maradsz nekem mindörökre!

A szépbe merült lélek balladája

Béres Ferenc. Ugye, emlékeznek még a hangjára? Aki hallotta ezen a csodálatos hangon megszólalni az egyik legszebb magyar népdalt a „Lovamat kötöttem…” kezdetűt, máig beleborzong a gyönyörűségbe. Amikor két csoda, (dal és daloló) egymásra talál, az élmény és az ámulat hatványozódik. 1996-ban, amikor elhunyt, a temetésén, a Farkasréti temetőben az őt búcsúztató Czine Mihály arra hívta fel a nagyszámú gyászoló közönség figyelmét, (persze, akik ott voltak ezt azt hiszem valamennyien tudták), hogy a XX. századi Magyarországnak három nagy tenoristája volt.

Az opera műfajában Simándy József, az operettben Sárdi János, míg a népdaléneklésben Béres Ferenc.

Béres Ferenc halhatatlansága nemcsak istenadta tehetségéből gyökeredzik, hanem abból is, hogy ez az alkotó géniusz alázatos szolgája volt a művészetnek. Annak a művészetnek, amit a legnagyobb erő, a nép teremtett meg. Ő, Török Erzsivel és másokkal, a szegények énekese volt. A szegényeké, akik megszülték ezeket a népdalokat. És ők nagyon sokan vannak. Jóval többen, mint a hangversenyekre járók.

Abaúj hű fia a legegyszerűbb paraszténekesektől – többek között édesapjától, édesanyjától – tanulta meg, hogy az éneklés a szépbe merült lélek balladája. S onnantól kezdve hivatásának érezte, hogy halhatatlanná tegye a népdalok névtelen szerzőit, a szegényeket. Névtelen katonának is szoktak szobrot állítani. Béres Ferenc ezért a magyar kultúra névtelen megteremtőinek állított ércnél maradandóbb emlékművet, abból a szent meggyőződéstől vezérelve, hogy ezeknek a névtelen hősi költőknek élniük kell, amíg magyarság él e Földön.

A 25 éve elhunyt énekművész emlékét azzal idézzük, aki a ma élők közül talán legközelebb állt hozzá, s aki biztos, hogy legjobban ismerte őt. Nem más Ő, mint a testvéröccse, Béres János, a Kossuth díjas furulyaművész.

– A hivatásomból adódóan nemcsak, mint testvér tudok róla sokat, hanem úgy is, mint művésztársa, munkatársa, hiszen évtizedeken át együtt dolgoztunk, együtt léptünk fel idehaza és külföldön. Az úgynevezett Béres-trió – kiegészülve a feleséggel, Szőllős Beatrix cimbalomművésszel – Magyarország minden szegletébe eljutott, olyan kisfalvakba is, mint az abaúji Gagybátor, ahová minket az eszmélésünk, gyermekkorunk kötött.

– Apropó, Gagybátor… Kezdjük az emlékezést a gyökereknél! Egy ilyen kisfaluból, hogyan lehetett eljutni a világot, a hírnevet jelentő deszkáig, a reflektorfényig?

– Tehetség, szerencse, akaraterő, kitartás. Ezek együttes megléte és egymást erősítő hatása eredményezheti a sikert. Mert a csúcsra nem hívják az embert, oda bizony fel kell kapaszkodni! Családunk a zajos világtól elzárt helyről gyökeredzik. Édesanyám Szászfán született, ez a kisfalu a mostani szlovák-magyar határ közelében fekszik. Nagyapám ott volt mesterkovács, s az édesapám mellette volt tanuló. És azután elvette feleségül a mester lányát. Huszonhárom évesek voltak mindketten, amikor összeházasodtak. Édesapám gépész-kovács lett Gagybátorban, ahol éltünk. Később pedig kereskedelemmel foglalkozott. Édesanyjától örökölt egy kocsmát, majd mellé nyitott egy szatócsüzletet is. S miután elvette az én drága jó anyámat, vele együtt – hozományként – egy cséplőgépet és egy darálót is kapott. Abban az időben ez egy olyan kisfaluban, nagy vagyonnak számított.

– János bátyám! Hányan voltatok ti testvérek?

– Hatan, de csak öten nőttünk fel, mert az előttem született Juliska egészen kis korában, gyermekbetegségben meghalt. A hat gyermek között Feri bátyám harmadik volt a sorban, én pedig a hatodik, vagyis a legkisebb. Kettőnk között 8 év korkülönbség volt.

Az előbb azt kérdezted, hogyan lehetett egy ilyen elzárt, szegényes falusi környezetből kitörni. Mindenekelőtt úgy, hogy a szülők is akarták, illetve nem mondtak nemet a tanító úrnak, amikor azzal jött hozzánk, s azt mondta apámnak – A Pista gyereket tanítani kellene. Ő volt a legidősebb testvérem, nagyon jó képességekkel megáldott. S akkor 1930-ban a szülők – először – úgy döntöttek, hogy Pista bátyámat tanítatja, s fizetnek Béki Miklós tanító úrnak, aki felkészítette őt a polgári iskolára, amit aztán Szikszón végzett el, kitűnő eredménnyel.

Akkor jött az újabb dilemma, hogyan tovább? S a szüleim úgy döntöttek, hogy vállalják Pista bátyám továbbtanulásának költségeit, az azzal járó nehézségeket. Édesapám azt mondta, hogy ha már ilyen jó eszű fia van, akkor ne legyen belőle a Jakabfalvi kocsisa. Jakabfalvi nevű volt a földesúr akkor Gagybátorban. S így Pista bátyám Sárospatakra került az ottani református tanítóképzőbe. Méghozzá nagy családi áldozatvállalással, hisz apám otthon maradt Gagybátorban Rózsikával és Máriával, utóbbi testvérem vezette a háztartást, édesanyám pedig Patakra költözött, ott vett ki albérletet, s Pista bátyám mellett vitte magával Feri bátyámat, s vitt engem is, aki akkor 4 éves voltam. Ott Patakon persze munkát vállalt, férfi alsónadrágokat varrt egy szatócsüzletnek, 10 fillérért darabját. Egy nap megcsinált 20 gatyát és ezért két pengőt kapott, ami jó pénznek számított akkor.

Szóval, Pista bátyám ott Patakon a tanítóképzőbe járt, Feri bátyám pedig, aki Gyagybátorban akkorra már 5 elemit végzett, ott Patakon a polgári iskolába került. Második osztályos volt a polgáriban, amikor készített agyagból egy Rákóczi mellszobrot. Nagyon jó kézügyessége volt, az a szobra is nagyon jól sikerült. Olyannyira jól, hogy híre ment Patakon. Le is fotózták, ami nagy dolog volt akkoriban. De ami még ennél is nagyobb dolognak számított, hogy felfigyeltek rá a pataki főgimnáziumban is. Amikor a szobráról tudomást szereztek, másnap már ment a gimnázium delegációja megnézni, s rögtön kezdték agitálni édesanyámat, hogy ennek a gyereknek gimnáziumot kell végeznie, s majd onnan, ők a képzőművészeti pályára irányítják. S ahhoz a polgári iskola kevés. Hiába mondta anyám, hogy nekünk annyi pénzünk nincs, hogy Pista bátyám mellett Feri bátyámat is tanítassuk, ők csak agitálták édesanyámat, mondván, kap majd ösztöndíjat a gyerek. Nos, így került be Feri bátyám a pataki gimnáziumba. A második év anyagából különbözeti vizsgát tett, s harmadikosként már teljes jogú polgára lett a főgimnáziumnak. Ott végezte el a negyedik osztályt is. Viszont onnantól a szüleim már nem tudták a tanítatási költséget vállalni, hisz csak a beíratás egy-egy tanévre 100 pengőbe került, ami akkor két tehén ára volt. Így Feri bátyám az 5. gimnáziumi osztályt már nem folytatta, sőt el is jött Sárospatakról. Miskolcra került, ahol a fa- és fémipari szakiskolában folytatta tanulmányait. Ez az iskola karpaszományra jogosító volt, de egyetemi továbbtanulásra nem. Ez egy 3 éves iskola volt, amit könnyedén elvégzett, s utána rögtön felvették a miskolci Erdőgazdasághoz. Azzal a céllal ment oda, hogy onnan majd tud menni a visszacsatolt Erdélybe, az ottani valamelyik erdőgazdasághoz. Úgy is történt, Feri bátyám rövidesen Besztercére került, ahol néhány évet eltöltött, s jó fizetést kapott.

– Mielőtt tovább folytatnánk Feri bátyád életútját, említsd meg mi történt Pista bátyáddal, s természetesen Veled, aki közben felcseperedtél?

– Pista bátyám elvégezte Sárospatakon a tanítóképzőt, kántortanító lett belőle. De miután kitört a háború, őt is elvitték katonának, kikerült a frontra, s 1943-ban 23 éves korában a brianszki erdőben halt hősi halált. 2001-ben vitézzé avatták: Vitéz Béres István zászlós úr.

A közelmúltban Gagybátorban az egykori házunkon, Feri bátyám emlékére egy táblát helyeztek el. Akkor ott eszembe jutott, hogy olyan ez, mint a mesében. A három fiú elindult vándorútra, s van ki közülük visszatér, van aki viszont nem. Pista bátyám olyan régen halt meg, hogy már a falu nagyobb része arra sem emlékezett, hogy élt. Amikor e táblaavató ünnepnapon megkoszorúztuk az elesett gagybátori hősök emléktábláját, kértem Csomós püspök urat, hogy néhány szóval emlékezzen meg Pista bátyámról is. Sokan akkor, a püspök úrtól hallva tudták meg, hogy ő is Béres-testvér volt.

Ami pedig engem illet, valóban felcseperedtem. S a református egyetemes konvent tehetségmentő pályázata segítségével a miskolci Lévay József Református Gimnázium tanulója lettem, s a pályázat révén 120 aranypengő ösztöndíjat kaptam. Aztán a háború után, amikor egy másik rendszerben, 1949-ben megalakultak a népi kollégiumok, annak én is alapítója voltam.

Ám ugyancsak 1949-ben nem akartam menni termelőszövetkezeti csoportokat szervezni, az ellen fellázadtam, ezért népbíróság elé állítottak, s kivágtak Magyarország minden gimnáziumából. Így kénytelen voltam visszamenni Sárospatakra, ahol egy kiváló pedagógus segítségével – Palumby Gyulának hívtak, sanos már nem él – magánúton elvégeztem a gimnáziumot, s miután Palumby Sárospatakról Miskolcra, a Kilián Gimnáziumba került, az utóbbi helyen érettségiztem le.

Közben Feri bátyám Besztercén főerdész lett, de nem volt meg a humán érettségije, amivel egyetemre mehetett volna. Pedig neki az volt a célja. Ezért Besztercén elvégezte a gimnázium 5-6. osztályát, de akkor már ooda érkezett a front, s ő onnan Erdélyből elég viszontagságos úton került haza Gagybátorba. Majd pedig amikor vége lett a háborúnak, néhány hónappal később ő már Pesten volt. Ott belépett a Nemzeti Parasztpártba, s Veres Péternek lett a jobbkeze. Többek között Illyés Gyulával, Erdei Ferenccel dolgozott együtt. Emlékszem, amikor Veres Péter Gagybátorba jött, a bátyám szervezte meg a helyi rendezvényt. Veres Péter akkor újjáépítési miniszter volt. Nálunk aludt. Apám is nagy parasztpárti volt, hallgattak rá az emberek. Ezt mindennél ékesebben bizonyítja, hogy az első választáskor csak két helyen győzött a Parasztpárt, Balmazújvárosban és Gagybátorban.

Ferenc bátyám Pesten – a politika mellett – tanult is, rögtön beiratkozott az egyetemre. Felvették, de mivel nem volt meg az érettségije, az első év végén csak akkor vizsgázhatott, ha bemutatja az érettségi bizonyítványát. Keresztúri Dezsőtől, az akkori kultuszminisztertől kapott engedélyt, hogy egy időben levizsgázzon a gimnázium 7. és 8. osztályából, és utána mindjárt érettségi vizsgát is tegyen. Sárospatakra ment vizsgázni, mert azt akarta, hogy pataki érettségi bizonyítványa legyen. Ez sikerült is neki 1946-ban, s abban az évben az egyetemen is sikerrel vizsgázott az első évfolyam tananyagából. Végül is 1949-ben a Pázmándy Péter Egyetem néprajz és újkori művészettörténet szakokból szerzett diplomát.

– Szent igaz, hogy Béres Ferenc szerette a képzőművészetet, s értője volt annak, hisz számos kiállítást nyitott meg, szakszerűen elemezve a tárlatok anyagát, ráadásul maga is nagy festménygyűjtő volt. Ám őt a nagyközönség mégsem művészettörténészként illetve etnográfusként ismerte meg. Az énekművész hol, kitől kapta az indítatást, mikor vált véglegessé, hogy a népdal-, a nótaéneklés, az előadóművészet lesz a végleges hivatása?

– Az énekművész az indítatást a szüleinktől a génekkel kapta, de ez csak lehetőség volt. Ahhoz, hogy a mag kalászba szökkenjen, kellett a szülői ház, a példa, a dal, a zene szeretete és ismerete. Édesapánknak gyönyörű hangja volt, s ott Gagybátorban a 20-as, 30-as években működött egy csodálatos férfikórus. Négyszólamban világi, egyházi dalokat énekeltek, s többek között temetésekre is jártak énekelni. Nos, egy ilyen temetésen – az elhunyt rokonaként – ott volt az Operaház intendánsa is, aki a kórusból „kihallotta” édesapám hangját. A temetés után odament hozzá, s felhívta Pestre meghallgatásra. Ott kétéves ösztöndíjat ajánlottak fel neki, s hogy költözzön fel a fővárosba, mert feltétlen tanulnia kell, hisz kincs van a torkában. De apám azt mondta, a világ minden kincséért nem hagyná ott az öt gyermekét.

Édesanyám is igazi nótafa volt. Nem akadt olyan magyar népdal, amit ő ne ismert volna. Ráadásul egy élő néprajzi lexikon volt. Csodálatosan tudta mondani a népmeséket is. Feri bátyámnak ő volt a kimeríthetetlen adatközlője, úgyhogy a néprajz szakot játszi könnyedséggel tudta elvégezni.

De mint említettem nem lett belőle etnográfus, viszont a gazdag néprajzi ismeretének, tudásának hasznát vette énekesként, furulyaművészként is. Igen, furulyaművészként is! A pályája a furulyával indult. Gimnazista korában, Gagybátorban egy pásztortól kapott furulyát, s azon elkezdett játszani. Aztán amikor túlesett a mutáláson, énekelni kezdett. Hamar kiderült, hogy szép, csengő tenor hangja van. Először persze amatőrként énekelgetett. Aztán a háború után, 1946-tól Muharay Elemér Népi Ének-, Tánc- és Játékegyüttesének lett tagja, majd 1948-ban részt vett a Honvéd Együttes alapításában és megszervezésében, amelynek ének- és furulyaszólistája lett. Egészen 1957-ig ott volt.

– Akkor mi történt?

– Az, hogy a világ legjobb férfikarát, tánckarát, szimfonikus zenekarát feloszlatták. Ez egy politikai döntés volt, s szorosan összefüggött az 1956-os magyar forradalommal. Az történt, hogy a Honvéd Művész Együttes – amelynek bátyám szólistája volt – 1956 szeptemberében Kínában utazott vendégszereplésre. Ott érte őket a forradalom híre, amiről az angol rádió magyar adásából értesültek. Vér folyik a pesti utcákon – hallották ezekből a tudósításokból döbbenten. Mindenkit elfogott a félsz, hisz a családjukról semmit nem tudtak. Csoda, hogy mindenáron s mielőbb haza akartak jönni. Viszont visszafelé jövet Moszkvában még két fellépés várt rájuk. Ezt viszont megtagadták. Az együttes küldöttei, Vass Lajos és a bátyám elmentek ott Moszkvába a kultur nagyfőnökhöz, aki tábornok vagy ezredes volt, s elmondták neki, hogy a csapat haza akart menni, mert mindenki izgul a családja sorsáért. Ezért a tervezett két fellépéstől most tekintsenek el, viszont ha otthon rendeződnek a dolgok, akkor azonnal visszajönnek, s akár tíz koncertet is adnak. A szovjet főnök ebbe bele is egyezett, sőt el is kísérte a csoportot egészen a határig, s úgy adta át őket a magyar hatóságoknak, hogy senkinek bántódása ne essen. Idehaza viszont az együttest azonnal leszerelték, s lefokozták őket. Méreg nevű elvtárs viszont bosszút akart állni, legalábbis a főkolomposokon Vas Lajoson, Szabó Ivánon (a tánckar vezetője volt a későbbi szobrászművész) és Béres Ferencen. Katonai bíróság elé akarták őket állítani. Szerencsére bátyám jó kapcsolatban állt Ilku Pállal, aki akkor honvédelmi miniszterhelyettes volt. S Ilku segített nekik, hisz – mint mondta – nem lehet katonai bíróság elé állítani azt, akit már leszereltek, sőt le is fokoztak. Tessék őket polgári bíróság elé állítani! Így áttették az ügyet a polgári bírósághoz, Ilku viszont akkorra már művelődésügyi miniszterhelyettes lett, s ott is tudott segíteni. A bátyámék megúszták annyival, hogy „bűntetésként” B-listára kerültek, elvesztették az állásukat.

– Miből élt azokban az években a bátyád?

– A fellépésekből. A kis falvakban nem kértek tőle erkölcsi bizonyítványt, meg semmit sem. Ellenkezőleg, örültek, hogy fellép, hisz akkorra már a neve és a hangja országosan ismert volt. Aztán az Országos Rendező Iroda szólistája lett, majd később az Országos Filmharmónia szólistája.

– Ti ketten mikortól kezdtetek együtt fellépni?

– Mint Béres testvérek 1970 késő őszétől. Az időtájt indult a nagy népi Röpülj páva mozgalom, aminél én is bábáskodtam. Bementem Lakatos Évához, aki akkor a Filmharmónia igazgatója volt, s javasoltam neki, hogy a Filmharmónia csatlakozzon ehhez a mozgalomhoz, s országosan szervezze ezeket a népi műsorokat is. Lakatos Éva megbízott engem, hogy csináljak egy együttest, s abban az együttesben bátyámnak feltétlenül helye legyen. Ő akkor már a Filharmónia szólistája volt. Mit mondjak? Ebből formálódott aztán a Béres-trió. Évente 70-80, sőt az egyik esztendőben 120 fellépésünk is volt. Együtt voltunk például a nagysikerű japán turnénkon is, akkor még Tarjáni Tóth Ida jött velünk. Később a feleségem lett a trió harmadik tagja.

– Feri bátyád szó szerint a haláláig dolgozott?

– Ez így igaz. 74 évesen volt, amikor a zeneakadémián egy estét végigénekelt. Óriási teljesítmény volt. Máig fülembe cseng, ahogy szívből jövőn és az ő csodálatos tenorján felcsendül a Lovamat kötöttem kezdetű népdal. Azon a koncerten ott volt Simándy is, másnap nagyon szép levelet írt a bátyámnak. Az élmény hatása alatt többek között azt írta: „annyira kell ez, ebben az elvadult világban.”

Amikor meghalt, 1996. július 6-án, azon a napon két fellépése volt. Az egyik fellépésre utazván a villamoson lett rosszul a meleg, tikkasztó hőségben. Infarktust kapott, a szíve szétrobbant. Úgyis mondhatnám: a munka közben halt hősi halált.

– János bátyám! Milyen volt mint ember, mint testvér Béres Ferenc?

– Ragaszkodó. Ragaszkodott a gyökereihez, mindenhez és mindenkihez, aki közel állt hozzá. Híres képzőművészeti gyűjteményét szeretett Sárospatakjának adományozta. Abaúj tudatos lepusztítása nagyon bántotta, mert ő büszke volt szülőföldjére. A táj, a vidék, a szűk haza dalaival az egész országot megismertette.

Milyen ember volt? Miután bekerültem Miskolcra gimnazistának eljött hozzám Besztercéről, ahol akkor erdész­kedett. Emlékszem, bejött velem ott Miskolcon a Némethy: – féle könyvkereskedésbe is, s azt mondta Némethy úrnak ez a fiú az én öcsém, kérem szolgálja őt ki, bármit is akar venni, a számlát majd én fogom kifizetni. Némethy úr látta, hogy nekem kisdiáknak nagyon tetszik az akkor újdonságnak számító tintenkuli, amivel nagyon szépen lehetett írni. Bíztatott, hogy kérjek olyat, s én kértem. Tíz pengőbe került! Egy évig izgultam, hogy a bátyám majd szememre veti, hogy ilyen költségbe vertem, de soha egyetlen szóval nem említette. Ilyen testvér volt ő! Mint testvér nagyszívű, mint művész felejthetetlen. Szerény hálám iránta, hogy a Magyar Rádiónál őrzött hangfelvételeit halála után szinte mind összegyűjtöttem, s ezekből sorra jelentettem meg a CD-ket. Az embereknek 25 évvel a halála után is ittmaradt. Közöttük maradt hangjával. A lelküket a szépbe meríthetik! S közben ők is dúdolják magukban vagy éneklik fennhangon: „Hernád vize de széles, a babám csókja de édes, egyet kaptam belőle, szerelmes lettem tőle.”