2017. szeptember 21., csütörtök

Curriculum vitae

Délelőtt tíz órakor születtem. Abban az esztendőben március tizenkettedike szerdára esett. Sajnos, régen történt mindez, 1947-ben, immár hetven esztendeje. Viszont van pozitívuma is: nekem még volt (van) szülőfalum, sőt szülőházam is.

A bábát – aki világra segített – Reginának hívták, falum, Bogács akkori tanácselnökének, Bóta Károlynak volt a felesége.

Az első fényképen, ami rólam készült, egy szalmakazal előtt ülök. Nyáron örökítettek meg, erős napfényben, mert hunyorgok. A képet nézve nekem olybá tűnik, hogy nagy a fejem. Ezért kételkedtem is benne, hogy én vagyok ott azon a képen. Jóanyám mindenesetre határozottan állította, úgy hogy hinnem kellett neki.

A kora gyermekkoromból kevés emlékem maradt. A macskára, amit a kútba dobtam, emlékszem. Azt már csak megint jóanyámtól tudom, hogy eltéptem Ipacs Lacika ingét. Nem tudom ki volt Ipacs Lacika, de mondják, hogy létezett, sőt idősebb volt nálam két évvel. Állítólag keservesen bőgött. Mármint az ing miatt.

Egyszer egy kis szentképet is eltéptem. Ezt azért ma már nagyon röstellem. Mea culpa, mea maxima culpa… Csörgő Margit néném – övé volt az a kép – görbe mutatóujjával megrovón figyelmeztetett is: - jó legyél!

Ennek ellenére nem voltam mindig jó! Nem tudom, miért nem. Talán azért, mert jónak lenni – főleg gyermekként – nagyon unalmas dolog.


Még egy történet eszembe jut. Jött velünk szembe egy ember, 1952-ben, 53-ban lehetett. Valami főnökféle volt. Anyám arra kért, hogy úgy köszönjek neki: Szabadság! Ne nevessenek! Akkor úgy kellett köszönni. De én nem köszöntem neki sehogy. Ennek alapján a mai világban akár ellenállónak is számíthatnék.

Ezzel szemben már több, mint negyven éve újságíró vagyok. Igaz, „papírom van” arról is, hogy mezőgazdász és magyar-történelem szakos tanár végzettséggel is rendelkezem, de ezeket a hivatásokat rég nem gyakorolom. Pontosabban, alig-alig, mert újságíróként több iskolában tanítottam főszakmám ismereteit, s évente 100 hektó bort termeltem hosszú időn át. (Utóbbit ma már a két fiam teszi.) Viszont évente megírok egy-két könyvet. S bár már tíz esztendeje „roncsderbi” résztvevő, vagyis nyugdíjas vagyok, újságba még ma is írogatok. A névjegykártyámon is ez áll: „az írogató ember”.

S mint „írogató ember” elmondom még magamról, hogy szeretem a tavaszi föld illatát, és az őszi avarét úgyszintén. Szeretem bámulni a csillagokat, a hóesést, valamint olvasni Dsida Jenőt és Márait. Kedvenc színem a szőke, italban pedig az olaszrizlingre esküszöm. De csak amelyik enyhén rezedaillatú és keserűmandula ízű!

S valami fontosat majd elfelejtettem… szeretem – Hamvas Bélától kölcsönözve a kifejezést – a jelentékeny embereket. Róluk írtam eddig is, róluk írok napjainkban is, s ha a vaksi sors engedi, róluk szeretnék írni a jövőben is. Elvem: jelet kell állítni mindarról, ami, AKI tisztességes!

Hajdu Imre

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése