2018. február 19., hétfő

A BOLHA

A bolha, amikor már úgy érezte, hogy kellő öntudatra ébredt, magyarán tinédzser bolhává cseperedett, magát hitte – öntelten – az élővilág tökélyének. S „ide nekem az oroszlánt is!” büszke tudattal, nem tisztelt senkit, semmit, gőgösen lenézte, sőt egyenesen gyűlölte mindazokat, akik az állatvilágban mások, mint ő. Többek között ki nem állhatta az elefántot, aki az elsősorban a vele össze nem mérhető, tekintélyes külseje miatt gyűlölt.
Hergelte is magát kellő módon – úgy is mondhatnám: „bolha szinten tudatosan” -, majd amikor a gyűlölettől már lila lett a feje, a bolhakocsmában nagy hangon, következésképp dicsekvőn, azt kezdte el hangoztatni, hogy márpedig ő kibabrál ezzel a ronda, behemót elefánttal, s olyat csíp bele, hogy az attól beledöglik. (Persze tette ezt azért is, hogy a bolhabarátainak és főleg barátnőinek imponáljon!)
Bolhafink nemcsak dicsekvő volt, aki szeretett nagyot mondani, hanem a realitás minden érzékét elvesztve, valóban elhitte magáról, hogy ő „bolhafeletti” teljesítményre is képes (flúgos embereknél ez a küldetéstudat), ezért egyik napon tényleg rápattant az elefánt oldalára, s apait-anyait beleadva, jókorát csípett az elefánt tomporába. (Az erőlködéstől sérvet is kapott.)
Az elefánt viszont mindebből csak annyit észlelt, hogy kicsit viszket a tompora. Ezért vakaródzás gyanánt farkával odalegyintett egyet a nevezett testtájra. E legyintés telibe találta a bolhát, aki nem elég, hogy az erőlködéstől sérvet kapott, ettől az ütéstől azon nyomban jobblétre szenderült.
Pedig élhetett volna még, ha lett volna kellő önkritikája, realitásérzéke a képességeit és korlátait illetően. De eme példa is bizonyítéka annak, hogy a legfontosabb képességek hiányában szenvedők egyszerűen képtelenek reálisan felmérni erejüket, értékelni helyzetüket. Következésképp szinte törvényszerű, hogy áldozatául esnek egy-egy elefántfarok legyintésnek.
Nem sajnálom őket, az ilyenek maguknak keresik a bajt.

„Magyarországon magyar mertem lenni!”

Emlékezés Szeleczky Zitára

A Leányvásár főszerepében


Százhárom évvel ezelőtt, 1915-ben látta meg a napvilágot a magyar színház- és filmművészet egyik legszeretettebb, legfényesebb csillaga, Szeleczky Zita. Művészetén túl hozzánk borsodiakhoz még inkább kötődik Ő, hisz életének „boldogságszigete” egy apró észak-borsodi, bükki falu, Nekézseny volt, ahová halála után – végakaratának megfelelően – végleg „hazatért”. Hamvai ott nyugszanak a nekézsenyi temetőben.
*
„Aki kiemelkedik a tömegből, aki csak fél fejjel is nagyobb, mint a többi, a körül általában sok a vihar. Föl kell nézni reá, s ez különböző érzékenységet vált ki az emberekből. Tisztelni, vagy irigyelni kell azt, aki többre hivatott. Harcolni érte vagy ellene…” – írta 1948. novemberében Kerecsendi Kiss Márton, a Buenos Airesben megjelenő Magyar Út című lapban, az 1945-ben nyugatra emigrált kiemelkedő tehetségű magyar színésznőről, Szeleczky Zitáról.
Az újságíró megállapítása a művésznővel kapcsolatosan nagyon igaz, mert valóban kiemelkedett Ő kortársai közül. Olyannyira, hogy csodálta, szerette, tisztelte az ország nagyobbik fele, ám mert tehetségben, népszerűségben elhomályosított másokat, egyesek szemében irigyeltté, sőt miután a közeledő szovjet csapatok elől külföldre menekült – vádlottá, hazaárulóvá, antiszemitává, nácivá, nyilassá vált, s mint ilyet távollétében 3 év börtönre is elítélték.
Valójában ki is volt Szeleczky Zita, a filmvászon egykori nagy sztárja, a közönség nagy kedvence? Igazak-e, vagy teljesen alaptalanok azok az állítások, amelyek Őt 1945 után minősítették? Egyáltalán tudunk mi, 1945 után születettek eleget Szeleczky Zitáról? Arról a művésznőről – lám ezt is nagyon kevesen tudják – érzelmileg mindig szorosan kötődött a gyönyörű borsodi tájhoz, ott is gyermekkora kedves színteréhez Nekézsenyhez.
Akivel Szeleczky Zitáról beszélgettem nem más, mint Kriston Béla, miskolci író, festő, gyártörténész, aki elsők között ragadott tollat a művésznő rehabilitálása érdekében, s aki azt követően éveken át levél- és telefonkapcsolatban állt vele, sőt megírta az élettörténetét is, ami kéziratban kiadásra vár.
– Talán ott kell kezdenem a történetet, hogy nagyon korán színházba járó ember lettem, s a filmeket is – elsősorban a magyar filmeket – nagyon imádtam. Az akkori filmeknek pedig az elsőszámú csillaga Szeleczky Zita volt. Minden filmjét láttam fiatalkoromban, sőt a legtöbbjét többször is megnéztem. De nemcsak én voltam nagy rajongója annak idején, hanem osztálytársaim többsége is. Emlékszem, egy színházi diákelőadásra. A művésznő lejött Miskolcra eljátszani, az akkor éppen színlapon lévő: A Noszty fiú esete Tóth Marival című darab főszerepét. Óriási élmény volt. A diákközönség tombolt, csoda, hogy a karzat nem szakadt le.
Aztán Ő 1945-ben külföldre távozott, s onnantól kezdve előbb csupa rosszat és hazugságokat írtak, terjesztettek róla, később pedig teljesen elhallgatták. Az új generáció, a háború után születettek igazából már nem tudták, ki is az a Szeleczky Zita. Jómagam, ha jól emlékszem 1987-ben Pesten járva elmentem a Filmmúzeumba, ahol nagy és kellemes meglepetésemre épp az Azúrexpressz című filmet vetítették Szeleczky Zita és Básti Lajos főszereplésével. Mondanom sem kell, meg akartam nézni, de már nem volt rá jegy. Nagy-nagy könyörgésre aztán csak bejutottam az előadásra, s magát a filmet annyi év után újra látni, rendkívüli élmény volt. Hazatérve Miskolcra – még a film hatása alatt állva – írtam egy cikket a Diósgyőri Munkásba, majd pedig a Heves megyei Népújságba, a annak a véleményemnek adtam hangot, hogy ideje volna már Szeleczky Zitát rehabilitálni, számára igazságot szolgáltatni, s visszaállítani emberművészi becsületét. Az egri újságba megjelent cikkemet nagy meglepetésemre a művésznő Egerben élő rokonai kiküldték neki Amerikába, mire Ő nekem hálás, köszönőlevelet írt. Tulajdonképpen így kezdődött a mi levelezésünk, barátságunk. Amikor kikerült hozzá a Megszállott című regényem, többek között a következőket írta nekem:
„A Megszállottat már nagyon olvasom, nagyon tetszik, remek a stílusa, s már a regény-téma választásért is szeretem és becsülöm, mert ebből látszik milyen rendes, jó ember! Azoknak szolgál elégtételt, akiket nagy álmok, célok mozgattak, ihlettek, akik életüket feláldozták ezekért az ideálokért, s hálátlan, irigy kortársak, utódok letörték, elhallgattatták őket! … Maga az igazság bajnoka, s ez olyan gyönyörű!... Fazola Henriknek, Teklának, fiuknak maga szolgáltat igazságot, elismerést, s most velem kapcsolatban is: ki írta az első kedves, meleg, elismerő sorokat egy igazságtalanul vádolt és bojkottált magyar művészről? Megint csak maga!...”
– Béla! Konkrétan mivel és miért vádolták meg Szleczky Zitát miután 1945-ben elhagyta az országot?
– Idézem Őt, de előtte elmondom, amikor 1990-ben, 45 év után újra magyar földre lépett, még akkor is volt olyan újság, a Magyar Hírlap, amelyik azt írta, hogy álnéven érkezett haza a szélsőjobboldali színésznő, aki még a háború vége előtt Németországba ment ki és onnan is uszított… Fájt neki ez a vádaskodás és elszomorította, annak ellenére, hogy mindenhol, ahova csak elment, nagy-nagy szeretettel fogadták. Mindenesetre a vádakra, a rosszindulatra, keményen felelt:
„Én 1945-ben hagytam el Magyarországot, mert Magyarországon magyar mertem lenni, s népem élet-halál harcával egyetértettem, s mindent megtettem az értünk harcoló magyar katonáink vigasztalására. Látogattam a kórházakat, felléptem a nekik rendezett kívánsághangversenyeken, s mikor meghallottam, hogy megfagynak kinn a katonáink, egy egész filmem jövedelméből, 35 ezer pengőből vásároltam meleg holmit, s küldtem a frontra!... Mindezért „népellenes” lettem a magyar népi demo/cso/krácia szemében, amely boldogan ítélkezett felettem egy nevetséges per keretében, melyben ugyan megszégyenültek – hiszen még baloldali kollégáim is mellettem vallottak -, de ez nem gátolta őket abban, el ne ítéljenek „in contumaciam” 3 esztendőre, vagyonelkobzásra, stb. Az is igaz, hogy a sötétemlékű Rákosi korszak idején ez a távollétben hozott ítélet szinte felmentésnek számított, de az ítélet mégis fennállott!... Ha haza akartam volna menni, ezektől, a magyarság ellenségeitől kellett volna perem vizsgálatát, vízumot kérni, s erre nem voltam hajlandó!... Én különben is Magyarországon voltam egész életemben, ha nem is a földrajzi keretben, de lelkiségben igen, hiszen magyar életet éltünk, magyar költőket, írókat tolmácsoltam magyar közönségnek, magyar újságokat járattunk, magyar egyházba, egyesületekbe jártunk, magyar barátok vettek körül…”
– Béla! Szeleczky Zitát, ha későn is, azóta rehabilitálták. Becsületét visszaadta a magyar állam, sőt 1993-ban a Magyar Köztársság Érdemrend középkeresztjével is kitüntették.
– Szerencsére Ő a fájó bántások közepette is nagyon sok köszönetet, szeretetet kapott az egyszerű emberektől a közben eltelt majd fél évszázad alatt is. Kerecsendi Kiss Márton újságíró például már nem sokkal az elítélése után a védelmében megírta róla, hogy:
„Szeleczky Zitának azért kellett úgymond bűnhődnie, mert magyarnak és tehetségesnek született.
Ez a két dolog külön-külön is tehertétel egy embernek, de így együtt, úgy látszik megbocsáthatatlan… Ballagok hazafelé a belgrádi nyári éjszaka békés csöndjében, s arra gondolok, ha majd nem a népbírák, hanem valóban a magyar nép ítélkezik otthon, akkor Szeleczky Zitát nem ítélet várja, hanem egy szabad ország szeretete és akkor azt mondják majd neki: Szeleczky Zita, kishúgunk, áldjon meg az Isten, hogy szavaltál a katonáinknak, hogy vállaltad a nyomorúságot, hogy elviselted a rágalmakat és megmaradtál annak, aminek az Isten teremtett: magyarnak!”
S ez így is történt. Amikor annyi-annyi év után hazatért a szeretet ezer jelét különösképpen tapasztalta. Például meghívták a Filmmúzeumba, ahol éppen filmjeit vetítették. A nekem is elküldött 14. számú körlevelébe (ezt barátainak, tisztelőinek küldte meg) azt írta: „Félve mentem fel a színpadra: Istenem, milyen kiábrándultak lesznek az emberek, mikor a fiatal, szép filmsztár helyett, akit most láttak a filmen, megjelenek a mostani formámban! De nem kellett félnem! Azt nem lehet elmondani, szavakkal leírni azt a kedvességet, szeretetet, rajongást, amellyel a közönség az előadás után körülvett. Egyik rajongóm csináltatott sok fényképet, így tudtam azokat dedikálni… és az emberek csak jöttek és jöttek és csókoltak. Csókolták a kezemet, a ruhámat, szinte imádattal vettek körül, és itt érződött meg, hogy ez a magyar nemzet, ez az a lélek, amelyik körülvesz és szeretettel, rajongással őriz lelkében örökre.”
De említhetem a Bajor Gizi Emlékmúzeum megnyitását is, ahová úgyszintén meghívták, s a beszédet mondó Törőcsik Mari annyira kedves volt vele, hogy még a neki adott virágot is átadta Szeleczky Zitának, mert mint mondta, kislány kora óta nagy hódolója volt, s látta az összes filmjét.
– Most arra kérem, idézze fel Szeleczky Zita művészi pályafutását! Hogyan lett népszerű sztár abból a kislányból, aki gyerekkorát legszívesebben a Borsod megyei Nekézsenyben töltötte, ahol anyai nagyapja négyesi Négyessy Barnabás földbirtokos élt családjával, a akinek édesapja Szeleczky Emmánuel Manó mérnök építtette a Nekézsenyhez közeli Putnokot Egerrel összekötő vasútvonalat?
– Egyébként még az is borsodi vonatkozású életrajzi adat, hogy Zita egy évet Miskolcon, a Tóth Pál nevét viselő középiskolában végzett. A többi iskoláját viszont már a székesfővárosban járta ki. Ott végezte a Színiakadémiát is, mert amióta az eszét tudta, mindig színész akart lenni. Olyan évfolyamtársai voltak, mint Szörényi Éva, Lukács Margit, Gobbi Hilda, Pataki Jenő. Persze Ő közülük is kiemelkedett. 1988. január 28-án kelt levelében azt írta nekem:
„Az az igazság, mind irigy volt rám, mert az írók, a producerek engem akartak először, s csak akkor adták másnak a szerepet, ha én nem értem rá, vagy nem tudtam vállalni, mert a közönséget csak én hoztam be igazán, nekem zúgott a taps – s mindez megbocsáthatatlan bűn! Így aztán – bárkinek – jól esett leönteni engem a „nyilas, náci, stb. jelzővel, mert azzal tudták, hogy tökéletesen eliminálnak örökre. … Gobbi azt mondja „meg kell neki bocsátani”, de ugyanakkor úgy leönt hazug rágalmakkal, hogy ne bocsássanak meg… Bár nincs is mit megbocsátani, s nekem nem volna miért bocsánatot kérni – s nem is tenném! Csikós Rózsi említette: aranyosak voltak privát társalgásban, Olga nővéremet, mikor otthon volt meghívták ebédre, a legnagyobb szeretettel beszéltek rólam, de Szabolcs (Fényes Szabolcs) azt mondta, hogy zsidók miatt nem mehetnék haza. Tolnai Klárit említette: egyszer majd elájultam, mikor olvastam egy cikkben, hogy őt a Nemzet Kishúgának hívják. Mikor, ki? Mert az az én jelzőm volt, s engem az nagyon boldoggá tett…”
Szeleczky Zita amíg itthon volt a Nemzeti Színházban Tünde volt és Júlia, aztán Melinda a Bánk bánban, Titánia a Szentivánéji álomban, játszotta Solvejget a Peer Gyntben, Satát Németh László Villámfénynél drámájában. De Ő volt aranysújtásos egyenruhában Mária főhadnagy is az Operettszínházban. S még inkább a mozi csillagaként tartották számon, ahogy egyszer összeadtam huszonhat filmben alakított fontos női szerepet.
Való igaz, egy nemzedék rajongott érte, ahogy nevezték az „életteli naiváért”, a bájos mosolyú üdvöskéért.
Ezt a szárnyaló karriert törte ketté a háború.
– Valóban. A közeledő orosz csapatok elől elmenekül. Ő írta levelében: „Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy ne kelljen a szörnyűségeket átélni és a kommunizmusban élni. Hiszen az egész ország menekült volna, ha tehette volna, s aki nem tehette – nem hagyhatta ott szüleit, gyereket várt, várta a férjét, fiát a harcmezőről vissza, nem volt rá semmi lehetősége – az rettegve várta, hogy mi történik vele, átéli-e a borzalmakat, amit az oroszok bejövetele és azok kiszolgálói rámérnek…” Ausztrián, Olaszországon át Argentínába vezetett az útja. Ott játszott emigrált német társulatoknál. Majd megalapította az argentínai Magyar Nemzeti Színházat. Az emigráns színészetnek nem a könnyebbik végét fogta meg. Évát játszotta Madách Tragédiájában, játszatta a Bánk bánt. Magyar egyesületek alkalmi estjein Petőfit, s a többi magyar klasszikust szavalta: „Valaha – írta kedves magyar testvéreinek az emigrációban – odahaza egy boldog és szabad Magyarország megbecsült művészeként nagy álmokat álmodhattam. S mindig vágytam rá, hogy a mi nagy értékeink szellemi kincseit kinyomtatva könyvtárakban megőrizzük, megvalósíthassak egy lemeztárat is a nagy költők műveiből, ahol méltóan és nagyszámú verssel szerepelhessen minden költőnk. Mennyivel nagyobb szükséget éreztem immár sokéves keserű számkivetettségünk, hazátlanságunk esztendeiben! Az emigrációs „hét szűk esztendők” nem engedik meg a nagy álmok megvalósítását. Ahogy lehet, harccal, küzdelemmel, elnyomással teli korszakát éljük. De a magas költészet egyik legnagyobbja útmutatást ad erre az átmeneti és küzdelmes időszakra is. Reményik Sándor írja: „Dagadnak benned árvizes erők, zúdulna Niagarás zuhatag. Elégedj meg, ha megtölthetsz belőle kristálytiszta vízzel egy poharat...” S íme megtöltöttem kristálytiszta vízzel egy poharat. Én is vágynék rá, hogy két kézzel szórjam a magyar költészet kincsestárának kincseit árva magyar testvéreimnek. S íme csak pár igazgyöngyöt nyújtok át, de a száműzetés sivatagában vándorló magyarnak, talán ez a pohár víz a legüdítőbb.”
Olvastam róla, hogy „magyarul legszebben beszélő színésznőnk volt”.
Nagyon szerette és nagyon féltette a magyar nyelvet. Mint érdekességet elmondom, hogy amikor 45 év után először hazajött - a rokonai legnagyobb megdöbbenésére – nem bírta nézni a tévét, hallgatni a rádiót. Mint mondta, egyszerűen fizikai rosszullét környékezte, s még a szobája bezárt ajtaján keresztül se bírta elviselni a magyar nyelv megcsúfolását, azt az idegen, éneklő stílust, amelyet ott hallott. Folyton csak arra gondolt: Úristen, mit csináltak a mi szép nyelvünkkel? Mintha nem is magyarul beszélnének. Egy furcsa, minden félmondat után felfelé kanyargó hangsúly. Amely csak tartott, tartott, soha nem fejeződött be… így jellemezte a mai magyar közbeszédet. Ám szerencsére látta Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat című művét, s ott hallotta a színészek gyönyörű beszédét, ez visszaadta lelki egyensúlyát.
„Aztán egyszer a kocsiban ülve rádióban hallottam magyar művészeket nagyon régi magyar verseket szavalni! Az is élmény volt! Akkor újra rádöbbentem, hogy milyen nagy és nemes hivatása van a magyar írónak, költőnek, előadóművésznek! Ők tartják meg a nemzetet. Hogy is mondja Szabó Dezső: Treuga Dei című írásában? Láttam a magyar lélek kőműveseit, a magyar szellem elrendelt építőit. Megtagadva, kitaszítva, megrágalmazva, üldözve, elhanyagolva: gigantikus heroizmussal, halált lebíró daccal építik a jövendőbe az örök magyar arcot. Ők építették meg csodálatos katedrálisaidat: egyetlenül gyönyörű magyar nyelv! A magyar irodalom, a magyar művészet, a magyar tudomány, a leggyönyörűbb eposza a Földnek és legmártiriumosabb legendája…”
– Nekézseny ez a picinyke borsodi falu – bár nem mondta ki sűrűn – mindig a szíve csücske volt. Érthető, számára az az értékes szelíd dombú táj, az a boldog szegénységű nép jelentette az örök otthont, a lelki megnyugvást, az ifjúság felejthetetlen pillanatait.
Amikor 45 év után először hazajött, a visszatérését a következőkkel indokolta: „Fel kellett szabadulnia az országnak ahhoz, hogy én, Szeleczky Zita emelt fővel, félelem és megjuhászkodás nélkül léphessem át Hazám határát!... Elhatározásomhoz hozzájárult az is, hogy drága – 85-ben elhunyt – nővérem hamvait is haza akartam vinni. Kis falunk temetőjében nyugszik most már ő is, hazai földben – együtt vannak már szeretteim: édesapám, édesanyám, bátyám, nővérem... Nővérem hamvainak elhelyezése bizony nagy szomorúsággal járt, újra otthon lenni a régi családi portán, amelyet azóta felparcelláztak és legalább hat-hét új otthon van rajta, aztán bemenni a kis református templomba, leülni – utoljára – abba a padba, amely a szószékkel szemben van és amelyik nagyapámnak, Négyessy Barnának és családjának készült. A falusiak nagyon aranyosak voltak, igen sokan kikísérték a nővéremet a családi sírboltig, amelyet egy drága jó magyar gyönyörűen rendbetett újra, és betettük az én drágámat is, most már mindenki együtt nyugszik ott.” Nem tette hozzá, de biztos, hogy gondolt rá: önmagát kivéve.
S mert sajnos ez az élet rendje, ez a pillanat is elérkezett. A kényszerűségből az egész világot bejáró művésznő hazatért megpihenni, ám az itthonlét örömét nem sokáig élvezhette. 1999. július 12-én hétfő hajnalban elszólította Őt a földi létből a Teremtő.
Nyolcvannégy éves korában. Holttestét augusztus 1-jén Budapesten, a Kálvin téri református templomban – ott ahol az esküvője is volt – ravatalozták fel, majd pedig végakarata szerint megtért pihenni oda, ahol gyerekkorában sokszor volt boldog. A nekézsenyi temetőben helyezték örök nyugalomra 1999. augusztus 3-án. A következő évben pontosan augusztus 3-án került sor síremlékének felavatására. Domonkos Béla szobrászművész domborművét dr. Székely György színháztörténész avatta fel, s Ő emlékezett meg a magyarul legszebben beszélő színésznőről, Szeleczky Zitáról is.
Én a megemlékezésemet mégsem ezzel zárnám, hanem Zászlós Zsóka György író azon mondatával, ami Szeleczky Zita temetésekor, a művésznő fejfájára is felkerült. Ez egyébként kívánsága volt neki. Azt mondta, ha meghal, ez legyen az utolsó üzenete. Íme…
„Szépséget a békében, hitet a háborúban, vigaszt az összeomlásban, reményt a hontalanságban. Adhat-e valaki ennél többet nemzetének?”

2018. február 12., hétfő

Szőke


Két, 4-5 év körüli gyermek játszik az egyik tiszaújvárosi játszótér homokozójában. Testvérek. Közvetlen közelükben a tér kispadján a nagyapa ül. Ő vigyáz az unokákra.
A kislány most éppen – homokból –süteményt formáz, a kisfiú pedig csúszdázik. Közben persze jó hangosan beszélgetnek.
- Nekem a kedvenc színem a kék – mondja a kislány a testvérének. – A nagyitól tudom, hogy a kék a béke és a szabadság színe.
- Nekem akkor is a piros tetszik – mond ellent a fiútestvér. – A piros sokkal szebb, mint a kék.
A kislány nem vitatkozik, ellenben – mintegy segítséget remélve -, odakiált a nagyapjának:
- Nagyapa! Neked van kedvenc színed?
- Van kis unokám, hogyne lenne! – válaszol a nagypapa az újságból feltekintve.
- S ugye, neked is a kék a kedvenc színed?- kérdezi a kislány, ravaszul szuggerálva a nagyapját.
A nagypapa arcán viszont – attól, hogy már nagypapa, még nem vénember! – huncut mosoly fut végig.
- Nem, nem kislányom! A kék tényleg nagyon szép szín, de az én kedvenc színem amióta csak az eszemet tudom, mindig a szőke volt.
- A szőke? – álmélkodik a két gyerek.
- Az, az. Nagyon szép szín! Haj, sokat tudnék mesélni nektek róla, hogy mennyire az! De ez titok. Meg az is, amit eddig mondtam. El ne áruljátok nagyanyátoknak!