Emlékezés
Szeleczky Zitára
|
A Leányvásár főszerepében |
Százhárom
évvel ezelőtt, 1915-ben látta meg a napvilágot a magyar színház- és
filmművészet egyik legszeretettebb, legfényesebb csillaga, Szeleczky Zita.
Művészetén túl hozzánk borsodiakhoz még inkább kötődik Ő, hisz életének
„boldogságszigete” egy apró észak-borsodi, bükki falu, Nekézseny volt, ahová
halála után – végakaratának megfelelően – végleg „hazatért”. Hamvai ott
nyugszanak a nekézsenyi temetőben.
*
„Aki
kiemelkedik a tömegből, aki csak fél fejjel is nagyobb, mint a többi, a körül
általában sok a vihar. Föl kell nézni reá, s ez különböző érzékenységet vált ki
az emberekből. Tisztelni, vagy irigyelni kell azt, aki többre hivatott.
Harcolni érte vagy ellene…” – írta 1948. novemberében Kerecsendi
Kiss Márton, a Buenos Airesben megjelenő Magyar Út című lapban, az
1945-ben nyugatra emigrált kiemelkedő tehetségű magyar színésznőről, Szeleczky
Zitáról.
Az
újságíró megállapítása a művésznővel kapcsolatosan nagyon igaz, mert valóban
kiemelkedett Ő kortársai közül. Olyannyira, hogy csodálta, szerette, tisztelte
az ország nagyobbik fele, ám mert tehetségben, népszerűségben elhomályosított
másokat, egyesek szemében irigyeltté, sőt miután a közeledő szovjet csapatok
elől külföldre menekült – vádlottá, hazaárulóvá, antiszemitává, nácivá,
nyilassá vált, s mint ilyet távollétében 3 év börtönre is elítélték.
Valójában
ki is volt Szeleczky Zita, a filmvászon egykori nagy sztárja, a közönség nagy
kedvence? Igazak-e, vagy teljesen alaptalanok azok az állítások, amelyek Őt
1945 után minősítették? Egyáltalán tudunk mi, 1945 után születettek eleget
Szeleczky Zitáról? Arról a művésznőről – lám ezt is nagyon kevesen tudják –
érzelmileg mindig szorosan kötődött a gyönyörű borsodi tájhoz, ott is
gyermekkora kedves színteréhez Nekézsenyhez.
Akivel
Szeleczky Zitáról beszélgettem nem más, mint Kriston Béla, miskolci író,
festő, gyártörténész, aki elsők között ragadott tollat a művésznő
rehabilitálása érdekében, s aki azt követően éveken át levél- és
telefonkapcsolatban állt vele, sőt megírta az élettörténetét is, ami kéziratban
kiadásra vár.
– Talán
ott kell kezdenem a történetet, hogy nagyon korán színházba járó ember lettem,
s a filmeket is – elsősorban a magyar filmeket – nagyon imádtam. Az akkori
filmeknek pedig az elsőszámú csillaga Szeleczky Zita volt. Minden filmjét
láttam fiatalkoromban, sőt a legtöbbjét többször is megnéztem. De nemcsak én
voltam nagy rajongója annak idején, hanem osztálytársaim többsége is.
Emlékszem, egy színházi diákelőadásra. A művésznő lejött Miskolcra eljátszani,
az akkor éppen színlapon lévő: A Noszty fiú esete Tóth Marival című
darab főszerepét. Óriási élmény volt. A diákközönség tombolt, csoda, hogy a
karzat nem szakadt le.
Aztán Ő
1945-ben külföldre távozott, s onnantól kezdve előbb csupa rosszat és
hazugságokat írtak, terjesztettek róla, később pedig teljesen elhallgatták. Az
új generáció, a háború után születettek igazából már nem tudták, ki is az a
Szeleczky Zita. Jómagam, ha jól emlékszem 1987-ben Pesten járva elmentem a
Filmmúzeumba, ahol nagy és kellemes meglepetésemre épp az Azúrexpressz című
filmet vetítették Szeleczky Zita és Básti Lajos főszereplésével. Mondanom sem
kell, meg akartam nézni, de már nem volt rá jegy. Nagy-nagy könyörgésre aztán
csak bejutottam az előadásra, s magát a filmet annyi év után újra látni,
rendkívüli élmény volt. Hazatérve Miskolcra – még a film hatása alatt állva –
írtam egy cikket a Diósgyőri Munkásba, majd pedig a Heves megyei
Népújságba, a annak a véleményemnek adtam hangot, hogy ideje volna már
Szeleczky Zitát rehabilitálni, számára igazságot szolgáltatni, s visszaállítani
emberművészi becsületét. Az egri újságba megjelent cikkemet nagy meglepetésemre
a művésznő Egerben élő rokonai kiküldték neki Amerikába, mire Ő nekem hálás,
köszönőlevelet írt. Tulajdonképpen így kezdődött a mi levelezésünk,
barátságunk. Amikor kikerült hozzá a Megszállott című regényem, többek
között a következőket írta nekem:
„A
Megszállottat már nagyon olvasom, nagyon tetszik, remek a stílusa, s már a
regény-téma választásért is szeretem és becsülöm, mert ebből látszik milyen
rendes, jó ember! Azoknak szolgál elégtételt, akiket nagy álmok, célok
mozgattak, ihlettek, akik életüket feláldozták ezekért az ideálokért, s
hálátlan, irigy kortársak, utódok letörték, elhallgattatták őket! … Maga az igazság
bajnoka, s ez olyan gyönyörű!... Fazola Henriknek, Teklának, fiuknak maga
szolgáltat igazságot, elismerést, s most velem kapcsolatban is: ki írta az első
kedves, meleg, elismerő sorokat egy igazságtalanul vádolt és bojkottált magyar
művészről? Megint csak maga!...”
– Béla!
Konkrétan mivel és miért vádolták meg Szleczky Zitát miután 1945-ben elhagyta
az országot?
–
Idézem Őt, de előtte elmondom, amikor 1990-ben, 45 év után újra magyar földre
lépett, még akkor is volt olyan újság, a Magyar Hírlap, amelyik azt írta, hogy
álnéven érkezett haza a szélsőjobboldali színésznő, aki még a háború vége előtt
Németországba ment ki és onnan is uszított… Fájt neki ez a vádaskodás és
elszomorította, annak ellenére, hogy mindenhol, ahova csak elment, nagy-nagy
szeretettel fogadták. Mindenesetre a vádakra, a rosszindulatra, keményen
felelt:
„Én
1945-ben hagytam el Magyarországot, mert Magyarországon magyar mertem lenni, s
népem élet-halál harcával egyetértettem, s mindent megtettem az értünk harcoló
magyar katonáink vigasztalására. Látogattam a kórházakat, felléptem a nekik
rendezett kívánsághangversenyeken, s mikor meghallottam, hogy megfagynak kinn a
katonáink, egy egész filmem jövedelméből, 35 ezer pengőből vásároltam meleg holmit, s küldtem a frontra!...
Mindezért „népellenes” lettem a magyar népi demo/cso/krácia szemében, amely
boldogan ítélkezett felettem egy nevetséges per keretében, melyben ugyan
megszégyenültek – hiszen még baloldali kollégáim is mellettem vallottak
-, de ez nem gátolta őket abban, el ne ítéljenek „in contumaciam” 3 esztendőre,
vagyonelkobzásra, stb. Az is igaz, hogy a sötétemlékű Rákosi korszak idején ez
a távollétben hozott ítélet szinte felmentésnek számított, de az ítélet mégis
fennállott!... Ha haza akartam volna menni, ezektől, a magyarság ellenségeitől
kellett volna perem vizsgálatát, vízumot kérni, s erre nem voltam hajlandó!...
Én különben is Magyarországon voltam egész életemben, ha nem is a földrajzi
keretben, de lelkiségben igen, hiszen magyar életet éltünk, magyar költőket,
írókat tolmácsoltam magyar közönségnek, magyar újságokat járattunk, magyar
egyházba, egyesületekbe jártunk, magyar barátok vettek körül…”
– Béla!
Szeleczky Zitát, ha későn is, azóta rehabilitálták. Becsületét visszaadta a
magyar állam, sőt 1993-ban a Magyar Köztársság Érdemrend középkeresztjével is
kitüntették.
–
Szerencsére Ő a fájó bántások közepette is nagyon sok köszönetet, szeretetet
kapott az egyszerű emberektől a közben eltelt majd fél évszázad alatt is.
Kerecsendi Kiss Márton újságíró például már nem sokkal az elítélése után a
védelmében megírta róla, hogy:
„Szeleczky
Zitának azért kellett úgymond bűnhődnie, mert magyarnak és tehetségesnek
született.
Ez a
két dolog külön-külön is tehertétel egy embernek, de így együtt, úgy látszik
megbocsáthatatlan… Ballagok hazafelé a belgrádi nyári éjszaka békés csöndjében,
s arra gondolok, ha majd nem a népbírák, hanem valóban a magyar nép ítélkezik
otthon, akkor Szeleczky Zitát nem ítélet várja, hanem egy szabad ország
szeretete és akkor azt mondják majd neki: Szeleczky Zita, kishúgunk, áldjon meg
az Isten, hogy szavaltál a katonáinknak, hogy vállaltad a nyomorúságot, hogy
elviselted a rágalmakat és megmaradtál annak, aminek az Isten teremtett: magyarnak!”
S ez
így is történt. Amikor annyi-annyi év után hazatért a szeretet ezer jelét
különösképpen tapasztalta. Például meghívták a Filmmúzeumba, ahol éppen
filmjeit vetítették. A nekem is elküldött 14. számú körlevelébe (ezt
barátainak, tisztelőinek küldte meg) azt írta: „Félve mentem fel a
színpadra: Istenem, milyen kiábrándultak lesznek az emberek, mikor a fiatal,
szép filmsztár helyett, akit most láttak a filmen, megjelenek a mostani
formámban! De nem kellett félnem! Azt nem lehet elmondani, szavakkal leírni azt
a kedvességet, szeretetet, rajongást, amellyel a közönség az előadás után
körülvett. Egyik rajongóm csináltatott sok fényképet, így tudtam azokat
dedikálni… és az emberek csak jöttek és jöttek és csókoltak. Csókolták a
kezemet, a ruhámat, szinte imádattal vettek körül, és itt érződött meg, hogy ez
a magyar nemzet, ez az a lélek, amelyik körülvesz és szeretettel, rajongással
őriz lelkében örökre.”
De
említhetem a Bajor Gizi Emlékmúzeum megnyitását is, ahová úgyszintén meghívták,
s a beszédet mondó Törőcsik Mari annyira kedves volt vele, hogy még a neki
adott virágot is átadta Szeleczky Zitának, mert mint mondta, kislány kora óta
nagy hódolója volt, s látta az összes filmjét.
– Most
arra kérem, idézze fel Szeleczky Zita művészi pályafutását! Hogyan lett
népszerű sztár abból a kislányból, aki gyerekkorát legszívesebben a Borsod
megyei Nekézsenyben töltötte, ahol anyai nagyapja négyesi Négyessy Barnabás
földbirtokos élt családjával, a akinek édesapja Szeleczky Emmánuel Manó mérnök
építtette a Nekézsenyhez közeli Putnokot Egerrel összekötő vasútvonalat?
–
Egyébként még az is borsodi vonatkozású életrajzi adat, hogy Zita egy évet
Miskolcon, a Tóth Pál nevét viselő középiskolában végzett. A többi iskoláját
viszont már a székesfővárosban járta ki. Ott végezte a Színiakadémiát is, mert
amióta az eszét tudta, mindig színész akart lenni. Olyan évfolyamtársai voltak,
mint Szörényi Éva, Lukács Margit, Gobbi Hilda, Pataki Jenő. Persze Ő
közülük is kiemelkedett. 1988. január 28-án kelt levelében azt írta nekem:
„Az az igazság, mind irigy volt rám, mert az írók, a
producerek engem akartak először, s csak akkor adták másnak a szerepet, ha én
nem értem rá, vagy nem tudtam vállalni, mert a közönséget csak én hoztam be
igazán, nekem zúgott a taps – s mindez megbocsáthatatlan bűn! Így aztán –
bárkinek – jól esett leönteni engem a „nyilas, náci, stb. jelzővel, mert azzal
tudták, hogy tökéletesen eliminálnak örökre. … Gobbi azt mondja „meg kell neki
bocsátani”, de ugyanakkor úgy leönt hazug rágalmakkal, hogy ne bocsássanak meg…
Bár nincs is mit megbocsátani, s nekem nem volna miért bocsánatot kérni – s nem
is tenném! Csikós Rózsi említette: aranyosak voltak privát társalgásban, Olga
nővéremet, mikor otthon volt meghívták ebédre, a legnagyobb szeretettel
beszéltek rólam, de Szabolcs (Fényes Szabolcs) azt mondta, hogy zsidók miatt
nem mehetnék haza. Tolnai Klárit említette: egyszer majd elájultam, mikor
olvastam egy cikkben, hogy őt a Nemzet Kishúgának hívják. Mikor, ki? Mert az az
én jelzőm volt, s engem az nagyon boldoggá tett…”
Szeleczky
Zita amíg itthon volt a Nemzeti Színházban Tünde volt és Júlia, aztán Melinda a
Bánk bánban, Titánia a Szentivánéji álomban, játszotta Solvejget a Peer
Gyntben, Satát Németh László Villámfénynél drámájában. De Ő volt aranysújtásos
egyenruhában Mária főhadnagy is az Operettszínházban. S még inkább a mozi
csillagaként tartották számon, ahogy egyszer összeadtam huszonhat filmben
alakított fontos női szerepet.
Való igaz, egy nemzedék rajongott érte, ahogy nevezték az
„életteli naiváért”, a bájos mosolyú üdvöskéért.
– Ezt a szárnyaló karriert törte ketté a háború.
– Valóban.
A közeledő orosz csapatok elől elmenekül. Ő írta levelében: „Ez volt az
egyetlen lehetőség, hogy ne kelljen a szörnyűségeket átélni és a kommunizmusban
élni. Hiszen az egész ország menekült volna, ha tehette volna, s aki nem
tehette – nem hagyhatta ott szüleit, gyereket várt, várta a férjét, fiát a
harcmezőről vissza, nem volt rá semmi lehetősége – az rettegve várta, hogy mi
történik vele, átéli-e a borzalmakat, amit az oroszok bejövetele és azok
kiszolgálói rámérnek…” Ausztrián, Olaszországon át Argentínába vezetett az
útja. Ott játszott emigrált német társulatoknál. Majd megalapította az
argentínai Magyar Nemzeti Színházat. Az emigráns színészetnek nem a könnyebbik
végét fogta meg. Évát játszotta Madách Tragédiájában, játszatta a Bánk bánt.
Magyar egyesületek alkalmi estjein Petőfit, s a többi magyar klasszikust
szavalta: „Valaha – írta kedves magyar testvéreinek az emigrációban – odahaza
egy boldog és szabad Magyarország megbecsült művészeként nagy álmokat
álmodhattam. S mindig vágytam rá, hogy a mi nagy értékeink szellemi kincseit
kinyomtatva könyvtárakban megőrizzük, megvalósíthassak egy lemeztárat is a nagy
költők műveiből, ahol méltóan és nagyszámú verssel szerepelhessen minden
költőnk. Mennyivel nagyobb szükséget éreztem immár sokéves keserű számkivetettségünk,
hazátlanságunk esztendeiben! Az emigrációs „hét szűk esztendők” nem engedik meg
a nagy álmok megvalósítását. Ahogy lehet, harccal, küzdelemmel, elnyomással
teli korszakát éljük. De a magas költészet egyik legnagyobbja útmutatást ad
erre az átmeneti és küzdelmes időszakra is. Reményik Sándor írja: „Dagadnak
benned árvizes erők, zúdulna Niagarás zuhatag. Elégedj meg, ha megtölthetsz
belőle kristálytiszta vízzel egy poharat...” S íme megtöltöttem kristálytiszta
vízzel egy poharat. Én is vágynék rá, hogy két kézzel szórjam a magyar
költészet kincsestárának kincseit árva magyar testvéreimnek. S íme csak pár
igazgyöngyöt nyújtok át, de a száműzetés sivatagában vándorló magyarnak, talán
ez a pohár víz a legüdítőbb.”
– Olvastam róla, hogy „magyarul legszebben beszélő
színésznőnk volt”.
– Nagyon szerette és nagyon féltette a magyar
nyelvet. Mint érdekességet elmondom, hogy amikor 45 év után először hazajött -
a rokonai legnagyobb megdöbbenésére – nem bírta nézni a tévét, hallgatni a
rádiót. Mint mondta, egyszerűen fizikai rosszullét környékezte, s még a szobája
bezárt ajtaján keresztül se bírta elviselni a magyar nyelv megcsúfolását, azt
az idegen, éneklő stílust, amelyet ott hallott. Folyton csak arra gondolt:
Úristen, mit csináltak a mi szép nyelvünkkel? Mintha nem is magyarul
beszélnének. Egy furcsa, minden félmondat után felfelé kanyargó hangsúly. Amely
csak tartott, tartott, soha nem fejeződött be… – így jellemezte a mai magyar közbeszédet. Ám szerencsére látta Sütő
András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat című művét, s ott hallotta a
színészek gyönyörű beszédét, ez visszaadta lelki egyensúlyát.
„Aztán egyszer a kocsiban ülve rádióban hallottam magyar
művészeket nagyon régi magyar verseket szavalni! Az is élmény volt! Akkor újra
rádöbbentem, hogy milyen nagy és nemes hivatása van a magyar írónak, költőnek,
előadóművésznek! Ők tartják meg a nemzetet. Hogy is mondja Szabó Dezső: Treuga
Dei című írásában? Láttam a magyar lélek kőműveseit, a magyar szellem elrendelt
építőit. Megtagadva, kitaszítva, megrágalmazva, üldözve, elhanyagolva:
gigantikus heroizmussal, halált lebíró daccal építik a jövendőbe az örök magyar
arcot. Ők építették meg csodálatos katedrálisaidat: egyetlenül gyönyörű magyar
nyelv! A magyar irodalom, a magyar művészet, a magyar tudomány, a leggyönyörűbb
eposza a Földnek és legmártiriumosabb legendája…”
– Nekézseny ez a picinyke borsodi falu – bár nem mondta ki
sűrűn – mindig a szíve csücske volt. Érthető, számára az az értékes szelíd
dombú táj, az a boldog szegénységű nép jelentette az örök otthont, a lelki
megnyugvást, az ifjúság felejthetetlen pillanatait.
– Amikor 45 év után először hazajött, a
visszatérését a következőkkel indokolta: „Fel kellett szabadulnia az
országnak ahhoz, hogy én, Szeleczky Zita emelt fővel, félelem és megjuhászkodás
nélkül léphessem át Hazám határát!... Elhatározásomhoz hozzájárult az is, hogy
drága – 85-ben elhunyt – nővérem hamvait is haza akartam vinni. Kis falunk
temetőjében nyugszik most már ő is, hazai földben – együtt vannak már
szeretteim: édesapám, édesanyám, bátyám, nővérem... Nővérem hamvainak
elhelyezése bizony nagy szomorúsággal járt, újra otthon lenni a régi családi
portán, amelyet azóta felparcelláztak és legalább hat-hét új otthon van rajta,
aztán bemenni a kis református templomba, leülni – utoljára – abba a padba,
amely a szószékkel szemben van és amelyik nagyapámnak, Négyessy Barnának és
családjának készült. A falusiak nagyon aranyosak voltak, igen sokan kikísérték
a nővéremet a családi sírboltig, amelyet egy drága jó magyar gyönyörűen rendbetett
újra, és betettük az én drágámat is, most már mindenki együtt nyugszik ott.”
Nem tette hozzá, de biztos, hogy gondolt rá: önmagát kivéve.
– S mert sajnos ez az élet rendje, ez a pillanat is
elérkezett. A kényszerűségből az egész világot bejáró művésznő hazatért
megpihenni, ám az itthonlét örömét nem sokáig élvezhette. 1999. július 12-én
hétfő hajnalban elszólította Őt a földi létből a Teremtő.
– Nyolcvannégy éves korában. Holttestét augusztus
1-jén Budapesten, a Kálvin téri református templomban – ott ahol az esküvője is
volt – ravatalozták fel, majd pedig végakarata szerint megtért pihenni oda,
ahol gyerekkorában sokszor volt boldog. A nekézsenyi temetőben helyezték örök
nyugalomra 1999. augusztus 3-án. A következő évben pontosan augusztus 3-án
került sor síremlékének felavatására. Domonkos Béla szobrászművész
domborművét dr. Székely György színháztörténész avatta fel, s Ő
emlékezett meg a magyarul legszebben beszélő színésznőről, Szeleczky Zitáról
is.
Én a megemlékezésemet mégsem ezzel zárnám, hanem Zászlós
Zsóka György író azon mondatával, ami Szeleczky Zita temetésekor, a
művésznő fejfájára is felkerült. Ez egyébként kívánsága volt neki. Azt mondta,
ha meghal, ez legyen az utolsó üzenete. Íme…
„Szépséget a békében, hitet a háborúban, vigaszt az
összeomlásban, reményt a hontalanságban. Adhat-e valaki ennél többet
nemzetének?”