Útravaló

 Minden népnek vannak szent helyei. Kell, hogy legyenek! Nekünk, magyaroknak is szükségünk van ilyen zarándokhelyekre, hol testben és lélekben feltöltekezhetünk. Hol éhségünket csillapíthatjuk, hol szomjunkat elolthatjuk. S honnan újult erővel nekivághatunk az élet „Beérseba pusztáinak”, mint Hágár.

A mi szent helyünk Vizsoly, hol először szólt az Úr hozzánk magyarul. Magyarul szólt, s üzente Hágárnak, a kétségbeesettnek: „ne félj, mert az Isten meghallotta a gyermeknek szavát, ott ahol van. Kelj fel, vedd fel a gyermeket és viseld gondját, mert nagy néppé teszem őt.

És megnyitá Isten az Ő szemeit és láta egy vízforrást, oda méne azért, és megtölté a tömlőt vízzel, és inni ada a gyermekeknek. És vala Isten a gyermekekkel, s az felnövekedén…”

E sorok itt íródtak kézzel, papírra a közeli Göncön, hol az „istenes vén ember”, Károlyi Gáspár küldetését teljesítette, s forrást nyitott a pusztában szomjazó magyar népnek. S által megszólalt az Úr magyarul, s ez a magyarul szóló isteni ige, itt Vizsolyban öltött „könyvtestet”. Itt született meg a Magyar Biblia.

Vizsoly, e szent hely, 800 éves műemlék templomának falai között, a szószékről néhai Csiha Kálmán erdélyi református püspök annak idején nem véletlenül idézte a Károlyi fordította bibliából Hágár történetét. A jelkép ugyanaz Hágár történetében, mint a Vizsolyi Biblia létében. Az útravaló!

Azt mondta Csiha Kálmán: „Károlyi tudta: útravaló kell a magyar népnek. Az egyik oldalon ott volt a török, a másik oldalon ott volt a német. S a harmadik oldalon ott volt a nyomorúság és a ragály, a pestis. Három részre szakadt akkor már Magyarország. S Károlyi Gáspár tudta, hogy útravaló kell a magyarságnak. S adta a legdrágább útravalót, az Isten igéjét magyarul.

S mennyit vándoroltunk azóta! Vándoroltunk a gályarabok idejében, az ellenreformációban, vándoroltunk Rákóczi elveszett szabadságharcában, s vándoroltunk az elveszett szabadságharcban, az elveszett ’56-ban, és vándoroltunk két véres világháborúban, és Erdélyben és a Felvidéken, és Kárpátalján és a Délvidéken vándoroltunk a kisebbségi sors nyomorúságiban. S szinte minden útravalónk elveszett, sokszor még a szabadságunk is. De egy, mindössze egy, ám a legfontosabb útravalónk mégis megmaradt: az Isten igéje. Amit Károlyi Gáspár által tolmácsolt nekünk az Isten. Csak ez az egy maradt meg. És ezt vitték magukkal kárpátaljai testvéreink Szibériába. Ebből kaptak erőt az erdélyi magyarok a Duna deltájában. Ha máshol nem, a szívünk rejtekében őrizték az útravalót.”

- A válságos, kritikus és nehéz, megterhelt időkben mindig új és új erőforrást jelentett a megszületett magyar Ige! S hogy milyen nagy szükségünk van újra - kivétel nélkül - minékünk erre a testi és lelki erőre, erre a reménykedésre, erre a bizakodásra, egymás iránti tiszteletre, szeretetre, megbecsülésre, különösebben nem kell nekem most hangsúlyoznom. Ma, amikor a magyar nemzetnek, szűkebb hazánknak, az itt élő és élni akaró embereknek az „élet arculatában” mély lelki ráncok jelentek, jelennek meg, amikor drámaian fogyatkozik e történelmi vidéken az itt élőknek a száma: én hiszem, hogy mindannyian gyógyulni, megerősödni, megújulni, feltámadni, új életet kezdeni akarunk.

Ezek már hajdani, gyerekkori barátomnak, Nagy Zoltánnak, Vizsoly egykori református lelkipásztorának gondolatai.

Megcáfolhatatlan gondolatok, s mindehhez még azt teszem hozzá: méltó és nélkülözhetetlen útravaló ehhez az Úr magyarul szóló üzenete, amely Németh László szerint: „Könyv ez, amely itt történelem, ott ballada, itt szerelmi ének, ott haragos óda, itt jóslat, ott idillium. Szókincse mindenkié.”

Tehát a miénk. Nekünk szóló, értünk szóló, minket segítő útravaló. Ezért hát Vizsolyba – felekezettől függetlenül – ezen égi, ezen magyar útravalóért mindenkinek - egyszer legalább - el kell zarándokolni! Soha nem késő!

Ne feledjük: minden népnek vannak szent helyei.

A miénk Vizsoly!

Amíg csak bírod, húzd!

 

 Feledy Gyula rajza

Amíg csak bírod, húzd! A vonót, az igát vagy mást, egyre megy. Egy a fontos, a kötelező: tedd a dolgod az utolsó pillanatig!

Ne add fel még akkor se, amikor a karod, a csuklód, az, ujjaid már szinte képtelen vagy mozgatni, s minden erőlködés, minden mozdulat csupa kínszenvedés számodra. Sőt, ne add fel még akkor sem, ha már nincs kezed és ujjad, ha a vonóról elfogyott a lószőr, s a hegedûn elpattan az utolsó húr is! Te, ne add fel, akkor se!

Amíg dobog a szív benned, ha lassan is, ha ki-kimaradozva is, de dobog, addig vállald az emberfeletti erőlködést! Mindent, mit korábban egy repülőgép tragédiájának pillanatában, Auschwitz gázkamrájában, vagy a torkodra taposó csizma gyalázatában éreztél!

Csak azért is próbáld meg a lehetetlent, s húzd a vonót, ne hagyd abba egy pillanatra sem!

Nyekeregjen, sírjon, vinnyogjon a húr! Mert kell a hang, mert szükség van rá! Hisz jelzés az másoknak, s visszajelzés önmagadnak!

A hang, ami lehet fals, lehet hörgő, lehet rekettes vagy már-már elcsukló, de akkor is hang, a Te hangod. Tehát Te vagy!

Nézz hát fel az égre, s húzd azt a kései szerenádot! Amíg hallod a hegedûszót, a azt hallják mások is, addig nem kell arra gondolnod, hogy léted elszenderült.

Addig élsz! Addig akár kínt siratsz, akár örömtrillákat varázsolsz elő vonóddal a húrok közül, valami parányit hozzáteszel ehhez a világhoz.

Muzsikálj – a most a kedves, bohém költőbarátomat, Varga Rudit idézem –, hogy érezzék a kifosztottak, odafent mégis vigyáznak ránk!

Fehér füsttel kémény hívogat

 

 Erzsi néni és Pista bácsi, ők a Kavalecz házaspár Csenyétéről. 

Emléküket máig őrzöm.

Akár a falu, a ház is aprócska. Sőt, ilyenkor télen úgy tűnik, még apróbbra kuporodik, zsugorodik össze. Mintha csak a falak, a tető, az amúgy is pici ablakok közelebb szeretnének húzódni a ház mértani közepén, a konyhában vígan lobogó, meleget adó tűzhelyhez.

A fehér füsttel pipáló kémény minket is hívogat. Szép családi ünnepet, karácsonyokat felidéző beszélgetésre.

A család a konyha faláról „figyel” bennünket. Itt egy pólyás baba, ott egy matrózblúzos lány, fölöttük sötét öltönyös és katonaruhás fiatalemberek fényképei.

– Itt van mindenki – hordja végig rajtuk tekintetét Erzsi néni.  

– Ha már szanaszéjjel vannak az országban, legalább így lássam őket együtt. Hét gyerekük született, közülük négyen ma is élnek.

Az unokák, az ükunokák összeszámolásával már nehezen boldogulunk. Végül mégiscsak sikerül. Az előbbiből tizenkettőt, az utóbbiból tizenegyet mondhat magáénak a csenyétei Kavalecz házaspár.

A családfő Kavalecz István 85 esztendős. Zömök, hetyke bajszú, huncut mosolyú, tréfás kedvű parasztember. A bajusszal kapcsolatban a feleség mondja ki az ítéletet, miszerint anélkül nem is férfi a férfi.

Ami pedig a tréfálkozó kedvet illeti, azt már beszélgetésünk legelején bizonyítja a gazda, hiszen miközben felírom születési évét, 1895-öt, megjegyzi, hogy mindezt másoktól tudja, ö ugyanis nemigen emlékszik rá.

A feleség Ákos Erzsébet úgyszintén múlt századbeli, 1899-es. Csenyéteiek mindketten, az esküvőjük is itt volt, ebben az aprócska faluban. Ezzel kapcsolatban Erzsi néni azt mondja:

– 1917 május 22-én tartottuk. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna.

Pista bácsi viszont most sem hazudtolja meg garabonciás természetét: – 1917-ben?! Akkor, ha jól számolom 63 éve már, hogy veszekszik velem az asszony, ha későn jövök haza a kocsmából…

Persze, mindezt nem kell egészen komolyan gondolni. Nevetnek is rajta mindketten.

Mint azt fentebb már írtam, régi és mai csenyétei karácsonyokat felidéző beszélgetésre tértünk be az akácfa tűzétől kellemes melegű konyhába. Természetesen az emlékezés nem nélkülözheti a Kavalecz házaspár személyes élményeit.

– A karácsony mindig szép ünnep volt – jegyzi meg a néni, már azután, hogy „Csenyéte nincsen benned kenyérke” szólásmondás keserű tartalmát megbeszéltük. – Az ünnep szépségét még a szegénység sem homályosította el…

Mert ami igaz az igaz, a szegélységből kijutott az erre élőknek bőven. Kavalecz István is 22 évig aratott kepét, míg végre némi földhöz juthatott. Nem csoda hát, hogy terülj-terülj asztalkámra még karácsonykor sem volt mód.  

– Mikor mit tudtam főzni. Ha sikerült, akkor húsleves volt, meg töltött káposzta és persze mákos bobajka. De erre már cukorból kevés jutott. Aztán előfordult az is, hogy csak babot sikerült főznöm. És nemcsak én, mások is. Sőt, ha olyan nagy volt a szegénység cukros kukorica volt a csemege. A száraz kukoricaszemeket vízben megfőztük és egy kis cukrot tettünk rá. Ez szolgált ünnepi csemegéül…

– A karácsony azért mégis csak jó ünnep volt – bizonygatja Pista bácsi is. – Az ünnep második napján mindig színielőadást rendeztünk, aztán meg bált. A fiatalságnak ez jelentette az igazi örömet. No meg esetleg a betlehemezés. A betlehemesek minden házba bekopogtak és eljátszották a szerepüket. Az ünnep kedves színfoltja volt, kár hogy abbamaradt. Ma legfeljebb a cigánygyerekek jönnek el ünnepet köszönteni.

Mikor azt kérdeztem, hogy az ő idejükben milyen karácsonyfa volt a divat, újra Erzsi néni veszi át a szót.

– Karácsonyfát a mi fiatalságunk idején is állítottunk. Legfeljebb a díszítése volt szegényesebb a maiknál. Színes papírból ollóval láncot vágtunk, rá meg bobajkát, diót, almát aggattunk az ágakra. Nekünk akkor az a fa is szép volt, s ilyenkor elfelejtette az ember minden nyomorúságát. Az együtt örülő gyereksereg láttán a szíve megtelt boldogsággal…

– Most új karácsony jön. Erzsi néni, hogyan töltik az idei ünnepeket?

– Kettecskén – válaszol nevetve. – A gyerekek Pusztaradványban, Miskolcon, Encsen vannak szanaszéjjel. Mindegyikük saját szűk családi körében . Karácsony estére majd főzök káposztalevest, meg bobajkát, másnapra pedig megcsinálom azt a húst, amit a lányom küld Encsről. Mi leginkább a levest szeretjük, bőven tésztával…

– S ajándékként mi kerül Pista bácsiék karácsonyfája alá?

Mielőtt válaszolna a két öreg, egymásra tekint.

– A nap, amelyen megéltünk együtt egy újabb karácsonyt, békességben, egészségben. Nyolcvan esztendőn túl nekünk már minden újabb nap, amit csak kapunk, amit egészségben élhetünk meg, ajándék…

Lám, milyen kevés is elég a boldogsághoz!

Megírtam mindezeket – jó régen – 1980-ban.

Mit meg nem tesz az ember a „halhatatlanságért”!

Csokonai két évszázaddal korábban kimondta az igazságot: az is bolond, aki poéta lesz Magyarországon. Népnyelvre fordítva ez annyit tesz: aki ír, az nem egészen normális ember.
Minimum éhenkórász. Az éhenkórászokat viszont nem szereti sem a hatalom, sem azok, akik a hatalomból kívül rekednek. Tulajdonképpen az éhenkórász firkálgató minden baj forrása – vélik minden oldalon a szappanoperáktól maximálisan kielégülők.
S mégis mindig akadnak, akik Isten tudja miért, másokat felbosszantó makacssággal és csökönyösséggel írnak és írnak. Verset, prózát, szomorú történeketek romantikus lelkületű hölgyeknek, pszichológiai tanácsokat, horoszkópokat, ami éppen jön. Meggyőződésem, ezek a grafomán emberek nem evilágiak. Szerintem ufós fazonok, akik valamilyen távoli bolygóról tévedtek ide, s fogalmuk nincs róla, hogy ebben a világban mi az értékrend, mire van szüksége a jónépnek és önmagunknak ahhoz, hogy legalább elviselhetőnek érezzék ezt a „siralomvölgyet”.
Ellenkező esetben tudnák, hogy itt könyvre nem igen van szükség! Legfeljebb Horváth Rozi receptgyűjteményre. Ma már Jókai is legfeljebb szobadísz, persze csak bőrkötésben, s a Vörösmarty összesért legfeljebb két nagyfröccsöt ad az... irodalombarát kocsmáros. Márpedig az félórányi mámorra elegendő. A gyerekek egy része pedig csak nyolcadik osztályos korára jut el a szótagolva olvasás tudományáig. Még szerencse, hogy a szexlapok vizuálisan sűrítik a mondanivalót, így csak tudatosul bennük az „élet értelme”.
No, de maradjuk az éhenkórász íróknál, ezeknél a gyanús személyeknél, akiknek egészen nincs ki a kerekük. Mert nem elég, hogy vért és verejtéket izzadnak, mire megszületik az opus, képzeljék el, vállalják a második Golgotát is, a valódi megaláztatást, az igazi keresztutat. S elindulnak pénzt kunyerálni. Mert ha már kiszenvedték magunkból a gondolatot, szeretnék azt másokkal is megosztani. Abban a hitben, hogy ez a tömeg az igét úgy várja, mint a bibliai népek a Messiást.
Ilyenkor mindig eszembe jut hajdani kedves író-újságíró barátom, a lapát tenyerű, az életét aprópénzre váltó Holdi János, aki egyszer megírta ennek a pénzszerzésnek, nevezzük nyugodtan koldulásnak az igaz történetét.
„Az író ott állt – vagy újságíró-író – és várt… Talán arra, hogy hellyel kínálják, de nem kínálták. Télikabátja alatt már izzadt, s arra gondolt: jó néhányszor kilincselt és állt ehhez hasonló irodába – hivatali helységbe, alapítványoknál – eredmény nélkül…
- Csak röviden barátom – mondja a teljhatalom.  – Nekem rengeteg a dolgom. Tehát?
A hang cseppet se barátságos.
- Szeretném a tisztelt társaság támogatását kérni a kötetem kiadásához - harminc – húsz - esetleg tízezer forint… Talán ötezer.
- Ne folytassa, jóember – pöfékel a teljhatalom – Mi befutott emberekkel operálunk, lehet, hogy ők kevésbé rászorulnak, de ez van, magából mi nem profitálunk semmit.”
Miközben ezeket olvastam, megmondom őszintén, borsózott a hátam, s közben a bicska kinyílt a zsebemben.  Legszívesebben a képükbe vágtam volna ezeket a pöffeszkedő hájtömegeknek, ezeknek a magabiztos menedzsereknek, akik úgy gondolják lesajnáló, gúnyos mosollyal, nem több az, aki ír, mit madzaggal rángatható bábfigura.
Persze jól tudtam, nem vágnék én senkinek a képébe. Ellenkezőleg! Nekem is, az ilyen megalázó pillanatokban torkomon akadna a szó, az arcomat pír öntené el, s legszívesebben ott azonnal a föld alá süllyednék szégyenemben.
Hát nem rettenetes, hogy még nekünk kell szégyenkezünk!?

Jó-e ott a fa tetején?

 Az emberek többségét egyetlen cél vezérli: a karrier, s ennek érdekében mindent megtesznek, hogy egyre feljebb jussanak azon a bizonyos hivatali ranglétrán.
Ez az erőlködés, igyekezet hasonlít gyerekkorunk fára mászó versenyeihez: ki tud, minél gyorsabban, minél magasabbra, vagyis a legfelső faágra feljutni. Igen, a fa tetején sokkal több fény vetődik ránk. Lám, a csúcs közeli almák is mennyivel pirosabbak, s onnan, a legfelső ágról lát el a legmesszebbre a tekintet.
Csúcs ez az érzés – ez szent igaz, következésképp, akár még tiszteletet is kiváltó az a buzgóság, kapaszkodás, amit ezért az érzésért megtesznek oly sokan később, felnőtt korukban.
Ám ez a nagy „egyre feljebb!” igyekezet közben – óvatosságból! – nem árt arra is gondolni, hogy: Isten időnként megrázza a fát! S aki már nagyon magasra kapaszkodott fel, s egyre vékonyabb ágon lóg a légben, az ilyenkor törvényszerűen a mélybe pottyanhat.
Szóval, ezért nem árt meggondolni, hogy mit, miért teszünk. A csúcs közeli, fényben ragyogó piros alma valóban csodálatos s irigyrésre méltó, ám ha jön az Isten fuvallata, elsőnek ez a gyümölcs kezd el zuhanni.
S abban a pillanatban, hogy ez bekövetkezik, az imént még csodált és irigyelt alma sérült, ütődött lesz. Onnantól kezdve már csak cefrének való.
A magasból lepottyanó ember sorsa is hasonló. S ahogyan a nóta mondja – egy másik hasonlatot használva – a „kidőlt keresztfának nem köszön már senki.

Örömet hirdetett a szegényeknek

 Emlékezés P. Dr. Rákos Balázs Raymundra, a Vatikán magyar gyóntatójára

 

Kapcsolatom azzal az emberrel, akiről itt és most az emlékezés szintjén szó lesz, negyven évvel ezelőtt kezdődött. Történt, hogy a P. Kelemen Didákról (Miskolc minorita apostoláról) írott helytörténeti cikkemre, amely az Észak-Magyarország napilapban jelent meg, s amely valami módon Vatikánvárosba is kikerült, díszes levélcsomagot hozott a posta. Méghozzá köszönőszóval, hogy ő, a Vatikán magyar gyóntatója, Páter Kelemen Didák boldoggá avatási perének törhetetlen ügyvivője, hálás minden ismeretterjesztő publikációért, amely szerzetestárs elődjének hitét, munkásságát propagálja. S attól kezdve jöttek tőle a levelek. Sőt, egyszer megadatott az az öröm is, hogy halála előtt egy évvel szülővárosában, Miskolcon személyesen is találkozhattam vele. Nyolcvankét évesen ő keresett meg engem a szerkesztőségben.

Erről, a testméretét illetően apró emberről lesz most szó. Ám, aki hitét, alázatát, sőt tudását tekintve, mint óriás nőtt fölénk. Páter Dr. Rákos Balázs Raymund minorita atya emlékét egy őt nagyon jól ismerő másik minoritával, P. Tóth Alajossal, a rend magyarországi volt tartományfőnökével idéztük fel. Ez is régen történt – 2003-ban.

- Igen, valóban apró volt ő a test fizikai méretét illetően, ám ott belül mérhetetlen nagy értékeket hordozott. Mindenekelőtt a hitéért csodáltam, mely nála oly sok nagyszerű érték foglalata volt. A szolgálni tudásé, a szerénységé, az emberségé. De ez nem véletlen, hisz bibliai mottójául az alábbi igazságot választotta: „Az Úr lelke énrajtam. Fölkent, hogy örömet hirdessek a szegényeknek és meggyógyítsam az összetört szívüket.” (Lukács 4.18.)

Ő a legnagyobb Úr szolgálatában embertársait is szolgálta. Tudós ember volt, ugyanakkor aszkéta. Mint példaképe P. Kelemen Didák, ő is küldetésnek tartotta e földi létet, ahol vezetni, nevelni kell az embert, szóval, tettel, hittel, hogy felkészüljön a következő, a végső állomásra.

- Lojzi atya! Ön mikor és hol találkozott először Raymund atyával?

- Hát az bizony régen volt. 1942-ben, amikor elsős gimnazista lettem a miskolci Fráter György Katolikus Gimnáziumban. Akkor találkoztam vele először. Ő ugyanis – mint minorita szerzetes – ott volt hittanár, illetve az internátusban prefektus, vagyis nevelőtanár. Mivel ő a felsősöknek tanította a hittant, így én vele csak a folyosón, a szünetekben találkoztam. Az első személyes élményem vele kapcsolatban egy folyosói eset. Miután megittam azt a 3 deci tejet, amit az édesanyám mindennap bepakolt nekem tízórainak egy üvegbe, én elkezdtem az üres üveggel játszani. Ami abból állt, hogy két ujjamat bedugtam az üveg száján, s az ujjaim segítségével mozgattam azt. Ő – mivel folyosói ügyeletes volt – ezt meglátta, odajött hozzám és megkérdezte: – való ilyet csinálni? A piszkos kezeddel bacilusokat bevinni az üvegbe, amibe holnap újra tejet tölt édesanyád?

A másik emlékem róla már a hivatásommal függ össze. Én egész kora gyerekkorom óta papnak készültem. S ott, a gimnáziumban az ilyen elhivatottaknak minden esztendőben tartottak 3 napos – egy hetes lelkigyakorlatokat. Ennek helyszíne az iskola melletti minorita templom volt, s azokat elmélkedéseket minden esetben más-más minorita atya tartotta. Az ő elmélkedésére azért emlékszem világosan, mert ő volt az, aki a papi hivatás szépségéről, fontosságáról beszélt. Gondolatai megerősítették elhatározásomat, s attól kezdve én nagyon becsültem őt. Akkori „kapcsolatunk” nem tartott sokáig, ugyanis őt 1944, elején (?), közepén (?), erre már pontosan nem emlékszem, Nyírbátorba nevezték ki plébánosnak és házfőnek. Tehát elkerült Miskolcról. Megjegyzem, Nyírbátorban nem maradt sokáig. A szovjet megszállás elől ő is elmenekült, s Egerbe jőve, a rendfőnöke előtt, 1944. október végén lemondott állásáról. Tábori lelkészként Németországba ment, és ezzel elkezdődött 42 éves külföldi szolgálata, amely zömében Rómához, a Vatikánhoz kötötte.

- De mint épp Ön 1994. június 1-jén, a temetésekor elmondott búcsúbeszédében hangsúlyozta, s Rajmund atya külföldről írt leveleiből is tudjuk, sőt hazatérte után Miskolcon, a rendházban eltöltött napjai is igazolták, szívében – annyi év után is – őrizte ifjúsága színterét, szerette Miskolcot.

- Ezzel a legtöbb ember így van. A gyökerek létfontosságúak. Ő Miskolcon született, a város egy szegény negyedében, ami ma már nem létezik. A hajdani Rózsa utcát is szanálták a szocializmus idején, s ott, a Szentpéteri kapu – Szeles utca határolta térségben egy új lakótelep épült fel. Szegény, de hitében tántoríthatatlan katolikus családban nőtt fel, s már gyermekkorában ide, a minorita templomba járt rendszeresen ministrálni. A szomszédban, a Fráter György nevét viselő katolikus gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. Ott érlelődött meg benne a ferences papi hivatás, minek nyomán kérte felvételét a minorita rendbe, 1929-ben. A Fráter gimnáziumból érettségi után a nyírbátori rendházba, nyitott noviciátusba került. S ott, az Assisiből éppen hazatért és magiszterré kinevezett Ladányi László vezetése alatt töltötte újoncévét. Ott, Nyírbátorban tette le 1930-ba az első, az egyszerű fogadalmat, amellyel szerzetessé lett. Mivel azonban ő nemcsak a szerzetesi, hanem a papi hivatás iránt is érzett vonzalmat, ezért elöljárói elküldték filozófiai-bölcseleti tanulmányokra a román kézen lévő Nagybányára, ahol sikeresen elvégezte az előírt két évet a minorita rendi iskolában.

A tanulmányai ezzel persze nem értek véget, mert provinciális főnöke 1932-ben az egri rendházba helyezte, s ő ott az érseki hittudományi akadémia előadásait látogatta, miközben 1933-ban örök fogadalmat tett. Vagyis végképpen elkötelezte magát, hogy Assisi Szent Ferenc szellemében, szerzetesként fogja leélni egész életét. S ennek a fogadalmának élete végéig hűséggel eleget tett.

- Az örök fogadalom letételével elkezdődött Raymund atya földi missziója: az Úr szolgálatában az örömhirdetés, az összetört szívek gyógyítása.

- Valóban. A következő évben, 1934-ben Szegeden szentelték pappá. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy birtokomban van az a primiciás szentkép, lassan ennek már 70 éve, amely arról tanúskodik, hogy az év október 31-én az első szentmiséjét itt, Miskolcon, a hitét ébresztő minorita templomban mutatta be.

Pappá szentelése után Szegeden, az ottani minorita plébánián káplánként tevékenykedett, miközben tanulmányit még akkor sem hagyta abba, hisz 1934-ben, 1935-ben a szegedi egyetemnek volt hallgatója.

Raymund atya – pályája elején különösen! – nagy elhivatottságot érzett az ifjúság nevelése iránt. Ezért lett 1935-ben internátusi prefektus (nevelőtanár) előbb Egerben, az ottani rendház kollégiumában, egy évvel később pedig szeretett szülővárosában, Miskolcon. Azokban az években, mint a katonát, gyakorta vezényelték más és más helyre, s ő felettesei és az Úr parancsának engedelmeskedve, alázattal vállalta a rá kiszabott feladatokat. 1939-ben például hitoktatónak nevezték ki Nyírbátorba, két évvel később pedig újra nevelőtanár Egerben. Onnan újra hazakerült Miskolcra, s 1942-44 között hittantanár és kollégiumi nevelőtanár. Mint már mondtam, én akkor találkoztam vele először szermélyesen. Nehéz időszak volt az, hisz a világban háború dúlt. Ha valamikor, akkor igazán szüksége volt az embernek a lelki kapaszkodókra, az emberi példaképekre. Akkor legfeljebb ösztönösen éreztem ennek az apró embernek a lelki, emberi nagyságát, most viszont felnőve, megöregedve ezt mindennél világosabban látom.

Sajnos, a háború szétszórt bennünket. Őt Miskolcról Nyírbátorba vezényelték házfőnöknek és plébánosnak. Ám a front már ott volt a kertek alatt, s az oroszok kegyetlenségeiről, arról, hogy például a papokkal hogyan bánnak, sok rémhír terjengett. Mint már mondtam Ő sem várta meg az oroszok odaérkezettét. 1944. október végén Egerbe menve, személyesen mondott le beosztásáról a rendfőnöke előtt. Tábori lelkésznek állva Németországba menekült. Ott érte a háború vége, Osterodelban. Utána is még ott lelkészkedett, majd 1947. április 26-ai dátummal kapott egy levelet, egy hivatalos okiratot Rómából, a minorita ferencrend egyetemes főnökétől. P. Dr. Hess Bélától, benne a következőkkel: „…P. Raymundum Rákos, sacerdotem Ordinis nostri, Romam vocamus eumque collocamus sub immediata obedientia nostra”, vagyis P. Rákos Raymundot, Rendünk áldozópapját Rómába hívjuk és közvetlen joghatóságunk alá helyezzük.

1947. szeptemberében érkezett Raymund atya Rómába, ahol – akkor még maga sem sejtette – 42 éven át szolgálta rendjét, vallását, Istenét. Megérkezése után néhány hétig környezetével ismerkedett, de nemsokára konkrét feladatot, munkát kapott, hisz a Generális Atya 1947. október 7-ével – átmeneti időre – az assisi Sacro Convento minoritarendi anyaházba helyezte őt, méghozzá filozófiai és teológiai tanári megbízással. „A tanítás nyelve a latin volt; nekem elkerülhetetlen is, mert akkor olaszul még vajmi keveset beszéltem – írta Huszonegy év Itáliában című életrajzi vonatkozású könyvében. Ott tanított Assisiben már második éve, amikor 1949 júniusában a Vatikánba rendelték P. Dr. Monay Ferenc vatikáni magyar gyóntató helyettesítésére, aki súlyos beteg lett. Raymund atya akkor látta el először, de nem utoljára ezt a szolgálatot. Később nemcsak Monay atyát, hanem a német gyóntatót is helyettesítette. Sőt, például 1954-55-ben, az egyik üresen maradt olasz gyóntatószékben is ellátta a penitenciáriusi szolgálatot, mígnem 1958. december 9-ei keltezéssel Monay atya utódaként, őt nevezték ki a Vatikán magyar gyóntatójának.

- Lojzi atya! Mit kell tudnunk a vatikáni gyóntatókról, a penitenciáriusokról?

- A római Szent Péter templom gyóntatói intézménye szinte egyidős magával a kegyhellyel. Szent Péter, de a többi nagy vértanú, Szent Pál, Szent Lőrinc, Szent János templomát felkereső, egyre nagyobb létszámú zarándok lelki ellátására Simplicius pápa (468-483) már gyóntatókat állandósított. Amikor pedig a népvándorlást követő időkben újabb nemzetek lettek keresztények, a pápáknak gondolniuk kellett arra, hogy valamennyi nép fiai találjanak saját anyanyelvű gyóntatót Rómában. Ezek eleinte a pápa közvetlen környezetéből kerültek ki, majd később már választott papok, az úgynevezett kispenitenciáriusok látták el a gyóntatói munkakört, a főpenitenciárius irányításával.

A XIII. században a pápák különböző nemzetekből hívtak a pápai udvarba penitnciáriusokat, akik mintegy népük képviselőiként is szerepeltek. Az olaszon kívül voltak már ott francia, spanyol, portugál, angol, magyar, lengyel és német származású világi és szerzetes papok is, utóbbiak főleg az akkor alakult két nagy koldulószerzetből, a ferencrendből és a domonkosrendből.

A pápai udvarban kiváltságos volt a penitenciáriusok helyzete, hiszen kizárólag a pápának voltak alárendelve. A számuk az évek folyamán gyakran változott, IV. Jenő pápa 1435-ben például 11 főben határozta meg számukat, nemzeti megoszlás szerint: 2-2 olasz, spanyol és francia, 1-1 angol, magyar, lengyel, német és holland.

A penitenciáriusok hol a világi papság, hol pedig egy-egy szerzetesrend tagjai közül kerültek ki. V. Pius pápa például elrendelte, hogy a S. Maria Maggiore penitenciáriusai domonkosrendiek, a Lateráni bazilikában obszervans ferencesek, a Szent Péter bazilikáé pedig jezsuiták legyenek.

VII. Sándor pápa, az 1600-as évek második felében 13 főben állapította meg a gyóntatók számát: 2-2 olasz, francia, spanyol, 1-1 portugál, német, magyar, lengyel, angol, görög és délszláv. Ők csak jezsuiták lehettek.

Ám amikor a Jézustársaság működése felfüggesztésre került, XIV. Kelemen pápa (1769-1774), aki minorita ferencrendi szerzetes volt, a nagynevű rend iránti háláját fejezte ki azzal, hogy a Szent Péter bazilikában minorita atyákat nevezett ki gyóntatónak, mely feladatot azóta is a minoriták látnak el.

- Tulajdonképpen, ki lehet penitenciárius?

- Már a konstanci egyetemes zsinat (1414-1418) megkívánta, hogy a penitenciárius legalább 40 éves legyen, jártas a teológiában és egyházjogban, sőt, lehetőleg rendelkezzék doktori oklevéllel, de még ez sem mentesítette attól, hogy szolgálatba lépése előtt alapos vizsgának ne legyen alávetve. VIII. Kelemen pápa 1592-ben szigorúan elrendelte a vizsgát az Apostoli Penitenciária előtt, e nélkül nem ülhetett be senki a pápai bazilika gyóntatószékébe. De ha sikeresen vizsgázott, akkor újabb vizsgát már sehol sem kellett tennie, és állásából sem mozdíthatták el a bíboros főpenitenciárius hozzájárulása nélkül.

Az apostoli gyóntatók tudásbeli tekintélyét volt hivatva növelni az az 1930-ban kiadott pápai rendelet is, amely szabályozza és megszigorítja a kezdettől fogva előírt vizsga anyagát, menetét. Korábban csak szóbeli vizsga volt. Az új szabályzat elrendeli az előzetes írásbeli vizsgát, két tétel kidolgozásával. Ebből az egyiket a hittani, a másikat a jogi tanácsos jelöli ki. Szóbeli vizsgára csak az bocsátható, aki az írásbeli vizsgán megfelelt. De ha a szóbeli vizsga nem sikerült, a jelölt többet már nem jelentkezhet ilyen vizsgára. Az idegen nyelvű gyóntatóknak ráadásul igazolniuk kell jártasságukat az olasz nyelvben is, mivel az olasz nyelvű gyónók meghallgatása minden penitenciárius kötelessége.

Raymund atya e roppant nehéz vizsgákat sikerrel tette le, s akkorra már az olasz nyelvet is tökéletesen elsajátította. Kinevezéséről beszámolt annak idején a Vatikán félhivatalos lapja, a L’Osservatore Romano is 1958. december 24-ei számában. Miután méltatta P. Monay Ferenc több mint három évtizedes gyóntatói munkáját, hírül adta az újságcikk, hogy 80 éves korában nyugállományba vonult atyát P. Rákos Raymund követi.

- Ha jól tudom, Raymund atya kinevezését követően pápai áldásban is részesült.

- Ez 1959. január 11-én, a Szent Család vasárnapján történt. Azon a napon XXIII. János pápa részt vett a vatikáni Szent Márta otthonban rendezett meghitt ünnepségen, amelyen ajándékcsomagokat osztott szét a gyerekek között. Az ünnepség után a pápa nem ült gépkocsiba, hanem kihasználva a szép enyhe délutánt, gyalog indult a bazilika mentén a pápai palota felé.

Raymund atya épp akkor fejezte be a szolgálatát, s a Szent Márta ajtón keresztül lépett ki a bazilikából. Lakhelye sarkán a vatikáni újság tudósítójával találkozott, aki örömmel újságolta neki,hogy a szentatya éppen arra közlekedik, s felajánlotta, szívesen bemutatja őt XXIII. Jánosnak. A találkozást, könyvében így írta le Raymund atya:

„Engedtem a biztatásnak és a Szentatyához léptünk. Kísérőm bemutatott neki, hogy az új magyar penitenciárius vagyok a Szent Péter templomban. Őszentsége, aki körgallért és arany szalagú, széles karimájú kalapot viselt, szeretettel érdeklődött munkaköröm felől, hivatkozva magára a tényre is, hogy pápai kiváltságként a mi rendünk tagjai a penitenciáriusok a Szent Péterben. Megemlékezett 1931-ben Magyarországon tett látogatásáról, nagy elismeréssel nyilatkozva a magyar katolikusok hitélete buzgóságáról. Végül ismételten atyai áldását adta szerény személyemre, kiterjesztve áldását minden magyarra: „Önnel együtt megáldok minden magyart, atyai áldásomat küldve Magyarországnak, annak a kedves magyar népnek. Felici udvari fényképész egy hirtelen villantással a már leszáll estében fényképet készített a Szentatyáról, amint jóságos beszélgetésével kitüntet.”

- Lojzi atya! Ön mikor találkozott újra Raymund atyával?

- 1969-ben. Méghozzá épp a Szent Péter bazilikában. Ott ült a gyóntatószékben. Bemutatkoztam neki, mire ő nagyon megörült, azonnal kijött a gyóntatószékből, s emlékszem, egy rá várakozó olasz nőt udvariasan elküldött egy másik gyóntatóhoz, engem pedig körbevezetett a bazilikában, majd bevitt a sekrestyébe, kávéval kínált, s boldog volt, hogy egy miskolci, ráadásul egy fráterista diák, aki pap lett, kereste fel. Elmeséltem neki első találkozásunk történetét, a tejesüveges esetet, amin persze jót derült. Azt meg jóleső érzéssel nyugtázta, hogy annak idején az ő elmélkedése adott nekem nagy lökést a papi pálya választásához. Beszélgettünk arról is, amit már korábban is tudtam, hogy nagy lelkesedéssel dolgozik egy másik miskolci, az itteni rendalapító Kelemen Didák boldoggá avatásának ügyén. Ezt az ügyet élete végéig feladatának tekintette.

Később, bármikor is jártam Rómában, mindig felkerestem őt, majd pedig amikor végre, hosszú évtizedek után végleg hazajött, itthon ugyancsak sokszor találkoztunk. Utolsó éveiben a székesfehérvári papi otthonban. Akkor már, mint a minorita rend magyarországi tartományfőnökének kötelességem is volt őt felkeresni, de ezt mindig örömmel tettem. Amikor az egészségügyi állapota romlott, s érezte, hogy jön az Úr hívó szava, megbeszélte velem, hogy szeretné, ha a teste szülővárosában találna végső nyughelyet. Az is megható volt számomra, hogy nekem gyónt meg utoljára.

Természetesen teljesítettük utolsó kívánságát, s itt a miskolci minorita templom alatti kriptában temettük el. Így közel nyugszik, Kelemen Didákhoz, nagy példaképéhez, akit reméljük épp az ő munkássága, ügybuzgalma nyomán, előbb utóbb boldoggá avatnak.

 

P. Rákos Balázs Raymund élete utolsó éveit újra itthon

Magyarországon, a székesfehérvári papi otthonban

töltötte. Hamvai a miskolci minorita templomban

nyugszanak

Levél helyett…

Kedves Hugó! – így kezdeném a levélírást, ha volna kedvem levelet írni. És persze, ha lenne Hugó nevû barátom, aki valamiért fontos lenne számomra. De akkor már inkább jobb lenne, ha Rebekának hívnák az illetõt, mert egy nõt mégiscsak vonzóbbnak találnék. Akkor talán még tényleg kedvem is támadna, hogy elõvegyek egy kopertát, és bele szép gondolatokkal („szeretlek mindörökre”, meg hogy „lehoznám néked a csillagokat is az égrõl”, szóval ilyen zöldségfélékkel) teleírt levélpapírt tegyek, aztán venném a fáradtságot, és mindezzel még a postára is elgyalogolnék.

Megmondom õszintén, nagyon régen írtam levelet. Már nem emlékszem rá, hogy utoljára mikor is. Arra meg pláne nem, hogy kinek. Ezt nem azért mondom, mintha emiatt valamiféle hiányérzet kínozta. Ellenkezõleg! Semmi porcikám nem kívánja, hogy oldalakat írjak tele magánjellegû ömlengésekkel, lelki bajaimmal, indulataimmal, és persze közhelyeimmel. Biz’isten, büntetés lenne számomra, ha most parancsba kapnám a Sorstól: „Holnaptól kezdve Önnek leveleket kell írnia!” Hugónak vagy Rebekának, vagy bárki másnak. Ennek már a gondolatától is kiráz a hideg.

Érdekes, valamikor szerettem levelet írni. De ez régen volt, nagyon régen. Azóta sok minden megváltozott. Bennem is, körülöttem is. Lám, ez is egyik következménye ennek, hogy ma már egyenesen utálok levelet írni.

Hogy mi lehet ennek a konkrét oka? Nem tudom, de nem is kerestem rá soha a magyarázatot. Illetve most már tudom, mert véletlenül ráleltem a feleletre, másnál, másnak a könyvében, ami arra is bizonyíték, hogy e téma mást is érintett, és mást is foglalkoztatott. Sõt, nyilván érint és foglalkoztat napjainkban is. Íme annak a másiknak a magyarázata: „Pontosan az az ember hiányzik az életembõl, akinek levelet szeretnék írni.”

Igen, ez lehet az igazság! Hisz olyannak, aki nekünk egyáltalán nem hiányzik, mondhatnám közömbös, mi a fenének írnánk levelet? Nekem ahhoz nincs és nem is lesz soha kedvem.

Egyébként, ha már a lényegnél, ennél a bizonyos motivációnál tartunk, el kell azt is mondanom – részben saját tapasztalatok alapján is -, hogy minden íráshoz – legalábbis azokhoz, amelyeket „jó írásnak” tart az ember -, kell a másik ember inspirációja.

Krúdy nem véletlenül írta a következõket: „az írók legszebb mûveiket azoknak írták, akikbe szerelmesek voltak. Nem lehet szerelem nélkül maradandót és becses dolgot alkotni.”

Kedves ismeretlen barátom, Hugó! Megértetted Te mindezt?

Daruszögi H. Imre

A méltóságról, ami időnként hiányzik

Egy hölgy – még decemberben történt –, hanyatt esett az egyik borsodi város főterén. Nem, nem! Nem jégen csúszott el! Képzeljék, a Mikulás csomag osztása közbeni tülekedésben esett meg vele a baj.

Az ugyanott történtekről egy ismerősöm lánya azt panaszolta: egy kölyök, aki nála jóval erősebb volt, olyan keményen oldalba vágta – csörtetve az ajándékért –, hogy napokig fájdalmat érzett a bordáinál.

A szeretetnek eme ünnepén, ott az elszabadult tumultusban több gyerek is sírva fakadt.

Mindezt látva, az egyébként angyali türelmű fotóriporter kollégám (akit ennyire felháborodottnak még nem láttam soha) mondott egy cifrát, majd azt kérdezte tőlem: – Emberek ezek?

Mármint azok, akik – mintha csak az életük függött volna tőle –, önmagukból kivetkőzve küzdöttek egy zacskónyi édességért.

Hasonló esetet gyermekkoromban láttam először. Ötvenháromban vagy ötvennégyben egy gyermeknapon, Miskolcon, a Tiszai pályaudvar melletti Gerő Ernőnéről – nem elírás! – elnevezett játszótéren. Az ünnep alkalmából kaptunk egy műanyagpohárnyi tejet szívószállal (a műanyagpohárnak és a szívószálnak – akkor ez még újdonságnak számított – jobban örültem, mint a tejnek), valamint hozzá egy brióst. Úgy ingyen, ajándékként. Ezt adta nekünk akkor a szocializmus, meg Rákosi pajtás.

S desszertként hatalmas éttermi tálcákon savanyú cukorkát is hoztak. Papírzacskóban kimérve (akkor még csak ennyire volt képes a magyar csomagolástechnika), tíz-tíz dekányit.

Nagyon szerettem volna kapni abból a savanyú cukorkából, de nekem nem jutott. A cukorkahozókat ugyanis megrohamozta a tömeg (sok szülő és persze a nálamnál nagyobb gyerekek). Azok – már, mint a cukorkahozók – kezéből kirepültek a tálcák, s repültek, szakadtak szerteszét a cukros zacskók is. A rohamozók egymást taposták, s a földről kapkodtak fel szinte szemeként, amit a porból még fel tudtak kapkodni.

Jóanyámmal távolabbról, s döbbenten néztük a jelenetet. Jó lett volna a cukorka, nagyon kívántam, de én mégsem mertem odamenni a megtébolyult tömeghez. Akkor 6-7 évesen azért nem, mert féltem.

Most már nem félnék, viszont most már más okból nem mennék oda. Mégpedig azért nem, mert ma már nagyon szánalmasnak érezném, mint ahogy annak érzek minden egyes tumultust, legyen annak célja Mikulás csomag, autóbuszra feljutás, élesztő és WC papír begyűjtés vírusjárvány idején „pitiáner” előnyszerzés, potya ajándék, akármi.

Mi, írogató emberek, írók, újságírók, az év minden szakaszában gyakran szoktunk papolni a szeretetről. Úgy gondolom, nem árt, ha az emberi méltóságot is gyakrabban szóba hozzuk. Igen, többet kell(ene) beszélnünk, írnunk arról, hogy ne vetkőzzünk ki önmagunkból, méltóságunkból 10 deka savanyúcukorkáért, egy Mikulás csomagért, ujjnyi kávéért!

S ezt jó volna megtanítani a gyerekeinkkel is, méghozzá úgy, hogy személyes példát mutatunk. Igen, mindenkivel meg kellene tanítani, hogy Dárius összes kincse sem ér annyit, mint az emberi méltóság. Mert egyébként semmiben sem különbözünk a sertésnyájtól, amelyik moslékért rohan a vályúhoz.

Nem marad parlagon…avagy Annus néni emléke

 A fotó csak illusztráció. Az igazi Annus néni-kép egyedül bennem él

Annus nénivel, ott fenn északon, Abaújban, pár kilométerre a trianoni országhatártól, konkrétan a hernádszurdoki határban találkoztam. 1980-ban. Először és utoljára. Ennek bizony már 40 éve. Annus néni akkor 75 éves volt, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy már régen nem él. S lám, bennem négy évtized múltával „okát nem tudom, hogy miért” hirtelen felidéződött az emléke. S annak az egykori találkozásnak, 1980 június elejéről. 
Ez az írás ennek állít emléket, és egyben annak igazsága, hogy csak az történt, történik meg, aminek az emlékét megírták, megírják.

*

Tulajdonképpen csak háromszor egyenesedett fel. Először, amikor a gépkocsi ajtaját hallotta csapódni, másodszor, amikor melléérve a köszönésemet fogadta, harmadszor és utoljára pedig ugyancsak köszönésnél, akkor, amikor egy „isten áldjával” végül is utamra engedett. S közben, amíg beszélgettünk, dereka hétrét görnyedt, szeme a deres haját rejtő kendő alól a földet kémlelte, s kezében a görcsösen szorított kapa hol emelkedett, hol zuhant.

Kínlódás volt ez, kevés erővel. A kőkeményre aszalódott földtől szinte kicsorbult a kapa vasa, olykor háromszor, négyszer is újra kellett próbálkoznia, hogy behatolhasson, hogy darabokra törje az eggyé keményedett termőföldnek mondott valamit.

Talán, mert maga is érezte munkája sziszifuszi voltát, mentegetőzve magyarázta:

- Száraz, mint a beton, de muszáj kapálni, mert még jobban benövi a dudva, aztán végképp nem bírok vele.

Hetvenöt év terhével, sovány, szikár termetével fogalmazta így: muszáj csinálni. Később, amikor véletlenül megjegyeztem, hogy mindez már nem neki való, némi felháborodással kérdésben fakadt ki: - Hát maradjon parlagon ez a föld?

A gyomok között, azokat irtva kapával és kezével, a babnak s az alig kibújt satnya kukoricának próbált életteret biztosítani. A kukoricára meg is jegyezte: egyenlő a semmivel. A földről pedig, amit kapált, csupán annyit mondott: nem a legjobb. Kiderült, hogy még az édesanyja után jár neki ez az egy hold. A tsz-től itt kapta meg, ebben a Szőlők alja dűlőben. Kicsit messze van Hernádszurdoktól, a falutól, ahol lakik, de hát mit lehet tenni ellene.

- Gyalog jár ki?

- Hát mi mással?

Éreztem a hangsúlyból, furcsállta kérdésemet. Aztán szelídebben hozzátette: - Máma például 8 óra volt, hogy ideértem. Azóta küszködöm vele.

Órámra pillantottam. Nemsokára delet harangozzák.

- Az ebéd?

- Hoztam magammal hideget. Tojást meg teát. Az étvágy? Mikor milyen. Ha fáradt az ember, akkor enni sem igen kíván. Egyébként a korhoz képest még elég jól bírom magam.

Később megtudtam tőle, hogy az ura 82 éves, de beteg, otthon fekszik. Két lányuk van, mindkettő férjnél, mindkettőjük családja ott él Szurdokon, s a férjek a hidasi tsz-ben dolgoznak. A tsz szántotta meg ezt a földet is.

- Unoka van-e?

- Van kettő. Az egyik katona a Dunántúlon. Lehet, hogy éppen ma este hazajön szabadságra…

Az egy hold föld aljában az út mellett here „díszlik”. Elég ritka, a gyom felverte.

- A jószágnak lenne, van még otthon két tehenünk.

A babnak – mert abból van legtöbb ültetve – a fajtáját tudakoltam.

- Kakasbab.

- Az meg milyen?

- Milyen lenne?! Olyan tarka, cirkás. Jó az mindennek.

Miközben mindezeket sorolta, a kapa abban a sovány inas kezében rendületlenül felemelkedett és lecsapott. Újra és újra. Ám nagy ez a föld, főleg az ő erejéhez méretezve az. Biztos, hogy jönnie kell holnap is, holnapután is, sőt azutánis.

- Eső kellene – hallottam tőle később. – Nagyon kellene. Minden megkésve kel.

Megcsóválta a fejét, s hozzátette:

- Elég szomorú nyár mutatkozik…

Mezítláb volt. Szerencsére a naptól már elég meleget rabolt a föld, fázni nemigen fázhatott meg.

- Cipőben nem tudok kapálni. Mindjárt belemegy a föld, aztán csak szúr. Egyébként is így szoktam meg, mezítláb. Azelőtt mindig így csináltuk.

- Sokat kapált életében?

Fanyar mosolyt láttam az arcán.

- Ha valaki sokat kapált, akkor én elmondhatom magamról. De hát lassan nekem is lejár…

A hernádszurdoki Kovács Ferencnével. Annus nénivel ily módon folyt a beszélgetésünk, ott a Szőlők alja dűlőben. Ezalatt a szomszédos erdőből mindvégig kakukkszó hallatszott, s a föld végében vadmargarétákat hajlongatott a június nyárias szél.

Ugyan meghallotta-e, észrevette-e?