2018. augusztus 21., kedd

Ügyfél voltam

Ülök egy megyei hivatalban az ügyintéző ajtaja előtt, és várok. Már jó ideje. Negyedóránként bemegy egy ember, aztán újabb negyedóráig egymást bámuljuk. Mármint a kintlévők.
Két óra elteltével rám kerül a sor. (Ahogy mondani szokták: a türelem rózsát terem.) Belépek a hivatali szentélybe, ahol három íróasztalt látok, mögöttük három nőt. Belépésem pillanatában az egyikük körtét eszik, a másik a számítógépe képernyőjét tisztogatja valami folyadékkal. A harmadik telefonál. Hallom is mit mond: - Mondtam neked, hogy előbb a hagymát üvegesre párolod, s arra tedd rá a zúzát, majd a paprikát és a Vegetát. Aztán lassú tűzön süssed…
A körtét majszoló megkérdezi: - Milyen ügy?
Mondom pályázat.
Mutat a harmadikra, hogy hozzá tartozik. A harmadik meg csak tovább telefonál.
- Júliusban már voltunk nyaralni. Most csak Bogácsra, tudod Pistáéknak van ott egy nyaralójuk, ők adták kölcsön…
Megy a csevely. Én közben széttekintek az irodában. A falon nagy betűkkel kiírva ez áll: „Az emberiséget ősidők óta két dolog foglalkoztatja:
1. Ki találta fel a munkát?
2. A többiek miért nem verték agyon?”
Az utóbbi itt ebben az irodában megfordul a fejemben. Mármint az agyonverés. De aztán a jogi következményekre gondolok, és így mégsem.
Talán tíz percig ácsingózom ott az irodában, egyik lábamról a másikra állva, mire az illetékes hölgy végre befejezi a beszélgetést, és hozzám fordul. Felteszi az első érdembeli kérdését:
- Magát hogy hívják?
- Hajdu Imre

2018. augusztus 7., kedd

Géza, az elfeledett

Miközben augusztus 20-án, - akárcsak évszázadok óta e napon mindig – Istvánt ünnepeljük, az államalapítót, a szent királyt, én rá, Gézára gondolok.
Meg arra, hogy bármennyire is hangoztatja objektivitását vagy legalábbis arra való törekvését a történelemtudomány, soha nem tudja a szubjektivitását, a mindenkori jelen érdekét szolgáló „pártosságát” kiküszöbölni. S az ilyen-olyan történetfelfogáson nemzedékek úgy nőnek fel, hogy csak az éppen aktuális, politikailag támogatott felfogás tudatosul bennük, méghozzá objektív történelmi igazság gyanánt. Következésképp élnek ma is generációk, akik közül a nagyapák például mást tanultak Ferenc József császárról, gróf Andrássy Gyuláról vagy Kun Béláról, mint már fiaik, unokáik.
Sőt a mai felgyorsult korban ugyanaz a személy először „jótevő édesapánknak” ismerte meg J. V. Sztálint, vagy Rákosi Mátyást, s csak később tudtuk meg róluk az igazságot, hogy nem voltak mások, mint becstelen zsarnokok. (Ha éppen ez a végső igazság.)
Olykor maguk a történészek is megróják elődeiket a torzításokért, az objektivitás égisze alatt cselekedett tudatos vagy véletlen szubjektivizmusért. Szekfű Gyula, neves (ám ugyancsak bírált) történetíró szerint például az ő korát megelőző polgári-liberális történetfelfogás nem alapult a történeti múlt tényleges szemlélésén, tehát nem reális tudományt produkált, hanem a saját kiváltságait, a saját világrendjét vetítette vissza a múltbéli történésbe. Vagyis a történészek sok esetben a történelmet nem a kútfők szerint, hanem a saját fejükben élő doktrínákból konstruálták.
Ilyen, saját fejben lévő doktrínáktól senki sem mentes. Talán ezért hiszem én is, sőt nem hiszem, hanem meggyőződéssel vallom, hogy mi magyarok sokféle ok miatt nagyobb hőst „csináltunk” például Dózsa Györgyből, Táncsics Mihályból, mint amilyenek voltak. Ugyanakkor méltatlanul háttérbe szorítottunk olyanokat, mint például Martinuzzi Fráter György vagy Géza fejedelem.
Én pont’ ezért gondolok Gézára István ünnepén! Szó sincs róla, hogy Istvánt tagadom. Ellenkezőleg! István történelmi érdeme olyan hatalmas, hogy cseppet sem csorbul, ha apját is dicsérjük. Méghozzá elsősorban nem az apa jogán! Hanem a nagy mű részeseként, úgy is mondhatnám, úttörőjeként.
A nagyok azért ezt mindig látták. A már említett Szekfű Gyula véleményével nem áll egyedül. Hogy a magyar nép Nyugat és Kelet között nem roppant össze a X. század vége felé, az Árpád utódainak, Gézának és Istvánnak a közös érdeme. A lazán kapcsolódó nomád törzsekből ők kovácsolták össze szilárddá, két emberöltő alatt a magyar államot.
A munka nem volt könnyű. Véres belső harcoknak kellett jönniük, hogy a nép nyugtalan „rakoncátlan elemei” megsemmisüljenek. A törzsfőknek, a zsákmányoló hadjáratok során meggazdagodott kapitányoknak hatalmát meg kellett törni, és Árpád vezérnek tekintélyét mind a hét törzsre újra kiterjeszteni. Ez az első, erőszakos lépés Gézának jutott feladatul, „ki nyugati műveltség híján a természettől nem távolodott el messzire, s így kételyek még nem zavarták az elhatározásban és a gyors végrehajtásban. A központi hatalmat nehéz harcok árán újra helyreállította és sietett a pillanatot felhasználni, hogy népét a nyugati keresztény közösségbe bevezesse, és a nomád életbe visszatérés útját mindörökre bevágja mögötte.” A magyarság az imént még élethalálharcot vívott a német császárral, most viszont a Nyugat felé történő nyitás nemcsak a római egyházzal való kapcsolatba kerülést jelentette, hanem a császárral is. Mi több, Géza német földről szerez fiának feleséget! Nem akármilyen huszárvágások ezek.
Istvánnak semmilyen téren nem a nulláról kellett indulnia. A mocsarat, hol népünk sátra ingoványos talajon állt, Géza csapoltatta le. Vérrel, verejtékkel ő ásatta az új, a kőépület alapjait is, amelyre – ez már valóban István érdeme – erős várunk felépült.
A művet Géza kezdte el. Az úttörő sorsa pedig mindig nehezebb és hálátlanabb. Az elkezdőkre vár mindig a piszkosabb munka is. De túl ezen, azért is volt nehezebb az ő feladata, mert még ezer szállal kötődött a régihez. Gyökereket elvágni, az áldozatokat meghozni, ez erős akaratra, szilárd. Önmaga sanyargatására is képes jellemre vall.
Pedig még a neve sem volt mentes a misztikus pogány tartalomtól. A hajdani Gyeücsa név török méltóság – jelölőből ered, s azt jelenti: „akit nagyhatalmú szellemős segít”.
István már „belenőtt” az apjától nagyvonalakban kialakított új rendbe. Számára – ellentétben Gézával – az is természetes volt, hogy ő már keresztény módon gondolkodik, latin grammatikát tanul keresztény papoktól.
A mai történetkutatás már sejteni kezdi – állapítja meg Dümmert Dezső történész -, hogy a régebbi, a szorosan legendákhoz kötődő hagyomány túlságosan is egyoldalú módon mellőzte a XI: századi, s valószínűleg nem magyar első legendaíró által egyszerűen csak „véreskezűnek” bélyegzett Gézát, és túlságosan is egyoldalúan tulajdonított minden érdemet az országépítésben, az állam megszervezésében fiának, Istvánnak. Egy emberéletbe nem is fér bele annyi, elölről kezdődő szervező, alkotómunka, mint a legendás Szent István életébe. A magyarság gyors áttérése egy friss államrend keretei közé, és ebben való megmaradása, ugyancsak érthetetlen volna, ha mindezt csupán Istvánnak tulajdonítanánk.”
A nagy mű közös. Gézáé és Istváné. Gézáé, aki talán nem is sejti egész nagyságában a veszélyt, amely a kalandozások kudarcával e nemzetet fenyegette, mégis felfogta és pártolta a bekövetkező egészséges fejlődés eszméit: és nagy fiáé, Istváné, aki már „egész életében megértette a veszélyt, részletesen és meglepő tisztán felfogta atyjának általános gondolatait”. (S e közös műben, a nemzet érdeme sem csekély, hisz – mint a jó tanuló – megértette és követte két vezérét.)
Augusztus 20-án Istvánt ünnepeljük, de én a kissé árnyékba taszított Gézára gondolok. Egészen pontosan: Gézára is!

INTIMEK


Papírjaim rendezése közben egy régi fényképem akad a kezembe. Azon kevés képek egyike (bizony nem sok ilyen akad!) amelyen mosolygok. Már nem emlékszem a felvétel idejére és körülményeire. Jó régen lehetett, mert a fotóról egy egészen fiatal kölyök tekint rám túlzott optimizmussal. Következésképp arra sem emlékszem, hogy „parancsra” mosolyogtam-e, mert csak „akkor repült ki a kismadár” abból a misztikus masinából, vagy tényleg őszinte öröm, szívből fakadó derű ragyogott akkor, ott az arcomon.
Mert – s ezt viszont biztosan tudom -, az ember egészen kora gyermekkorától lépes szerepet játszani! Ha úgy kívántatik, akkor például, tud mosolyogni „parancsra” is. Méghozzá olyan hitelesen, hogy lám, évtizedek multával már képtelen vagyok eldönteni: az a mosoly ott a régi fotón őszinte derű-e, vagy csak mímelt mimika.
Nem kizárt, hogy az utóbbi. Az embert nagyon korán rákényszeríti az élet sok mindenre. Például arra is, hogy „jó képet vágjunk hozzá”.
*
Sok verset olvastam már a szerelemről. Többségük bezsongott emberek kontrollálatlan lelkendezése, vagy jajveszékelése. E tárgykörben a leghitelesebb, legmértanibb pontosságú definíciót Dsida Jenő adja. Íme…
„Eszembe jut a szerelem is
s ha már így van, ideírom:
Olyan hűvös mint az esti szél,
S olyan messze van, mint a csillagok.”
*
- Én kérem semmit nem változtam a fiatal koromhoz képest – dicséri dicsekvőn önmagát egy hatvan év körüli férfi.
- Most is éppúgy vélekedem a világról és az élet dolgairól, mint húsz éves koromban.
Ezek szerint ez az ember úgy élte le az életét, hogy minden lepergett róla.
Ezzel aztán kár dicsekedni.
*
Ha nem fáj, nem művészet!
Ezt a találó gondolatot néhai barátom, Mezey István grafikusművész kazincbarcikai műtermének falán olvastam anno.
Igen, a csoda csak vajúdva születik. Akár az ember.
*
Mi a vágy? Hite egy illúziónak, reménye valami szebbnek, álma a hőn áhítottnak?
Számomra tárgyiasult dolog, a gyermekkorom karácsonyfáján csillogó szaloncukor. Mert akkor – sohasem feledem – semmi mást nem vágytam úgy, mint azt. Hogy ízét mielőbb a számban érezhessem. S abban a pillanatban, abban a percben, amikor ez megtörtént, bekövetkezett a vágy metamorfózisa: a beteljesülés.
De egyszer csak megszólal jóanyám és azt mondta: mossak gyorsan fogat, mert a cukortól kilukad a fogam! Én pedig, mint akit fejbe vertek, siettem fogat mosni. (A fogorvostól mindig nagyon féltem.)
Mi hát a vágy? Olyan remény, mely, ha beteljesül, bizony akár egy foghúzás kínjával is járhat. Igen, ma már jól tudom, nagy esély van rá, hogy a vágy beteljesülésének nem lesz jó vége.
A vágy tehát önmagában szép. Szép zöld, mint hajdan nagyapám világvevős rádióján a macskaszem.
*
„Teljes sivárság, az emberi szellem és a szakmai méltóság megcsúfolása, és bénító semmi. Erre képes most a Magyar Televízió, mikor nekilendül egy szórakoztató műsornak” – olvastam egy kritikát már nem is tudom melyik hírportálon.
Ez a kemény megfogalmazás: miszerint teljes sivárság… etc… az M1-től kezdve az RTL Klubig bezárólag, nagyon sok televíziós műsorra érvényes. Ami ma Magyarországon a televíziókban történik kultúra és szórakoztatás címszó alatt, az hasonló az alkohollal demoralizált észak-amerikai indiánok esetéhez.
E szellemi mákony hatása, „eredménye” egyébként egyre aggasztóbb mértékben érzékelhető. Mind több azok száma, akik már megfertőződtek, s ma már drogfüggői az igénytelenségnek.
Hölgyeim és Uraim! Bátran kijelenthetjük: az agymosás, a szellemi leépítés terápiája polgárjogot nyert Magyarországon, s jó ütemben halad, hála a magyar televíziós csatornáknak.
Az „érzéstelenítés” kitűnő, a néző semmi fájdalmat nem érez.
*
Lelki szemeimmel látom az iménti, általam aggasztónak minősített folyamat előidézőinek felháborodástól eltorzult arcát, s szinte hallom a pofámba vágott egyetlen érvet: erre van igény!
Nem Uraim! Nem ez az igény! Ez a kínálat!
Sokan, sokszor hivatkozunk manapság a múltra. Jómagam is szoktam példálózni vele, hogy akkor így, meg akkor úgy. Az akkor (is) éltek – mondjuk ki nyíltan: mi, öregek – hol direkt módon mondunk ítéletet, hol meg indirekt utalásokkal példálódzunk, hogy akkor, anno mennyivel jobb, pontosabban mennyivel emberibb volt a világ.
Az igazság persze egészen más. Akkor sem volt jó semmi. Sem a megélhetésünk, sem az emberi kapcsolataink! Semmi, de semmi… Mindössze a dolgok, a történések konkrétságában volt, van különbség a két világ között. De csak ennyi! A „megélt világot” illetően, a közérzetünket, a lelki békénket, pontosabban békétlenségünket tekintve azonban semmi sem változott. Nyugodtan mondhatjuk: az a világ sem volt tökéletes, ez is megmarad tökéletlennek.
Érthető: mi tettük olyanná, mi tesszük ilyenné. Mert mi tényleg nem változunk!

Fogy a nyár


Minden nyáron, amikor a katáng egyébként gyönyörű kék szirmait először meglátom, az esztétikai kellem érzete mellett – igaz, csupán egyetlen pillanat erejéig -, enyhe borzongást is érzek. Olyasfélét, mint akkor, amikor egy hirtelen támadt hidegfront hajszálnyival a kellem-optimum alá hűti a tomboló kánikulát. Ettől még nem fázik az ember, s nem nyúl kiskabát vagy kardigán után. De ezt az enyhe, libabőrt előidéző jelzést mindazok, akikben finom, érzékeny műszer ketyeg, már  felfogják, és alig hallható sóhajjal konstatálják: a nyárba – ebbe a nyárba is – beszökött az ősz. Olyan észrevétlen jelzés ez, mint a szív egyik pillanatról a másikra történő, kalimpáló dobbanása. Mire ráfigyelnénk a furcsára, az eltérőre, minden visszaáll az eredeti állapotába. A szív halkan és egyenletesen veri tovább a ritmust, s a nyár is olyan változatlan hevességgel, kitartással szórja fényét és sugarát, mintha sohasem akarna véget érni.
A katáng idén nyáron – minden más virághoz hasonlóan – a szokottnál is korábban bontotta ki halványkék szirmait. Már több mint egy hónapja látom e kedves szirmocskákat az árokparton, az utak mentén, ahol esténként, ha néhány percre megáll az ember virágot csodálni (megáll-e mostanság?), a látvány tücsökmuzsika teszi teljesebbé.
Bár, ez a finom húrú zene szomorkás (igaz, ettől még lehet szép, hallgatásra érdemes). De mintha csak a rovarvilág hegedűsei is azt adnák hírül nekünk, embereknek, amit a naptárból letépett lapok érzelemmentesen ugyancsak jeleznek: fogy a nyár.
Bizony fogy. Így is, úgy is. Ez az idei, ez evidens, augusztus van, hosszabbodnak az éjszakák. De fogy az a másik is: az emberi lét nyara. Az első még csak elviselhető, hisz őszre tél, a télre viszont ismét tavasz jő. Így van ez rendjén, amióta világ a világ. Ám az a másik, az a másik fogyatkozás, az viszont visszafordíthatatlan folyamat.
Az elmúlást észlelve, lám a tücsök hegedűje is fájdalmasabban szól. Mintha azt érezné, dala elszállt hasztalanul és visszhangtalanul, „művészetére” igazából oda se figyelt a nyár, ráadásul a lét anyagi feltételeivel sem honorálta azt. Következésképp keserves ősznek, télnek néz elébe. Bezzeg a hangyák és a többi hangyaszorgalmú! Persze ők most sem a vadvirágok szirmait csodálják, vagy az éhenkórász tücsök muzsikáján andalognak!
Észrevette ezt már jó ideje a tücsök (érzékeny teremtmény), ezért is szól a szokásosnál kedvetlenebbül, bánatosabban a zenéje. Fásultan veszi tudomásul, lassan már nincs értelme muzsikálnia. A hangyákat, de másokat, az egereket, pockokat, a hörcsögöket is egyedül csak a gyűjtés érdekli. Nekik nem is lesz gondjuk, ha jönnek az őszi esők, a náthát hozó ködök és a mindent dermesztő tél.
Illetve, dehogy nem lesz! Csak most még nem tudják. A világ ugyanis úgy van teremtve, s egyszer ezt mindenki megtudja, egér is, hangya is, pocok is, hogy attól is üres és unalmas a világ, ha nincs benne tücsökzene (szó).
Ülök egy bogácsi kertben, lábamnál egy kékvirágú katángkóró, amit a fűnyíró életben hagyott. Az est egyre feketébb palásttal takar be. Hirtelen szél lebben, bele borzongok. Mégsem mozdulok a kerti padról, amelyen hajdan nagyanyám – az ő nyarai régen elfogytak – ilyenkor esténként a babot fejtette. Hallgatom a nyarat elsirató tücsökzenét. Cirip, cirip… játssza a láthatatlan zenekar. S ekkor hirtelen, valahonnan messziről, gondtalanul mulatozó nyaralók nótáját keveri ebbe a muzsikába az augusztus esti szél: „látlak-e még fecskemadár, lesz-e tavasz, lesz-e még nyár? – harsogják a rizlinggel meggyantázott torkok. Olyan groteszk az egész. Vidáman, önfeledten énekelnek azok ott, messze, s nem is gondolják, hogy a nóta kérdése mennyire halálosan komoly.
Lesz-e tavasz? Lesz-e még nyár? S ha lesz is, kell-e még valakinek a tücsökzene(szó)?

Ki is vagyok én tulajdonképpen?


- A biztonsági őr az egyik dél-borsodi városháza földszintjén – bár nem először találkozunk – utánam szól:- Ugye a polgári védelemhez? Konzekvens. Mert nem először kérdi ugyanezt. Tulajdonképpen nem is kérdés ez, hanem egyfajta állítás. Azt szándékozik kifejezni, hogy tudja ő ki vagyok, hová megyek, de az a biztos, ha ezt én is megerősítem.
Még mindig nem oda – válaszolom mosolyogva. – Újfent a polgármester úr titkárságára megyek.
Mivel a jelenet már többször megismétlődött, én bizony eltűnődtem rajta, hogy ez a derék fiatalember miért is néz „polgárvédelmisnek”? Talán tudja, hogy jó harminc évvel ezelőtt vegyisugár-felderítő voltam a seregben. Annak valóban volt köze a polgári védelemhez. Többek között mi mértük stopperórával a képzeletbeli atomrobbanáskor, a fény felvillanástól a gombafelhő kialakulásáig eltelt időt, meg IH-2-s és IH-12-es műszerekkel a sugárszintet és a sugárszennyeződést. No, de mindez az arcomra lenne írva? Ígérem, legközelebb megkérdem tőle.
Egyébként hírlapírói pályafutásom során már jó néhányszor előfordult, hogy másnak néztek, mint aki vagyok.  Persze nincs ebben semmi meglepő. Az emberről a fizimiskája alapján nehéz megállapítani, ki is ő voltaképpen? Ha hosszabb beszélgetésbe keveredek ismeretlen emberekkel, akkor egy idő után – miután észre sem veszem, hogy szinte csak én kérdezősködöm – sohasem azt firtatják: Maga újságíró? Viszont arra már többen gyanakodtak, méghozzá az imént említett biztonsági őrhöz hasonlóan kérdezve és állítva: ugye, maga nyomozó? Hát majdnem. Majdnem az.
De mint említettem, néztek már másnak is…
Régen volt az, amikor Sály községgel először ismerkedtem. Valami panaszügy kapcsán kerestük az akkor még tanácsházának nevezett középületet. Kevés ismeret híján gépkocsink lassan araszolt a falut átszelő hosszú főutcán. A gépkocsivezetőnkkel jobbra-balra tekintgetve kutattuk, hol is lehet a keresett épület. Ebbéli vizsgálódásunk közben vettük észre azt a fejkendős parasztasszonyt, aki könyökével háza alacsony léckerítésére támaszkodott, s nagyon figyelt éppen abba az irányba, amerről a gépkocsink érkezett.
Minket meglátva, a javakorabeli asszonyság korát meghazudtoló frissességgel az utcán termett, s teátrális kézmozdulatokkal elkezdett integetni, azt adva tudtunkra: feltétlenül álljunk meg.
Engedelmeskedve a felszólításnak, pilótánk megállította a Lada 1500-ast, én pedig kíváncsi érdeklődéssel és letekert ablakkal vártam az odasiető asszonyságot, aki ki sem fújta magát, már messziről, úgy is mondhatnám fújtatva kiáltotta:
- Ne haragudjon már, hogy megállítottam a gépkocsit, de már egy órája várok magukra.
- Ránk?- kérdeztem csodálkozva.
- Magukra, magukra! – válaszolt némi bosszúsággal a néne. – Hisz ugye maga az inszeminátor!?
Ezt hallva, a gépkocsivezetőnket elfogta a röhögés. Fordított helyzetben én is így tettem volna, de így! Zavartan feleltem.
- Nem, néném, nem én vagyok a „nyakkendős bika”. De árulja már el, miből gondolta ezt?  
- Miből, miből – dohogta az asszonyság, - abból, hogy az is ilyen marha nagy ember, mint maga.
Cserépváralja a szívemnek nagyon kedves települések egyike. A Bükkbe benyúló parányi faluban pályafutásom során nagyon sokszor megfordultam, s máig szívesen térek vissza oda. Az idézett történet jó régen esett meg, még abban az időben, amikor télen olajkályhákkal biztosítottuk laktereink és közintézményeink melegét. Egy százesztendős bácsi kapcsán – Boza Jánosnak hívták – elvetődtem a település Öregek Napköziotthonába, ahol kellemes órákat töltöttem el a szépkorú otthonlakók körében, melynek történetét egy cikkben is megörökítettem. Az eset után egy-másfél hónappal munkám újra Váraljára szólított, s miután végeztem a rám bízott feladattal, s várnom kellett az értem visszaérkező gépkocsira, betértem a korábbi látogatásom színhelyére, az Öregek Napköziotthonába.
Az épületbe belépve, az otthon gondnoknőjével találkoztam, aki éppen egy olajkályha reperálásával foglalatoskodott, de mihelyst meglátott, abbahagyta a munkát, s nagy örömmel üdvözölt.
- De jó, hogy jött! – mondta, s az örömtől fülig szaladt a szája.
A fogadtatás legyezgette a hiúságomat. Lám, van annak már egy hónapja is, hogy itt jártam, s nemcsak emlékeznek rám, hanem kimondottan örülnek is nekem. Még mondja valaki, hogy nincs a mi szakmánknak tekintélye.
- Mi újság van maguknál? Hogy vannak? – udvariaskodó kérdésekkel igyekeztem viszonozni a kedves fogadtatást.
- Nem jól – válaszolta az asszony. - Már egy hete rakoncátlankodik az egyik olajkályhánk, és így nem tudjuk az öregek pihenőjét rendesen befűteni. Mi bejelentettük mihelyst elromlott, de mindmáig nem küldtek ki szerelőt. Remélem, maga végre segít rajtunk.
- Én? – csodálkoztam el. – hogyan? Írjam meg a problémát?
- Dehogy írja! – csattant a gondnoknő hangja. – Javítsa meg! Hát nem maga az olajkályha-szerelő?
A harmadik még régebbi történet. Megboldogult pedagógusi pályafutásomat a szép környezetű, északi kis faluban, Színben kezdtem anno. Odavezényelt a hatóság, s én ennek megfelelően a tanévnyitó előtt egy héttel megjelentem az addig soha sem látott faluban. Az iskolát könnyen megtaláltam, a feliraton kívül az udvaron szanaszét heverő padok, bútorok is odavezettek. Utolsó fázisban tartott a felújítás, festettek, mázoltak, az udvaron jómagam is egy bútorokat suvickoló asszonykával találkoztam. Tőle kérdeztem meg: - Merre találom az igazgató urat?
Az asszonyka készséges volt és segített. – Tessék, ott balra a második ajtón bemenni, ott fogja megtalálni.
Megköszöntem az útbaigazítást, és elindultam a megadott irányba. S ekkor utánam szólt az asszonyka: - Ugye maga a parkettás?
Szóval, én már semmin nem csodálkozom el. Azon sem, hogy a tiszaújvárosi városházán, néha „polgárvédelmisnek” néznek.