A krónikás füttye

A krónikás barangolásai során egyszer, véletlenül, úgyis mondhatnám szerencsével, rátalált ebben a vadon világban egy, a természet által óvón elrejtett, érintetlen ligetes rétre, ahol százszámra pompáztak a szebbnél szebb mezei virágok. Benedekfű, bazsalikom, fehér üröm, vadrózsa, kakukkfű, búzavirág, pipacs, zsálya és még sok más fűszer- és gyógynövény valóságos szín- és illatorgiája fogadta ott a krónikást, aki el is határozta, ezen a réten végleg tanyát ver, s ezután csak az élet szépségeiről, a virágokról, a madarakról, a nektárt gyűjtő méhekről és a szerelemről fog dalolni, s így várja ki az idő végezetét.

Ám e világ tökéletlensége miatt az idill itt sem tartott sokáig. A krónikás lelkesedése és öröme bizony korainak bizonyult, s elmúlt azonnal, amikor egy reggelen durva gépek zaja riasztotta fel költői merengéséből. A krónikás meglepetten látta, hogy a virágos rét két végén – szemben egymással – gépek és emberek sokasága jelent meg, s bőszült tempóban árkokat kezdtek ásni. Úgy tűnt első látásra, hogy valamiféle vezetéknek készül munkaárok, bár a krónikás – ismeret híján – nem igazán tudta elképzelni, hogy itt, a gonosz és urbanizált világtól messze elzárva, miért épül mondjuk szennyvízvezeték.

Nem is épült! Erről a krónikás az árkok elkészülte után szemtanúként meggyőződhetett. A rét északi oldalán ásott árokban kék, a déli oldalon ásottban pedig sárga egyenruhás katonák jelentek meg, s alig, hogy elfoglalták helyüket, elkezdték lövöldözni egymást.

A krónikás az első golyó süvöltésére a földre vetette magát, s miközben egy ugyancsak földhöz lapult pipaccsal riadtan egymást bámulták, lassan felfogta, hogy a rét két oldalán nem csatornának, vezetéknek épült az árok. Lövészárok az, s itt a pipacsos, búzavirágos, margarétás réten most háború dúl. A sárgák lövik a kékeket, s a kékek a sárgákra tüzelnek. Életre-halálra megy az öldöklés, a harc, amelyben – s ez számára a legdöbbenetesebb – ő, a krónikás számít legkiszolgáltatottabbnak. Hisz egyedül van a tűzvonalban, lövészárok nélkül és fegyvertelenül, s rá mindkét oldalról tüzelnek.

A krónikás felmérve meglehetősen reménytelen helyzetét, egy darabig még hason fekve, riadtan lapult az előbb már említett pipaccsal együtt, de aztán hogy, hogy nem, hirtelen elképesztő bátorság szállta meg, s felült korábbi nyomorított helyzetéből. Nem érdekelte, hogy feje mellett röpködnek a mindkét irányból záporozó golyók. Felült azzal a határozottsággal, mintha neki abban a pillanatban egy, az agyából hirtelen kipattant virágéneket kellene tüstént papírra vetnie.

S ettől a tettétől egyenesen jókedve támadt a krónikásnak. (A krónikások általában eszelős emberek.) Fütyörészni kezdett, méghozzá az Europe: Végső visszaszámlálás címre hallgató számát. Úgy érezte, ez a dallam igazán illik a körülményekhez.

Sajnos, a dalt nem tudta végigfütyülni. Egy golyó – hogy melyik oldalról, azt hiszem mellékes – halántékon találta a krónikást, aki azon nyomban lebukott oda, ahol korábban feküdt. A pipacs mellé. A fejéből és a szájából vér szivárgott, épp olyan, mint a pipacs színe.

A lövöldözés persze ezt követően is tovább tartott. Egészen addig, amíg az utolsó tár ki nem ürült, illetve, amíg az utolsó katona (kék volt-e vagy sárga, már nem tudni), ki nem ejtette kezéből a fegyvert.

A réten csak akkor támadt újra csend, s tért vissza a béke. Milyen kár, hogy nem maradt senki, aki gyönyörködni tudott volna a visszatért idillben!