A pince
előtt, amikor az októberi alkony fekete bársonyleplet borít a fázósan didergő
tájra, s feltűnnek az első csillagok, a gazdának – nem az óbortól, bár azt is
szereti, akár a klasszikusok szép szavát – hirtelen Tóth Árpád sorai jutnak
eszébe: „… a mérhetetlen messzeségen át / Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd /
Távoli csillag remegő sugarát”.
Mögötte, a
pince mélyén dohognak a hordók. A rizlinges, melyből három év után születik az
a nedű, amely segít feltárni az emberi dolgok mélyebb értelmét. Egy másik
klasszikust, Márait idézve: simaságán érződik a latinos műveltség és
szőlőkultúra pallérozottsága.
A vörös, a
zweigelt még csak most kezd forrni. Most még csak úgy zsong, mint távoli
méhraj, alig hallhatóan, de az éjszaka elhozza a beteljesülés moraját, reggelre
már azok a hordók is férfias zsongással adják a gazda tudatára: születik a
csoda, melynek után, úgy Szent Márton napja táján, de legkésőbb András napra, a
pohárban ott csillog a föld sava és titkos ereje, a nap tüze, esős őszök
bölcsessége, vagyis a természet vegykonyhájának rejtett párlata. Úgy is
mondhatnám, mindezek elixírré nemesednek ebben a különleges borban.
Nem tagadja,
különösen ilyentájt szeret itt lenni a pincében. S különösen ilyenkor, egyedül
szeret itt lenni. Talán azért, mert Mikszáth gondolatait idézve: azért
szeretjük a föld alatti világot, hogy feledjük a föld feletti világot. Lehet,
hogy ezt nem is Mikszáth mondta, vagy nem egészen így.
Itt,
ilyenkor, ebben az októberi pincecsöndben nemcsak a kéz dolgozik, s húzza a
prést, tölti a hordókat, a láb meg tapossa a törkölyt. Az agy is munkál, s
csapong a gondolat. Emlékek, tervek kavarognak a fejben. Igen, a különleges
környezet, a csend méltósága, na meg az óbor ereje doppingolja a szellemet.
Valósággal feltúrja az emberi lélek ősanyagát. Rég eltemetett történetek
elevenednek meg, miközben mintha azt suttogná a bor szelleme: „minden szép, de
minden elmúlik, tehát okosabb veszteg maradni”.
A zsebében
gyufát keres, hogy gyertyát gyújtson, s ekkor valami összekoccan az ujjai
között. Két kavics az. Minap kapta valakitől. Tengeri kavics, távoli tájról
hozták. Időben pedig olyan messziről érkezett, mint az a csillagfény, mely ott
világlik a pince fölött. Billió éves? Titok. A kavicsok hallgatnak. A kavicsok
titkát csak a Halak értik. Ők, ott e tengerben nap mint nap találkoztak, a
kavicsok titkát nemzedékről nemzedékre tovább őrizték. De a Halak nem
beszélnek.
Nézi a
tenyerét simogató két kavicsot. Arra gondol, hogy gyerekkorában minden játékot,
tárgyat előbb-utóbb szétszedett. Fúrta a kíváncsiság: mi lehet a belsejükben?
Ha ezeket a kavicsokat gyerekkorában kapja, biztos hogy idő kérdése és szétveri
kalapáccsal. Most viszont már nem. Pedig nem tudja mi van belül, csupán
elképzeli. S ez ma már jobb, mint a bizonyosság. Kolombusz sem akkor volt
boldog, amikor felfedezte az Újvilágot, hanem, amikor még csak kereste.
A kavicsról
az jut eszébe, hogy reggel, amikor jött préselni, a pince előtt meglátott egy
lábnyomott. Légies teremtmény lábnyoma volt, alig észrevehető. Az éjszakai
esőnek, s a virradattal érkező Napnak köszönheti, hogy mégis meglátta. Mint
apró meder, úgy ölelte az a lábnyom azt a pohárnyi esővizet, melybe megmosdott
a napsugár.
A lábnyom a
reggelhez tartozott. Ám mostanra, eljött az alkony. Hogy mondja Dsida:
„Lopódzva jő az alkony, / lilába olvadnak a zöld mezők / És szürkébe a kék
hegyek, / És én elfáradtan, csüggedt fővel / Megyek, megyek!... Milyen
furcsákat álmodik a Semmi!”
A kavicsokat
visszarakja a kabátja zsebébe. Szemével megpróbálja megkeresni a reggel látott
lábnyomot, de reménytelen. Mindent betakar már az éjszaka, mely hűvös, s
mindent, mi máskor látható, elnyel. S ő ekkor arra gondol, hogy amit eddig
élete során csinált, nem volt más, mint előkészület.
Tölt még egy
pohár bort. Az első kortyot a földre loccsantja nagyon régi áldozati szokás
szerint. A többit lassan kortyolja. Ahogy szétfut testében a melegség, úgy
érzi, e pohár bornak nem csak íze, illata és szesztartalma van, hanem
mindenekfölött szelleme. Ettől a bortól azt lehet tanulni, hogy szeretni kell
az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság.
Még egyszer
végigtekint a hordók során, s a sok szüretet megéltek bölcs nyugalmával
konstatálja: a hordók élnek, dohognak. Az elmúlásra gondol. Márai azt írta
városi emberként: „Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes
emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát
bortermelőnek, valakinek, aki tudja, hogy kell meghalni. Mert nincs szebb
halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt ősszel, közvetlenül szüret
után, mikor az újbor már szunnyad és erjed a hordóban, a diót leverték a fáról,
s a napnak szelíd ereje van még, mint az öregember szerelmének.”
Elindul.
Egyszer mindig el kell indulni. A legszebb pillanattól is búcsút kell venni. A
pince előtt feltekint az égre. Egy rövid ideig bámulja a csillagokat, mintha
csak választani akarna egyet.
Aztán
kulcsra zárja a pince vasajtaját, s rövid botra támaszkodva elindul hazafelé.
Egy csillag vezeti. A legfényesebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése