Beszédes könyvem (Előszó)

Igaza volt Shakespeare Vilmosnak, amikor azt írta „Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő: / Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár/ Életében.”

Igen, minden nap fellépünk életünk színpadára, majd pedig lelépünk onnan, s cselekvésünket, tetteinket, mitöbb gondolatainkat – amelyeket szóban megformálva értésére adjuk a környezetünknek, a világnak –, érdeklődés, figyelem, de nem kizárt, hogy közöny kíséri. Bizony lutri, hogy figyelnek-e ránk vagy sem.

Persze a szerencsére, a véletlenre teljes egészében ne fogjuk rá, hogy miért figyel vagy miért nem ránk a szűkebb környezet.

Ahogyan a színdarabokban, az életben is vannak fő- és fontos szerepek, s vannak lakáj és második sírásó epizódok. Az előbbieket reflektorfény övezi, az utóbbiak párszavas produkcióját másnapra már el is felejti a közönség.

Éppen ezért, a közönség elé kiállni bátorság kérdése. Ráadásul nagyon kockázatos. Józanságot követel. A közönség nem lojális. A közönség vagy barát, vagy ellenség. Odi et amo – gyűlölöm és szeretem – mondta egykor a híres római költő, Catullus.

A szereplés gyakorisága, a szerep nagysága különböző minden egyes embernél. A kórusban éneklő szerepe kisebb felelősséggel bír. Következésképp kisebb figyelem és elismerés kíséri, mint azt, aki a „lenni vagy nem lenni…” monológot mondja. S még ez utóbbit mondók is rangsoroltatnak! Emlékszem, Gábor Miklós olyan átszellemülten, olyan beleéléssel mondta, hogy számomra örökre felejthetetlen marad. Más Hamlettek most hirtelen nem is jutnak eszembe, ezért szégyenkezem is. Bár… az is igaz, hogy a közönségben keresni a hibát botorság, balgaság.

*

Az élet úgy hozta, hogy életem első, nyilvános szereplése nem sikerült. Egészen pontosan, elmaradt. Rögtön hozzáteszem: az én hibámból.

Én, a bogácsi öreg iskolában nyaranta létrehozott, mindössze egy-másfél hónapig működő óvoda óvodása voltam. Az alkalmi intézmény zárásakor – július végén vagy augusztusban, erre már végképp nem emlékszem, arra viszont igen, hogy záróünnepséget rendeztek, s – nekem is egy versikét kellett volna elmondanom, az eseményre nagy számban összegyütt felnőttek, szülők, nagyszülők előtt. Ám én akkor a nagyszámú közönséget meglátva (lehettek vagy harmincan), szó szerint berezeltem, s nem mertem kiállni eléjük. Olyannyira nem, hogy még a nagyon csábító – „ösztönzésemre szánt” – csokoládé ígérete sem tudta megváltoztatni makacsságomat. Már csak azért sem, mert a sokként ért félelem a verset is kitörölte a fejemből, abból eszembe semmi nem jutott.

Jóanyám aznap nagyon szomorú volt, csalódott egyszem fiában. Erre a mai napig pontosan emlékezem. Pedig időközben két év híján hét évtized telt el. De jó lenne is Őt ma mosolyogva látni, hogy büszke gyermekére.

Mama, bocsáss meg nekem! Ma már olyan szívesen elmondanám azt a versikét, de már nincs kinek. Az a harminc felnőtt, aki akkor ott volt az öreg iskola udvarán, már régen nem él. Ahogy már Te sem, Mama!

Ráadásul azt a versikét akkor, azon az ünnepségen végleg elfelejtettem. Sem az írójára, sem a címére, sem egyetlen sorára nem emlékszem. Nagy kár, s mérhetetlen fájdalom tölt el, hogy hibámat, kudarcomat utólag sem tudom jóvátenni. Pedig legalább most, oly szívesen ideírnám a –sorrendben – 46. könyvem előszavába.

S lám milyen a Sors! Azzal „bűntetett”, hogy azóta sokszor kellett, s kell ma is szerepelnem, kiállni, méghozzá „többször harminc” ember elé. S szólnom kellett, illetve kell szólnom hozzájuk!

Legelőször (s azóta is legtöbbször) írásban, különböző lapok hasábjain válhattam, váltam „közszereplővé”, aminek persze egyenes ági következménye lett később, hogy élőben is meg kellett, kell szólalnom. Pulpitusokon, rendezvényeken, kiállítások megnyitóján, temetőkerti búcsúztatókon.

Az „élőszavas” közszereplés pedig olyan, mint a jégszobrászat. A jég – bármilyen szépet is formált belőle az alkotó – előbb-utóbb elolvad. Volt, nincs. A beszédek sorsa is hasonló. Ha hatásos, akkor is csak néhány napig, hétig hat, majd lassan-lassan minden részletet elfelejti az egykori hallgatóság.

Verba volant, scripta manent! A szó elszáll, az írás megmarad – hirdették a rómaiak. Tanácsukat követve, én minden nyilvánosság előtt elmondott beszédemre készültem (ezzel is tisztelve a hallgatóságot), valamennyi kimondott szó előzetesen papírra került. Nos, ezekből az írásban is rögzített beszédeimből válogattam ki hatvanat, s most ezeket adom közre. Időben negyedszázadot járok be, térben egy egész megyét, Miskolctól–Tiszaújvárosig, Bogácstól–Abaújkérig.

Valamennyit az egyes települések iránt érzett tisztelet, s az ott élt, illetve a ma is ott élő barátaim, ismerőseim örök emléke íratta.

Kérem, olvassák jóindulattal!

Bogács, 2018. augusztus 30.