Levél helyett…

Kedves Hugó! – így kezdeném a levélírást, ha volna kedvem levelet írni. És persze, ha lenne Hugó nevû barátom, aki valamiért fontos lenne számomra. De akkor már inkább jobb lenne, ha Rebekának hívnák az illetõt, mert egy nõt mégiscsak vonzóbbnak találnék. Akkor talán még tényleg kedvem is támadna, hogy elõvegyek egy kopertát, és bele szép gondolatokkal („szeretlek mindörökre”, meg hogy „lehoznám néked a csillagokat is az égrõl”, szóval ilyen zöldségfélékkel) teleírt levélpapírt tegyek, aztán venném a fáradtságot, és mindezzel még a postára is elgyalogolnék.

Megmondom õszintén, nagyon régen írtam levelet. Már nem emlékszem rá, hogy utoljára mikor is. Arra meg pláne nem, hogy kinek. Ezt nem azért mondom, mintha emiatt valamiféle hiányérzet kínozta. Ellenkezõleg! Semmi porcikám nem kívánja, hogy oldalakat írjak tele magánjellegû ömlengésekkel, lelki bajaimmal, indulataimmal, és persze közhelyeimmel. Biz’isten, büntetés lenne számomra, ha most parancsba kapnám a Sorstól: „Holnaptól kezdve Önnek leveleket kell írnia!” Hugónak vagy Rebekának, vagy bárki másnak. Ennek már a gondolatától is kiráz a hideg.

Érdekes, valamikor szerettem levelet írni. De ez régen volt, nagyon régen. Azóta sok minden megváltozott. Bennem is, körülöttem is. Lám, ez is egyik következménye ennek, hogy ma már egyenesen utálok levelet írni.

Hogy mi lehet ennek a konkrét oka? Nem tudom, de nem is kerestem rá soha a magyarázatot. Illetve most már tudom, mert véletlenül ráleltem a feleletre, másnál, másnak a könyvében, ami arra is bizonyíték, hogy e téma mást is érintett, és mást is foglalkoztatott. Sõt, nyilván érint és foglalkoztat napjainkban is. Íme annak a másiknak a magyarázata: „Pontosan az az ember hiányzik az életembõl, akinek levelet szeretnék írni.”

Igen, ez lehet az igazság! Hisz olyannak, aki nekünk egyáltalán nem hiányzik, mondhatnám közömbös, mi a fenének írnánk levelet? Nekem ahhoz nincs és nem is lesz soha kedvem.

Egyébként, ha már a lényegnél, ennél a bizonyos motivációnál tartunk, el kell azt is mondanom – részben saját tapasztalatok alapján is -, hogy minden íráshoz – legalábbis azokhoz, amelyeket „jó írásnak” tart az ember -, kell a másik ember inspirációja.

Krúdy nem véletlenül írta a következõket: „az írók legszebb mûveiket azoknak írták, akikbe szerelmesek voltak. Nem lehet szerelem nélkül maradandót és becses dolgot alkotni.”

Kedves ismeretlen barátom, Hugó! Megértetted Te mindezt?

Daruszögi H. Imre