Egy hölgy – még decemberben
történt –, hanyatt esett az egyik borsodi város főterén. Nem, nem! Nem jégen
csúszott el! Képzeljék, a Mikulás csomag osztása közbeni tülekedésben esett meg
vele a baj.
Az ugyanott történtekről egy
ismerősöm lánya azt panaszolta: egy kölyök, aki nála jóval erősebb volt, olyan
keményen oldalba vágta – csörtetve az ajándékért –, hogy napokig fájdalmat
érzett a bordáinál.
A szeretetnek eme ünnepén, ott az
elszabadult tumultusban több gyerek is sírva fakadt.
Mindezt látva, az egyébként
angyali türelmű fotóriporter kollégám (akit ennyire felháborodottnak még nem
láttam soha) mondott egy cifrát, majd azt kérdezte tőlem: – Emberek ezek?
Mármint azok, akik – mintha csak
az életük függött volna tőle –, önmagukból kivetkőzve küzdöttek egy zacskónyi
édességért.
Hasonló esetet gyermekkoromban
láttam először. Ötvenháromban vagy ötvennégyben egy gyermeknapon, Miskolcon, a
Tiszai pályaudvar melletti Gerő Ernőnéről – nem elírás! – elnevezett
játszótéren. Az ünnep alkalmából kaptunk egy műanyagpohárnyi tejet szívószállal
(a műanyagpohárnak és a szívószálnak – akkor ez még újdonságnak számított –
jobban örültem, mint a tejnek), valamint hozzá egy brióst. Úgy ingyen,
ajándékként. Ezt adta nekünk akkor a szocializmus, meg Rákosi pajtás.
S desszertként hatalmas éttermi
tálcákon savanyú cukorkát is hoztak. Papírzacskóban kimérve (akkor még csak
ennyire volt képes a magyar csomagolástechnika), tíz-tíz dekányit.
Nagyon szerettem volna kapni
abból a savanyú cukorkából, de nekem nem jutott. A cukorkahozókat ugyanis
megrohamozta a tömeg (sok szülő és persze a nálamnál nagyobb gyerekek). Azok –
már, mint a cukorkahozók – kezéből kirepültek a tálcák, s repültek, szakadtak
szerteszét a cukros zacskók is. A rohamozók egymást taposták, s a földről
kapkodtak fel szinte szemeként, amit a porból még fel tudtak kapkodni.
Jóanyámmal távolabbról, s
döbbenten néztük a jelenetet. Jó lett volna a cukorka, nagyon kívántam, de én
mégsem mertem odamenni a megtébolyult tömeghez. Akkor 6-7 évesen azért nem,
mert féltem.
Most már nem félnék, viszont most
már más okból nem mennék oda. Mégpedig azért nem, mert ma már nagyon
szánalmasnak érezném, mint ahogy annak érzek minden egyes tumultust, legyen
annak célja Mikulás csomag, autóbuszra feljutás, élesztő és WC papír begyűjtés
vírusjárvány idején „pitiáner” előnyszerzés, potya ajándék, akármi.
Mi, írogató emberek, írók,
újságírók, az év minden szakaszában gyakran szoktunk papolni a szeretetről. Úgy
gondolom, nem árt, ha az emberi méltóságot is gyakrabban szóba hozzuk. Igen,
többet kell(ene) beszélnünk, írnunk arról, hogy ne vetkőzzünk ki önmagunkból,
méltóságunkból 10 deka savanyúcukorkáért, egy Mikulás csomagért, ujjnyi
kávéért!
S ezt jó volna megtanítani a
gyerekeinkkel is, méghozzá úgy, hogy személyes példát mutatunk. Igen,
mindenkivel meg kellene tanítani, hogy Dárius összes kincse sem ér annyit, mint
az emberi méltóság. Mert egyébként semmiben sem különbözünk a sertésnyájtól,
amelyik moslékért rohan a vályúhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése