Akár a falu, a ház is aprócska. Sőt, ilyenkor télen úgy tűnik, még apróbbra kuporodik, zsugorodik össze. Mintha csak a falak, a tető, az amúgy is pici ablakok közelebb szeretnének húzódni a ház mértani közepén, a konyhában vígan lobogó, meleget adó tűzhelyhez.
A fehér füsttel pipáló kémény minket is hívogat. Szép családi ünnepet, karácsonyokat felidéző beszélgetésre.
A család a konyha faláról „figyel” bennünket. Itt egy pólyás baba, ott egy matrózblúzos lány, fölöttük sötét öltönyös és katonaruhás fiatalemberek fényképei.
– Itt van mindenki – hordja végig rajtuk tekintetét Erzsi néni.
– Ha már szanaszéjjel vannak az országban, legalább így lássam őket együtt. Hét gyerekük született, közülük négyen ma is élnek.
Az unokák, az ükunokák összeszámolásával már nehezen boldogulunk. Végül mégiscsak sikerül. Az előbbiből tizenkettőt, az utóbbiból tizenegyet mondhat magáénak a csenyétei Kavalecz házaspár.
A családfő Kavalecz István 85 esztendős. Zömök, hetyke bajszú, huncut mosolyú, tréfás kedvű parasztember. A bajusszal kapcsolatban a feleség mondja ki az ítéletet, miszerint anélkül nem is férfi a férfi.
Ami pedig a tréfálkozó kedvet illeti, azt már beszélgetésünk legelején bizonyítja a gazda, hiszen miközben felírom születési évét, 1895-öt, megjegyzi, hogy mindezt másoktól tudja, ö ugyanis nemigen emlékszik rá.
A feleség Ákos Erzsébet úgyszintén múlt századbeli, 1899-es. Csenyéteiek mindketten, az esküvőjük is itt volt, ebben az aprócska faluban. Ezzel kapcsolatban Erzsi néni azt mondja:
– 1917 május 22-én tartottuk. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna.
Pista bácsi viszont most sem hazudtolja meg garabonciás természetét: – 1917-ben?! Akkor, ha jól számolom 63 éve már, hogy veszekszik velem az asszony, ha későn jövök haza a kocsmából…
Persze, mindezt nem kell egészen komolyan gondolni. Nevetnek is rajta mindketten.
Mint azt fentebb már írtam, régi és mai csenyétei karácsonyokat felidéző beszélgetésre tértünk be az akácfa tűzétől kellemes melegű konyhába. Természetesen az emlékezés nem nélkülözheti a Kavalecz házaspár személyes élményeit.
– A karácsony mindig szép ünnep volt – jegyzi meg a néni, már azután, hogy „Csenyéte nincsen benned kenyérke” szólásmondás keserű tartalmát megbeszéltük. – Az ünnep szépségét még a szegénység sem homályosította el…
Mert ami igaz az igaz, a szegélységből kijutott az erre élőknek bőven. Kavalecz István is 22 évig aratott kepét, míg végre némi földhöz juthatott. Nem csoda hát, hogy terülj-terülj asztalkámra még karácsonykor sem volt mód.
– Mikor mit tudtam főzni. Ha sikerült, akkor húsleves volt, meg töltött káposzta és persze mákos bobajka. De erre már cukorból kevés jutott. Aztán előfordult az is, hogy csak babot sikerült főznöm. És nemcsak én, mások is. Sőt, ha olyan nagy volt a szegénység cukros kukorica volt a csemege. A száraz kukoricaszemeket vízben megfőztük és egy kis cukrot tettünk rá. Ez szolgált ünnepi csemegéül…
– A karácsony azért mégis csak jó ünnep volt – bizonygatja Pista bácsi is. – Az ünnep második napján mindig színielőadást rendeztünk, aztán meg bált. A fiatalságnak ez jelentette az igazi örömet. No meg esetleg a betlehemezés. A betlehemesek minden házba bekopogtak és eljátszották a szerepüket. Az ünnep kedves színfoltja volt, kár hogy abbamaradt. Ma legfeljebb a cigánygyerekek jönnek el ünnepet köszönteni.
Mikor azt kérdeztem, hogy az ő idejükben milyen karácsonyfa volt a divat, újra Erzsi néni veszi át a szót.
– Karácsonyfát a mi fiatalságunk idején is állítottunk. Legfeljebb a díszítése volt szegényesebb a maiknál. Színes papírból ollóval láncot vágtunk, rá meg bobajkát, diót, almát aggattunk az ágakra. Nekünk akkor az a fa is szép volt, s ilyenkor elfelejtette az ember minden nyomorúságát. Az együtt örülő gyereksereg láttán a szíve megtelt boldogsággal…
– Most új karácsony jön. Erzsi néni, hogyan töltik az idei ünnepeket?
– Kettecskén – válaszol nevetve. – A gyerekek Pusztaradványban, Miskolcon, Encsen vannak szanaszéjjel. Mindegyikük saját szűk családi körében . Karácsony estére majd főzök káposztalevest, meg bobajkát, másnapra pedig megcsinálom azt a húst, amit a lányom küld Encsről. Mi leginkább a levest szeretjük, bőven tésztával…
– S ajándékként mi kerül Pista bácsiék karácsonyfája alá?
Mielőtt válaszolna a két öreg, egymásra tekint.
– A nap, amelyen megéltünk együtt egy újabb karácsonyt, békességben, egészségben. Nyolcvan esztendőn túl nekünk már minden újabb nap, amit csak kapunk, amit egészségben élhetünk meg, ajándék…
Lám, milyen kevés is elég a boldogsághoz!
Megírtam mindezeket – jó régen – 1980-ban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése