Amíg csak bírod, húzd! A vonót, az igát vagy mást, egyre megy. Egy a fontos, a kötelező: tedd a dolgod az utolsó pillanatig!
Ne add fel még akkor se, amikor a karod, a csuklód, az, ujjaid már szinte képtelen vagy mozgatni, s minden erőlködés, minden mozdulat csupa kínszenvedés számodra. Sőt, ne add fel még akkor sem, ha már nincs kezed és ujjad, ha a vonóról elfogyott a lószőr, s a hegedûn elpattan az utolsó húr is! Te, ne add fel, akkor se!
Amíg dobog a szív benned, ha lassan is, ha ki-kimaradozva is, de dobog, addig vállald az emberfeletti erőlködést! Mindent, mit korábban egy repülőgép tragédiájának pillanatában, Auschwitz gázkamrájában, vagy a torkodra taposó csizma gyalázatában éreztél!
Csak azért is próbáld meg a lehetetlent, s húzd a vonót, ne hagyd abba egy pillanatra sem!
Nyekeregjen, sírjon, vinnyogjon a húr! Mert kell a hang, mert szükség van rá! Hisz jelzés az másoknak, s visszajelzés önmagadnak!
A hang, ami lehet fals, lehet hörgő, lehet rekettes vagy már-már elcsukló, de akkor is hang, a Te hangod. Tehát Te vagy!
Nézz hát fel az égre, s húzd azt a kései szerenádot! Amíg hallod a hegedûszót, a azt hallják mások is, addig nem kell arra gondolnod, hogy léted elszenderült.
Addig élsz! Addig akár kínt siratsz, akár örömtrillákat varázsolsz elő vonóddal a húrok közül, valami parányit hozzáteszel ehhez a világhoz.
Muzsikálj – a most a kedves, bohém költőbarátomat, Varga Rudit idézem –, hogy érezzék a kifosztottak, odafent mégis vigyáznak ránk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése