Egyedül

A természet a hosszú életért „bosszút áll” a ráncokban, a „gyerekülő” tekintetben, a lassú bizonytalankodó mozdulatokban…

Ilyenkor nyáron csaknem minden reggel odasüt a nap a „nagyház” tornácára. – Az ámbitusra – ahogy ő mondja, mert gyerekkorában így tanulta meg a nevét. Az oszlopok árnyai vetnek a fehérre meszelt házfalra. Hosszút és szürkét. Később egyre inkább rövidülnek. Délben, a harangszóra eltűntek, de estefelé újra ott vannak a falon, igaz, akkor már az ellenkező irányba nyújtózkodva. Jelként, mint az óra mutatója, hangtalanul, mégis beszédesen mutatva: így pereg el minden huszonnégy óra. Az árnyék érzéketlen és pontos…

Látja ő ezeket mindennap. Hogy rágondol-e az időre, amely tovafut, amelyet az a szép, fekete falióra a kisház falán minden fél órában elüt, biztosan nem tudhatom. Neki az idő csend. Megfoghatatlan, mégis érzékelhető valami. – Az ember ki sem tudja magyarázni – mondogatja olyankor, ha saját maga számára sem tud elfogadható választ fogalmazni. Az idő azonban érzi akaratlanul is. Az órákon át visszagondolt években, a karjaiból kiérződő hasogatásban, s olykor a szédülés bódulatában.

Világéletében alacsony, törékeny termetű asszonyka volt, de – nekem legalábbis úgy tűnik – az öregség még inkább össze­töpörítette…

Az élet: emlék és remény. A megtörtént, az átélt már emlék, a jövő ismeretsége még remény. Ha az ember 80 éves, akkor inkább a múltról illik faggatni. A remény a gyerekkoré. Az öregségé az emlékezés.

Egyedül él a kisházban. Amíg élt az ura, addig is ebben laktak. A felső, a nagyház megmaradt vendégvárónak, amit évente csak egyszer, disznóvágás idején használtak. Amikor összejött a család, a rokonok, Az év többi részében senki sem háborgatta az aranyutánzatú csüngős lámpa, az öreg kredencek, a porcelán findzsák nyugalmát, a szobák birsalmaillatát.

Szerették a kisházat. Megszokták, hogy több mint 60 esztendőn át két pirinyó ablakon keresztül leskelődött be a világosság, és az égbolt garádicsán nesztelenül leballagó alkony is itt szökött be.

Ismerem legalább negyedszázada. Mindig fekete ruhát viselt, néha-néha barnát. Ha templomba ment, ha szőlőt kapált, ha marokszedőként hajladozott. Ilyen erre a hagyomány. Fekete a szoknya, a kötény, még a pruszlik is. Fején a megkötött kendő szintén fekete. A hétköznapoké fakuló, a vasárnapoké szénfekete, amit csak az apró – többnyire fehér – minták díszítenek.

Földet műveltek mindig. Hol a másét, hol a magukét. Szántottak, vetettek, arattak szüreteltek. Kora tavasztól késő őszig munka, hajnaltól alkonyig munka. Életelemük volt, csinálták. A restséget a parasztember megveti.

Azt mondja, aratni nagyon szeretett. Pedig hát nehéz volt a marokszedés. – A végén olyan jó volt a kereszteket számolni – magyarázza még ma is. Igen. a biztonságérzet  tette utólag mindig széppé ezt a munkát. A sorakozó keresztek a kenyér biztonságát jelentették nekik. Nekik és másoknak is. Apró örömök – életörömök.

Két éve egyedül él. Akkor temette el az urát. A gyerekei közül kettő a faluban lakik. Hívták magukhoz, de ő marad a régi házban, ahová az élet köti.

Tesz-vesz a ház körül. Meglocsolja a palántákat, délben főz valamit magának. Ha betér hozzá valaki, örül. Jólesik az emberi szó. Az álma rövid. Hajnalban már nem tud aludni, csak fekszik az ágyon, ébren. Az ablak alatt ha emberi léptek koppanását hallja, megnyugszik.

Az utolsó találkozásunk óta tovább öregedett. Csont, bőr, erek… és ami összefogja: egy lankadatlanul mozduló motor, a szív.