Most, ahogy elhatároztam: Róla is írok, – mert feltétlenül írni kell, nemcsak barátságunk, hanem embersége, lelkébõl felépített, szép, igaz szavakból összerakott katedrálisa kapcsán is – de mielõtt a tollat kezembe venném, gondolatban kévébe gereblyézem össze az élet tarlójáról az összes kalászt, mely sokakkal együtt az én jussom, az én kenyerem is.
Látom magam elõtt szalonnai házát, mely mellett az udvaron ott bólogat a termetes fûzfa, címeréül a költõnek aki, mert iróniájával magát sem kímélte: önmagát olykor „fûzfapoétának” titulálta.
S eszembe jut minden kézfogás, baráti ölelés, melyek után – nem is Kalász Laci lett volna, ha nem így történt volna – mindjárt azt kérdezte: – ismered azt a viccet? S mielõtt visszakérdeztem volna, hogy melyiket, õ máris mondta az éppen aktuálisat.
Szellemes vicceket tudott, mindannyiszor halálra röhögtetett. S nemcsak ezektõl és a koccintásra nyújtott 10-15 éves, aszalt szilvával ízesített papramogójától éreztem nála, együtt vele kellemes melegséget. Kalász László tanító úr, az országosan ismert és elismert költõ minden hozzá betévedt vándornak ott a Bódva-völgyében, Szalonnán, derût és szívmeleget adott. Ami belõle oly természetesen és tisztán buzgott, mint a hegy lábánál feltörõ enyhet adó forrás.
Miért írom le mindezeket egy olyan könyvben, amely ennek az északkelet-magyarországi tájnak hírnevet, dicsõséget hozó emberekrõl szól? Azért, mert bár Kalász László, József Attila-, Radnóti-, Szabó Lõrinc-díjas költõ csodálatot és tiszteletet kivívó irodalmi munkássága révén került be ebbe a kötetbe, ám én a költõt humorával, természetességével, emberi gyengéivel szerettem, szeretem igazán. Ugyanis, így együtt volt õ az ember, aki tisztelni és szeretnivaló.
Egy, Szalonnához közel Szuhogyon élõ pályatárs, Kaló Béla így rajzolta meg egy képben portréját és karikatúráját: „Egy szemlélõdõ, kissé kócos öreg kölyök, aki néhány percre megáll elmélázni, de többnyire presszókban látni sörözni vagy borozni. Falusi emberek között. Hrabal Kreskóban = Kalász Szalonnán.
Igen, élete végéig hû maradt szülõföldjéhez, a Bódva-völgyéhez, a tisztességet még õrzõ kis falvakhoz, Perkupához, ahol született, s a szomszédos Szalonnához, ahol élt, dolgozott, alkotott. Egy vele készített interjúban, 1995-ben azt találtam neki mondani:
„– Születtél Perkupán, élsz a szomszédban, Szalonnán. A világtól távol.
Ennek ellenére ismernek országszerte. De ha – mondjuk – Pesten élnél…
– Isten õrizz! – vágott közbe.
– Biztos, hogy még ismertebb lennél – makacskodtam.
– Talán igen, talán nem. Jobb költõ nemigen. Én megpróbáltam városon élni. Voltam diák Miskolcon, Debrecenben. A városban soha ne éreztem jól magam. Mindig haza vágytam. Én csak itt, a Bódva-völgyében érzem itthon magam. Pedagógusként, költõként.”
***
Kalász Laci emlékét – fájó, hogy már csak emlékekrõl beszélhetek – egyik legjobb ismerõjével, földijével, utódával, a lantot hozzá hasonlóan érzéki líraisággal pengetõ Fecske Csaba költõvel idézzük.
– Csaba! Furcsa, fájó, még mindig torokszorító érzés annak tudata, hogy Kalász Laci már nincs közöttünk.
– Huszonkét esztendeje már, hogy 1999. január 25-én Filip Gabi telefonba sírta, meghalt Kalász Laci bácsi. Ilyen gyomorszájon ütõ hírek hallatán szokta az ember leejteni a készüléket. Elejteni a szálat. A homokbányaként megindult csönddel nem tud mit kezdeni. Verssorokba kapaszkodik: „anyámnak kontya van kerek”, „végtelen rét havában megfürödtem lelkem mélyéig”, „énhozzám lejönnek az õzek széles csapáson”. A verssorokban még ott a költõ testmelege, ott gyûrûzik fölöttük mosolya. De aztán jégcsapokká lesznek a szavak. A Nemlét hóvihara süvít be az elme rosszul tömített ajtaján.
Aztán a temetés január 28-én a meredek domboldalra kúszó perkupai temetõben, ameddig lemerészkedik az erdõ, ebben élnek az õzek, amelyek lejöttek hozzá széles csapáson. Most vajon lejönnek-e végsõ búcsút venni, futott át agyamon fölbicegve a ravatalozóhoz. Szomorú téli nap. Naptalan, vigasztalan. Kicsire összement ember a nyitott koporsóban. Nem lett volna szabad megnéznem, ez az elgyötört arc nem lehet a mindig derûs poétáé. Ez egy idegené, „ami véglegessé formálta / egykor mosolytól sugárzó arcodat / iszonyat-e vagy áhítat?”
A sír elnyelte õt. Sokan voltunk, hetedhét határból, távoli falvakból is eljöttek tisztelõi, hívei, akik talán nem is annyira a verseit, mint õt magát szerették. Az ég is megsiratta, nagy pelyhekben, sûrûn hullott a hó.
– Nyolcvannyolc esztendeje, 1933. február 3-án született a Bódva-völgy tiszta hangú énekese Perkupán. Ide tért vissza õsei földjére örökre. Az életbõl a halhatatlanságba költözött Kalász Laczy. Így, cz, y-nal írva dedikálta nekem verseskötetét valamikor régen, még életünk kõkorszakában Égervölgyben, hosszan elmélázó erdõk, gyöngyözõ sör neszezése közepette, stílszerûen, hiszen Laczy, a parodista hajlamú irodalomtörténész szerint a magyar irodalom sörkatonája volt.
Bár te 15 évvel voltál fiatalabb nála, testi-lelki jó barátság szövõdött köztetek. A szülõföld okán? A versek révén?
– Õ Perkupán, én Szögligeten születtem a Bódva-völgyében, csöpp folyónk, ahogy õ nevezte a Bódvát, összekötött minket. „Mosom kezem Bódvánk vizében” – írta Pilátus vagyok c. versében. Én meg a lábamat mostam, nem zavar? – évõdtem vele egyszer jókedvemben, mellette valahogy mindig jókedve kerekedett az embernek. Halálig sugárzó mosolyt helyezett el arcán a Teremtõ.
A Bódva felsõ végén, egy másik országban, de egykori hazánkban Szomolnoktól délre, a bodokai erdõn túl a stószi remete, Fábry Zoltán üzent nekünk fürge halakkal, vízimadarakkal, szárnyas szelekkel édesanyánk gyönyörû nyelvén.
Kõhajításnyira ringott egymástól a bölcsõnk, ez természetesen szó szerint értendõ, hiszen akkor még volt bölcsõ és szülõház, szülõfalu, nem úgy, mint most, amikor, bocsánat a kifejezésért, keltetõ telepen jönnek világra posztmodern, lelketlen korunk jobb sorsra érdemes gyermekei. Palócos kiejtéssel dúdolták fülünkbe az altatót, az õ fülébe tízegynéhány évvel korábban. Annak ellenére, hogy földik voltunk, személyesen elég késõn találkoztunk. Híre jóval megelõzte õt magát. Kisiskolás koromban Tóth tanító néni mesélt nekünk a szalonnai költõtanítóról. Ez roppant érdekelt engem, hiszen magam is verselgettem már akkor. Arra gondoltam, lám születhet költõ Perkupán is, nemcsak Kiskõrösön, Nagyszalontán, Érdmindszenten. S ha Perkupán igen, akkor Szögligeten miért ne, az sem alábbvaló falu.
Inspirált a példája, nem is tudom, hálás legyek érte, vagy haragudjak miatta, megismervén a költõsors keserveit.
Amikor a hetvenes évek elején bemutatkoztam verseimmel a Magyar Ifjúságban, Laczy állítólag azt mondta, ez a szögligeti gyerek tehetségesebb, mint én. Így volt, nem így volt, ki tudja, másoktól hallottam, mindenesetre nagyon jellemzõ megnyilvánulás tõle, aki sohasem igyekezett mások elé tolakodni.
– Ha jól tudom, te az iránta érzett tiszteletedet, rajongásodat azzal is kifejezted, hogy verset írtál hozzá.
– Méghozzá több verset. Az elsõ, a Túl az Óperencián c. az Új Írásban jelent meg 1977-ben, ezt beválogattam elsõ kötetembe is. Levél Szalonnára c. versemmel az 50 éves költõt köszöntöttem. Parodizáltam is a verseit. Két paródiám egyszer a Kalász vers-blokkban szerepelt tévedésbõl a Napjaink egyik számában. A kakukktojásokat maga a költõ sem vette észre.
Egy ideig az õ költõi hangján szóltam, az õ poétikai attitûdjét vallottam a magaménak. Tagadhatatlan, mi a Bódva-völgy irodalmárai mind az õ köpenyébõl bújtunk elõ. Bizonyára van, aki tagadja, van, aki vállalja, talán olyan is, aki meghaladta ezt az örökséget.
Amikor középiskolásként Miskolcra kerültem, gyakran találkoztam a verseivel a Napjainkban. Õ írta a legszebb verseket, nekem legalábbis az övéi voltak a legszebbek. Az olyanok, mint a Csöng a Hold az almafán, Anyámnak kontya van, A hegyek, Csörlõ szarka és folytathatnám a sort. Üdék voltak, olyan egyszerûek, mint a népdalok. Olyan természetességgel szólalt meg a verseiben, ahogy az esõ elered, ahogy a szél fúj. Született tehetség volt, amit másoknak meg kellett tanulnia, õ ösztönösen, pontosan tudta, olyan tökéletesen, ahogy az énekesmadarak is tudják.
– Csaba! Te nagyon sokszor találkoztál Kalász Lászlóval, sok idõt töltöttetek együtt, s ugye egy embert igazán „lakva lehet megismerni”. Ha valaki, akkor Te illetékes vagy válaszolni arra a kérdésre: milyen ember is volt õ valójában?
– Karizmatikus ember volt. Az ember nem vonhatta ki magát a hatása alól. Szív alakú, napcserzette arca, inkább a földet, mint az eget fürkészõ tekintete kun eredetre vallott, bár ereiben állítólag avarok vére kavarog. „Bocsánat, ha zavarok! / Itt laknak az avarok?” – kérdezte Árpád vezér oldalán ideérkezett, rímelésre hajlamos õse, aki nyereg alatt puhította a húst. Gyanítom legenda mindez. Kalász Laczy megteremtette önmaga mitológiáját, pontosabban, megteremtõdött, mert azt mi, akik közelebbrõl vagy távolabbról ismertünk õt, teremtettük meg. A mítosz mindig a valóságból táplálkozik, noha természetesen nem adekvát azzal. A tudományos kutatások szerint Mátyás király korántsem volt olyan igazságos és szeretetreméltó személy, mint amilyennek a hagyomány tartja. De nyilván valós oka van annak, hogy a nép nyelvén olyan sok mese, monda maradt fenn róla. A néplélek pontosabban formálja meg önnön hõseit, mint az objektív tudomány. Kalász Laczyt is hívebben formálja meg a szájhagyományon alapuló legenda, mint mondjuk a majdani irodalomtörténeti értekezések, amelyek föltehetõleg születni fognak. Fognak?!
Legendahõssé lett alakja ma éppúgy hozzátartozik a Bódva-völgyéhez, mint a névadó folyó, vagy az ezer éves zilizi kocsányos tölgy, a szalonnai Árpád-kori templom.
Egyszer végigmentem vele Szendrõn. Mindenki köszönt neki, ismerõsként üdvözölték, mindenkihez volt egy jó szava, egy mosolya, vagy egy vicce.
Hallottad már? – és a választ meg se várva már mondta is a legújabb viccet. A következõ kis anekdotát egykori évfolyamtársa mesélte róla.
Fõiskolás korában Laczy gyakran került pénzzavarba, szülei szegények voltak, kénytelen volt társaitól kölcsönkérni, hogy kihúzza valahogy ösztöndíjig. Egyszer adósa volt az említett barátnak is. Így fordult hozzá egy idõ után: „Én tartozom neked egy húszassal, mondd, nem tudnád megadni?” Persze, hogy kapott egy újabb húszast.
És egy másik Cs. Varga Istvántól: „Amikor Szalonnán meglátogattam, a vonatvezetõ leszállt, elmondott egy szép Kalász-verset, aztán vidáman kezet fogott a költõvel, visszaszállt vasparipájára és folytatta útját. A Rakaca-tónál a vendéglõben elénk sietõ pincér Kalász- verssel köszöntött és barátsággal invitált bennünket…”
Betértünk valamikor a nyolcvanas években az edelényi Bódva étterembe, még le sem ültünk, a fiatal pincér máris hozta a sört Laci bácsinak, aki egy bökverssel fizetett: „Halkan, kanol a hal-kan.” Rögtönzött vagy eleve készült ezekkel a szállóigévé vált rímekkel, elmés mondásokkal? Ki tudja, talán nem is érdekes.
Örülök, hogy ismerhettem õt, annak meg különösképpen, hogy legutolsó verseskönyvérõl a Nagy jövõ mögöttünk címûrõl még életében recenziót írhattam, amely néhány nappal halála elõtt jelent meg az Észak-Magyarországban. Még olvashatta, telefonon meg is köszönte. Amikor meghallottam a hangját a telefonban, elérzékenyültem.
Talán Voltaire mondta, hogy mindannyian kis pogy-gyásszal érkezünk meg az utókor színe elé. Hiszem és remélem, Kalász Laczy poggyászában ott van legalább egy kötetnyi vers, amely eljut a jövõbe, az utókor asztalára.
– Csaba! Beszéljünk mindezek után Kalász László költészetérõl!
– Kalász Lászlót irodalmi berkekben a Hetek írócsoport tagjaként is emlegetik. Ennek a csoportnak volt tagja Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfõzõ Simon is. Õket a közös kezdés, a közös „bölcsõ” emléke fûzte össze. Az 1961-ben alapított Új Írás – Pándi Pál és Váci Mihály szerkesztésében – nagy lelkesedéssel és odahajlással fogadta a fiatalokat Itt indultak el, illetve indultak újra el õk heten, elsõ kötetük is nagyjából egy idõben, a hatvanas évek derekán jelent meg. Megnyilatkozásaik szerint a pályakezdés idõbeli közelségén túl, belsõ összetartó erõ is kialakult köztük. Ágh István szavaival élve: megszerették és tudták egymást. A közös élményvilág, hasonló életsort és valóságszemléletet, lírai realizmusuk, hûségük a szegények iránt, etikai tartásuk és közéleti felelõsségérzetük, ahogy egyszer Laci fogalmazta meg: „az úgynevezett sorsköltészet vállalása tette barátokká õket már verseiken keresztül”.
Fontos megemlíteni, hogy közösségüket csoportosításnak tartották, s nem csoportosulásnak. „Spontán nekirugaszkodás hozott össze bennünket irodalomkritikai segédlettel” – nyilatkozta egyszer éppen Kalász Laci.
Nem kötötte össze õket az érdek. Ágh mondta így: „Nem is törõdtünk nagyon ezzel a csoportosítással, nem éltünk egy helyen, alig találkoztuk, nem leveleztünk.” Szanaszét éltek az országban, a költõi hivatásra is érvényes volt a mondás: magad uram, ha szolgád nincsen!
Kalász Laci élete nagy részében magára hagyatkozott. Nemzedéktársai már a második-harmadik kötetnél tartottak, amikor még neki nem volt kötete. (Az elsõ, a Szánj meg idõ 1967 végén jelent meg.)
„Nincsenek napjaim, csak perceim vannak” – panaszolta egyik versében. Amire hivatva volt, mindig csak kurtán mért percekben tehette. S így is sokat és milyen értékeset alkotott. Székelyhidi Ágoston már 1964-ben azt írta a Tiszatájban Kalász költészetérõl, verseirõl: „Semmi hamisság, semmi cifrálkodás, semmi mutatványos nagyotmondás nincs bennük. Természetesen, már-már szemérmetlenül õszinték, ám a szószátyár ömlengés, az önmarcangolás, a rohamszerû kitárulkozás mellékzöngéje nélkül. Kalász úgy versel, ahogy munka közben, folyóparton heverészve, szerelmesét várva, temetési menetben lépkedve belül zsong, remeg, fáj az ember, elszabadultan, s szinte öntudatlanul. Verseinek szólama, tagolása, szókötése az élõbeszédé. Még címük sincs; a szokásnak eleget téve, az elsõ sorokat választja külön szerzõjük. Monológra emlékeztetnek ezek a versek. Hangvételük, kissé laza ömlésük, a hagyományos ritmust és rímelést kiiktató felépítésük, látványt, érzést, hangulatot, gondolatot egybefogó asszociálásuk, a líra örök, õsi forrásból fakad: egyszerûen és kendõzetlenül kibeszéli, ami eltölti, betölti a lelkét. A képek anyaga is a közvetlen környezetbõl áll össze. Káposztáskert, száradó ruhák, folyópart fûzekkel, hajnali fagyban dermedt fák, pohár fölé hajló arcok, hírek a rádióban, a testi folyamatok állandó élménye. Még árnyéka sem fedezhetõ fel itt sznobságnak, utánérzésnek, álvalóságot konstruáló mûvészi kalandorságnak.”
– Az elsõ, sokáig vajúdó elsõ kötet után aztán egymás után születtek az újabb kötetek. 1970-ben a Parttól partig, 1973-ban a Hol vagy jövendõ?, 1974-ben a Ne dûts ki szél. Kalász Lászlónak, egykori perkupai útõr fiának, az üresen maradt végvár lantosának dalait szárnyára kapta a szél.
– Igen. S itt most szólnom kell valamirõl. A költõi munka bírálatának mindig sarkalatos pontja volt és marad a fejlõdés vizsgálata. Hogy a már ismert mûvekhez viszonyítva, lelni-e benne új elemeket a forma, a mondanivaló, s a magatartás dolgában. Jól tudják ezt a költõk, s némelyikük engedve a nyomásnak, olykor alkatától idegen tájakra téved, csak azért, hogy valami félreértett korszerûséget bizonyítson. De számomra mindig kedvesebb volt az a költõ, aki belül maradva önnön lehetõségein, a már meglévõt mélyíti tovább – a lehetséges tökélyig –, Kalász Laci ilyen költõ volt. Számára csak az élmény új, a megélt sors elemitõl gazdagodó érzés mélyebb és komorabb: de alapállása végig változatlan. Így csak az alkot, aki futó kételyei ellenére is hisz munkája értelmében.
Népmesei képeket költ – írta róla Demény Ottó –, de ezek talaja mindig a valóság. Számára elveszíthetetlen domínium volt a falu akkor is, ha érezte szûkösségét, ha szorongásokat idézett fel benne. Érezte õ, persze, hogy érezte: valamiképpen kirekesztve élt, távol a „nagy” irodalom mozgásától, de mint mondta: „bújócskázom ezer alakban” – s bár címe: „sehol, sosem találsz meg”, ott van számára a játék lehetõsége, a természet pompája, a megõrzött otthonosság.
Hallgatva Fecske Csabát, felrémlik utolsó szalonnai találkozásunk és beszélgetésünk. Azt kérdeztem akkor tõle:
– Szülõföldeden költõként, pedagógusként lehettél próféta? Azért kérdem ezt, mert általában a falu ítélete az értelmiségi létrõl sokszor könyörtelen, sõt igazságtalan. Téged itt, Szalonnán, hogyan tisztelnek? S ha tisztelnek, mit tisztelnek benned jobban: a költõt vagy a tanítót?
– Szerintem a Kalászt – felelte nevetve, de mégis kellõ komolysággal. – A Laci bácsit, a Lacit, a tanítót, a tanár bácsit és a versírót. Nincs ez külön. Nincs bennem külön az ember, külön a költõ. Hogy ragaszkodom a szülõföldhöz, abban nyilván az is szerepet játszik: a szülõföld sem taszít el magától. Az itt élõk olyanok, mint én. Ha mást csinálnak is, a gondolatvilágunk hasonló. Õk kalapáccsal, kapával, sarlóval…, én tollal.
Szóval együtt, egymással jól megvagyunk.
– Verseidet is olvassák?
– Persze! Fõleg azokat, amelyek újságban jelennek meg. Ezért is szeretek napilapoknak verset küldeni. Hozzák kivágva. S nemcsak a gyerekek! Az öregek is.
– Csaba! Kalász Lacira mindig jellemzõ volt a jókedve, a derû, a finom irónia. Meséld el nekem azt a történetet, amely mindennél élesebben bizonyítja, hogy Kalász László költõ volt!
– Egy alkalommal – úgy mind irodalmár – kiutazott a nagy Szovjetunióba. S Moszkvában, a lépcsõn araszoló utasok között haladt, amikor odalépett hozzá Salinov elvtárs, írószövetségi titkár, aki korábban soha nem látta Lacit. S azt kérdezte:
– Te vagy Kalász, a költõ?
– Én. De honnét tudja?
– Hát úgy nézel ki!
Hajdu Imre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése