A németek úgy tartják: a szeptember az ősz májusa. Olyan hasonlat
ez, mint a telihold és a holdtölte azonosítása. Látszólag egyformák, mégis
egészen mások. Májusban szaporodnak, szeptemberben viszont lassan elfogynak a
kék virágok. S ha nincs kék virág, mivel üzenjünk egymásnak? Egyáltalán
üzenjünk-e még? Mert amíg a május lobbant, a szeptember már inkább hervaszt…
… s őszi melankólia keríti hatalmába az embert. Mind eközben azt
látja, hogy ökörnyál úszik el a tó felett, s a szél – mint vásott kölykök a
karikát – a platán leveleit kergeti a város útjain. Már ne igazán bír vele az
öreg Nap, bánatos, beteg tekintetéből régen kiveszett a tekintély és a
parancsszó ereje. S ha már a Nap sem képes rendet tenni a természetben, akkor…
Mivé lesz itt minden? – kérdezi a kétségbeesés. Lelassulnak a
mozdulatok, mint legyek az ablakpárkányon. Bénul a tettrekészség, a kedvét
veszti az optimizmus. A hit is egy fa repedéseibe bújt be, s a lélek mostanra
teljesen elárvult. Ma ugyan még csak esténként didereg, s álmodik rőzsetüzekről,
ám holnap, holnapután ki védi meg majd a reményt a fagyhaláltól? Egyáltalán
marad-e ereje, kedve legalább még álmodozni? Hisz legkegyetlenebb hideg a
magány…
Össze kéne bújni, s kölcsönadni egymás melegét! Akkor talán még
megmarad a katángkék remény szikrája, s ha ismét jő az idő, akad, ami képes
lesz lángra lobbantani az új kikeletet.
*
Mezőkövesden évekkel ezelőtt látott egy fejkendős falusi nénit a
második vagy harmadik emeleten, kint az erkélyen állva. Mindig egyedül áll ott
a levegőbe emelt két négyzetméteren, mozdulatlanul, akár egy fekete kopjafa a
szatmárcsekei temetőben. Ráadásul neki a távolból úgy tűnt, hogy a néni arca
olyan szomorú volt, akár a temető. Rab madár, kalitkába zárva – gondolta ő
minden egyes alkalommal onnan lentről, a ház előtt elvezető aszfaltos útról, s
közben elképzelte a néni fehér falú, tornácos, muskátlis ablakú házát valahol
Dél-Borsodban, Borsodgeszten vagy Cserépváralján, ami időközben az enyészet
martalékává vált, vagy jobb esetben új tulajdonosok komfortosították hétvégi
háznak.
A néni már nagyon régen eltűnt onnan az erkélyről. Visszament oda,
ahonnan jött? Vagy elindult oda, ahová mindenki elindul egyszer? Nem tudja.
Csak azt vette észre, hogy hiányzik neki. Milyen furcsa! Azt a
„természetellenességet” egy idő után éppúgy a városhoz tartozónak érezte, mint
mondjuk az egykori dohánybeváltót. Azóta is – ha arra jár – megkülönböztetett
figyelemmel tekint arra a házra. Tekintetét újra és újra végighordozza az
ablakok, erkélyek során. A nénit keresi vagy valami mást? Ez az ő örök titka
marad. Az erkély – az az erkély! – mindenesetre régóta üres. Szerintem, érzi ő,
hogy már az is marad, s mégis… az az erkély számára azóta, a remény szimbóluma.
A reményé, mely – akár a kenyér és a bor a testet – a lelket táplálja.
Úgy is mondhatnánk: az élet a reményből él.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése