Óh mondd, meddig tart az ünnep?

Sietek megjegyezni, hogy a címben szereplő kérdés legfeljebb második lehet azok sorában, amit itt és most fel kell tennem neked, barátom!

Mert mindenekelőtt időszerűbb, sőt nyugodtan állíthatom célszerűbb, következésképp fontosabb azt megtudakolnom, és akár közös vizsgálódásunk tárgyává tenni: mikor és hogyan jelenik meg bennünk a változás, mikortól és mi módon tudatosul bennünk, hogy az, ami történik, ritka és különleges pillanata életünknek? A bennünket monoton mód daráló időben mi az a jel (az a betlehemi csillag), amitől tudjuk, életidőnk egy olyan rövid, ritka, épp ezért különleges szakaszához érkeztünk, s kezdjük azt átélni, amelynek kijár a megkülönböztető ünnep-titulus?

Aktualizálva a dilemmát, így hangzik a választ váró, választ kívánó legfontosabb kérdés: mitől ünnep az ünnep, mitől karácsony a karácsony: mitől válik ilyenkor egy rövid időre „lightossá” ez az egyébként érzelemmentes, kőkemény, eldurvult világ?

Mert „ellágyul” ilyenkor ezt éppúgy bizton állíthatom, mint azt, hogy általában és alapvetően (tehát majdnem mindig) tar fejűre nyírva, keményen férfiasan, nem ritkán szadistán, szóval érzéketlenül rendezi az élet dolgait.

De karácsony táján – megfigyelted már, barátom? – ez az elhatalmasodott durvaság valahogy szelídül, s az emberiség még megmaradt emberarcából felfedezni vélsz egy-egy vonást – minden egyes homo sapiensen. Még akkor is, amikor tolong, tülekszik a karácsonyfapiacon, vagy a csillogó, mű-boldogságot kínáló plázákban, ebben a tárgy-drogfüggő világban, ahol azt hisszük szabad akaratunkból, szuverén módon cselekszünk, s arra költjük a pénzünket, amire akarjuk. Holott már régen drogfüggők vagyunk, mert ez a ValóVilág úgy manipulál bennünket, ahogy akar, s gonosz tervéhez még a legősibb ünnepünket, a legszentebb emléknapunkat, a karácsonyt is maximálisan kihasználja. Elhiteti veled, velem, mindenkivel, hogy a szeretet is megvásárolható, hogy a szeretet is csillogó, s annál nagyobb, minél drágább. Csak vegyél annak a másiknak, akit úgy gondolsz szeretsz, helyette is gondolkodó számítógépet, fiadnak a kameruri antilopok hangját is utánozni tudó mobiltelefont, drágalátos anyósodnak egy cipzáras görbebotot, a romantikus kis menyednek a Für Elisét muzsikáló rózsaszínű bakkecskét. S eközben Pali, a vásárló, vagyis mi, az „ajándékosztók” boldogok vagyunk. Miért is ne lennénk!? Adni pedig még inkább!

Észrevetted már, barátom, hogy az emberek nagy többségében a naptárban látható piros betűvel írt, törvények által szentesített, ünnepnek minősített napok puszta ténye teremtik meg az ünnep izgalmát? S még inkább a fogyasztói világot megkreáló, azt teljesen átszövő (mint pókháló a legyet) nemzetközi díler-hálózat! Ez elől barátom nincs menekvés! Egyre több a kórosan károsult ember szerte a világban! Hónunk alatt hatalmas csomagokkal, arcukon réveteg, boldogságszerű mosollyal rohangásznak – erről ismerheted fel leginkább őket ilyenkor karácsony táján.

Sajnos, egyre kevesebben veszik észre, egyre kevesebben tudják, hogy az ünnep kapcsán egészen másról kellene szólnia a történetnek. Mert bizony azt kellene megérteni, hogy a karácsonyfa (legyen 50 centis vagy 5 méter magas, egyszerű lucfenyő vagy kék atlaszcédrus), a szaloncukor (arany, ezüst, bronz vagy hupikék csillogású), a kis és nagy, olcsó vagy méregdrága mütyürök a fa alatt becsomagolva, titkokat sejtetve, de még a konyhából csábító illattal a szobába betüremlő pulykasült, s a vizespohárban kínált bíborvörös kadar (proliéknál), finomfalú, kecsesen karcsú pohárban felszolgált chianti vörös (újgazdagéknál), ez mind-mind csak kellék, talmi ragyogású eszköz, mint Kacsóh Pongrác daljátékában, a János vitézben tündérország díszlete. Vagyis tárgyak, élettelen eszközök, tartozékai egy történetnek, egy színpadi műnek (színház az egész világ). De csak ennyi! Nem több, nem kevesebb.

A siker, még inkább a katarzis – te tudod, barátom, hogy ott a teátrumban sem, nem annak függvénye, hogy milyen hosszú és fényes János vitéz kardja, mennyire szőke a francia királylány parókája, vagy, hogy elég rút-e a gonosz mostoha ábrázata. Az életben pedig még kevésbé a díszleten, a díszlet tárgyain múlik a katarzis. Hisz azok legfeljebb illúziókeltésre alkalmasak csak.

Az igazi sikert, a testet, lelket átjáró és perzselő katarzist minden színpadon (az élet színpadán is) az élő szereplők, vagyis maguk az emberek teremthetik meg. Az emberi benső, az emberi akarat, az emberi gondolat, az emberi érzés. S az ezekből megszülető cselekvés… mely általában tényleg megszületik egy egészen más, egy nem hétköznapi, egy nem megszokott, hanem egy ritka, egy különleges. Ebben a katartikussá csúcsosodott változás-folyamatban az ember csak akkor lesz, lehet a csoda tárgya, s akkor bír csodateremtő képességgel, ha tényleg sikerül legbelül ünneplőbe öltöztetnie önmagát. Akkor valóban minden másnál figyelemre méltóbbá, fontosabbá, mondhatom nyugodtan csodálni valóbbá válik. Igen, az élet nagy klasszikus színdarabjaiban – aminek ünnep az összefoglaló terminus technikusa – külcsín ide, csillogás oda, minden-minden elhalványul (el kell, hogy halványuljon!) az emberi lényből áradó, a bensőből táplálkozó különleges kisugárzás mellett. Ha ezt a tápláló energiaforrást nem tudja önmagában felépíteni az ember, akkor nincs ünnepe, hiába írja azt elő a törvény, a szokásjog piros betűkkel a naptárban. Ám ha ez a lélek-erőmű a szív-generátorral működni kezd, az ünnep, mint ilyen, nincsen naptárhoz, néhány naptári naphoz kötve.

Ez persze ma még (vagy ma már?) csupán utópia. Be kell egyelőre érnünk azzal, sőt annak is szívből kell örülnünk, ha a napok egyhangú, szürke sorát, kihűlt légkörét apró rőzselángokkal néha-néha melegebbé, színesebbé tudjuk varázsolni. Igen, örülnünk kell annak is nagyon, hogy a karácsony című melodrámában akad néhány pillanat, perc, óra, nap, amikor a prostituálódott szeretet, mint mesében Hamupipőke, leveti szutykos, elszaggatott gönceit, s hófehér, ezüstösen csillogó ruhát ölt, miként a legszebb királykisasszonyok. Mert tudom, hogy ilyenkor a népek tágra nyílt szemmel, mosolyra kelt arccal álmélkodni kezdenek, s az a kisugárzás, ami szétárad ebből a karácsonyi látvány-élményből, talán rövid időre beragyogja, ünneplővé öltöztetni belülről, kívülről őket is.

Karácsonykor hál’ istennek mindmáig, minden rontó szándék és aljas ármány térhódítása ellenére (igaz különböző hatásfokkal, intenzitással, s nem ritkán például szeretetpótló pótcselekvéses formákba, de) legtöbb embert mégis megérinti, a csoda, sőt magával ragadja a lélek öltöztetésének, a szív kicsinosításának, az arcok örömvízzel történő mosdatásának igénye. S akarva – akaratlanul is furcsán, de mégis jól érzi magát ettől az ember, mint amikor enyhén megszédül egy korty nemes nedűtől.

Óh mondd, meddig tart az ünnep? Te talán tudod a kérdésre a választ, barátom. Én viszont nem, s épp ezért csupán azt tudom kívánni mákszemnyi emberi erőmmel: tartson nagyon soká ez a lelki mámor.

Kisjézus! Ne vedd tolakodásnak, hogy Téged is megszólítalak, de muszáj. Nem tudnál egy kicsit Te is segíteni nekünk ebben? Veled összefogva azt hiszem, minden sokkal, de sokkal könnyebben menne. Tudod, én egy kicsit még mindig bízom benne, hogy talán ma sem reménytelen vállalkozás jó útra téríteni a tékozló fiút, amelynek emberiség a neve.