Emlékezés a Kossuth-díjas Feledy Gyulára

Egy régi beszélgetés írásos nyoma

– Ez a világ nap mint nap Téged is vizsgáztat. Megszólít, kérdez, választ vár. Olykor egyszerűen leszólít, sőt beléd is köt. Ez a világ egyre bonyolultabb. Hogyan reagálsz? Figyelembe veszed, törődsz vele? Vagy kitérsz előle? Esetleg kiválasztod a közeledéséből azt, ami számodra fontos? Ha viszont úgy érzed, szembe is szállsz a kihívásaival? Ebben a mai, a korábbitól talán sokkal kuszább világban, Feledy Gyula mikor és miért veszi kezébe a ceruzát vagy az ecsetet?

– Miközben a világ körülöttünk, körülöttem valóban bonyolultabb lett, én valahogy mégis úgy érzem, számomra bizonyos dolgok leegyszerűsödtek. Ezt nem csupán a társadalmi változásokból vélem kiérezni, hanem természetszerűleg az életkoromból is. Az én képzőművészeti érdeklődésem nagyon hosszú ideig – legalábbis egy bizonyos részben – a sajtóhoz, az újságokhoz kötődött. Dolgoztam keletkezésétől fogva a Napjainknál, a helyi és országos napilapoknál, többek között itt nálatok, az Észak-Magyarországnál is. Hosszú évekig szinte kizárólag úgynevezett sokszorosító grafikai munkákat készítettem, aminek éppen a napokban megnyílt grafikai biennálé a fóruma, immáron harminckét éve. Ebből persze az is következik, hogy ennyi év után fölengedvén az ember, az ütemet lassítja, sőt eközben bizonyos műfaji változásokat is átél. Mivel pályám legelején néhány évig szinte kizárólag a festészet, illetve az úgynevezett egyedi technikák érdekeltek, most ehhez tértem vissza. Másrészt az is változás, hogy elérve a nyugdíjas kort – ami persze nálunk nem olyan kategorikus változást jelent, mint a kötött foglalkozásúaknál –, szinte alig készítek valamit megbízásra. Az is mondhatnám némi túlzással, hogy csupán kedvtelésből dolgozom. Koromnál fogva életem alapvető körülményeit már nem befolyásolhatom. Ez a megnyugtató dolog azt is eredményezi, hogy egy kicsivel többet tudok önmagamra figyelni.

– Az elmondottak egy részének némileg ellentmond, hogy épp a jövő héten, kamarakiállításod nyílik Miskolcon a Megyeháza Galériában, ahol többek között tizenöt olyan táblaképedet láthatja a közönség, amelyeket megrendelésre készítettél, méghozzá ebben az esztendőben.

– Valóban felfedezhető ebben ellentmondás. Ám ez a megrendelés egyrészt inkább baráti felkérés, másrészt egy igen izgalmas művészi feladat volt. Egyszerűen arról van szó, hogy Sajópetriben Bodonyi Csaba építész barátom épít egy kis templomot. Ő és Balpataki Béla plébános úr kértek fel, hogy ebbe a templomba, a Rózsfüzérhez fessek tizenöt képet. A megkeresésnek nyilván oka a barátságon túl, hogy e tárgykör, legalábbis részletei, jegyei évek óta jelen vannak bizonyos munkáimban. Te is ismered, sorozatokat készítettem például a Pietáról. Már annak idején Krakkóban érdekelt, s mondhatnám, egész pályámon végigkísért, s az átlagosnál is nagyobb élményt jelentett nekem az anyaság. Talán azért, mert korán árvaságra jutottam. Ez az örök emberi motívum, az örök anya az említett Rózsafüzér sorozatban – amely valójában az Evangélium rövid összefoglalója – jelen van. Ezenkívül engem a karácsonyhoz valamiféle specifikus viszony köt, olykor talán szentimentálisnak is bélyegezhető kapcsolat. Annak idején az alkalmazott grafikáim készítésekor, a politikai napilapok, pártlapok szerkesztőinél kikötöttem, hogy egyéb munkát csak akkor vállalok, ha ezt a gyermekkorom óta végigkísérő fokozottabb szentimentalizmusomat, karácsonykor kiélhetem.

– És itt a sajópetri templom esetében milyen kikötéseid voltak?

– Azt kikötöttem, csak akkor és úgy tudom vállalni ezt a munkát, hogy ha az nem merül ki pusztán illusztrációban. Hanem igenis integrálni tudjam azt saját munkásságomba! A feladat lelkesítő volt, ám egyszersmind nyomasztó is, hiszen e tárgykörben az európai festészet számtalan kimagasló mestere, például Botticelli, Leonardo da Vinci alkotott remeket. Mindezeken túl egy tényező különösképpen motivált. Életemben nagyon meghatározó szerepe volt egy papnak, akivel gyerekkoromtól kezdve haláláig, barátságban voltam. Úgy hívták Demeter István, s a szülőhelyemen, Sajószentpéteren volt esperes. Úgy éreztem, ha ezzel a nagy feladattal sikerül megbirkóznom, valami nagy gesztust teszek életem talán legmeghatározóbb tanítójának, Demeter Istvánnak. Nagyjából egy teljes évet fordítottam erre a munkára. Ez általam kiszabott határidő volt. Nézd, én egy olyan alkatú ember vagyok, aki nem hiszi el azt, hogy létezik egyedül üdvözítő megoldás. Ezért tartottam tőle, ha én nem szabok magamnak egy rövidebb határidőt, újabb átfestésekkel a korábban kialakult koncepció felborul.

– Gyula, mennyire vagy Te kételkedő típus? Ezt most önmagaddal, munkáiddal kapcsolatosan kérdezem.

– Azt hiszem, az átlagosnál is jobban. Én mindig csodálkozom és megdöbbenek, amikor fiatal pályatársaim szájából művészeti vagy szellemi dolgokkal kapcsolatosan olyan magabiztos ítéleteket hallok, amit én nem mernék így kimondani. Igen, én kételkedő típus vagyok. Nem hiszem – és itt, a konkrét bibliai témánál maradva –, hogy az érintett problémát egyedüli helyes módon oldottam meg. A kétségeim, periodikusan változó színvonalon fel-felmerülnek bennem, ezért megvan a veszélye annak, hogy ha most nem zárom le, akkor egy-egy dologhoz hozzányúlok és átfestem. Azt mondják, minden művészet valójában az abbahagyás művészete. Én valójában azt tartom fontosnak, hogy úgy legyek én, hogy az hitelesen az én szellemi termékem legyen. Számtalanszor találkozom saját dolgaimban olyan élménnyel, hogy egy régi, húsz-harminc évvel ezelőtt készült munkám most jobban vagy esetleg kevésbé jobban tetszik. Ez persze fakad abból is, hogy a képzőművészetben nem úgy működik az emberi szellem, mint egy egzakt mérőeszköz. Én vallom és kívánom is, hogy legyenek mérhető elemei a szellemi teljesítménynek! Idetarozik például a mesterségbeli felkészültség. De ezt sem lehet mereven alkalmazni! Mert lehet nekem katartikus élményem, egy láthatóan fogyatékos műtől is. Az úgynevezett technikai tökéletesség, amire ugyan törekszik az ember, s jó, ha van, de önmagában még nem perdöntő. A kézügyesség távolról sem akkora jelentőségű a képzőművészetben. Például egy ilyen ikonografikus feladatnál más elemek kerülnek előtérbe, mint mondjuk az improvizációs művészeknél. Említhetem a József Attila-sorozatomat, ahol egészen más volt a mesterségbeli feladatom.

– Apropó, a társművész József Attila fontos szerepet tölt be munkásságodban. Tévedek?

– Én József Attilát a magyar szellemi élet egyik legnagyobb csodájának tartom. És azt kell mondanom, hogy számomra meghatározó, az egyébként is meglévő, irodalmias érdeklődésemen belül. Ezt vállalom még akkor is, ha manapság a képzőművészeknél már-már pejoratív felhanggal emlegeti, hogy irodalmias. Persze énnálam az úgynevezett József Attila magánkultuszom felerősödése azzal is összefüggésbe hozható, hogy az utóbbi években elég sok támadás érte a költőt.

– Számomra József Attila a meg nem értett ember. Se a saját korában, se halála után nem volt az. Van-e köztetek ilyen vonatkozásban rokonság?

– Nem vagyok olyan öntelt, hogy analógiát gondoljak köztem és József Attila között.

– Ám a sorsotokban, legalábbis az indulásnál, mindenképpen van hasonlóság.

– Ez persze igaz, én magam is – enyhén szólva – nem olyan körökből származom, ahol a szellemi problémák voltak napirenden. Ellenkezőleg. A léthez nélkülözhetetlen minimális feltételek megteremtése jelentette a nap feladatokat, gondokat. József Attila is elképesztő anyagi körülmények közül, apátlanul startolt, ennek ellenére a szellem berkeiben éppolyan poéta doctus lett, mint mondjuk a sokkal jobb életkörülményű Babits Mihály.

– Ennek ellenére, ha napjainkban József Attila úgymond az ügyeletes „sztárköltő” lenne, én úgy gondolom, Feledy Gyula kevesebbet foglalkozna vele. A meglévő kapcsolatokban az elesettek, a méltatlanul bántalmazottak védelmét érzékelem.

– Ez rám nézve hízelgő és megtisztelő feltételezés. Az elesettek és az üldözöttek iránti eredendő rokonszenvem valóban tetten érhető a műveimben.

– Téged soha nem úgy ismertek a barátaid, tisztelőid, hogy üldögélsz a folyóparton, s nyárfákat, füzeseket és egyéb szép tájakat festesz. Erősen közéleti ember voltál. Dolgoztál lapoknak, sőt lapok szerkesztésében részt vettél, érdekelt a kulturális, a politikai élet. Az utóbbi időkben, úgy tűnik, visszavonultál, magadba zárkóztál. Mintha ez az ikonszerű sorozat is jól jött neked ahhoz, hogy „kimenekülj a világból”.

– Nem menekvés ez. Te is tudod jól, hogy engem, ki soha nem voltam párttag, hányszor megvádoltak, sőt még harcos bolseviknak is kikiáltottak. Ha ezzel az úgynevezett szociális szemléletemre, az elesettek iránti rokonszenvemre akart valaki célozni, akkor én ezt megtisztelően vállaltam. Ha viszont nem erre célzott, akkor a következőket el kell mondanom. Én mindig megkülönböztettem azokat az alkalmazott feladatokat (amelyeket egy képzőművésznek azért kell megcsinálni, mert a péknek az a dolga, hogy kenyeret süssön, a képzőművésznek meg, hogy rajzoljon), azoktól a feladatoktól, amelyek úgymond autonóm műveim, s képzőművészeti, művészeti eszményeimet célozták meg. Én egy illusztratív feladatot, egy meghívót vagy egy könyvcímlapot, amikor megterveztem, akkor azt úgy gondoltam, hogy az még mindig kisebb kompromisszum az életben, minthogy a saját szuverén művemet adom át egy kívülálló szempont szolgálatára. Nagyképűség nélkül mondhatom, azon kevesek közé tartozom, akik nem fognak eladatlan képeket a képkereskedelmi szférák raktáraiban hagyni. Korábban volt egy párt, s azon a rendszeren belül az ember eldönthette, hogy az adott viszonyok közepette hogyan tudja megőrizni a mindig is relatív függetlenségét. Ma ez, a pártoskodás elburjánzó, szövevényes légkörében bonyolultabban vetődik fel. Én az életkoromon túl, ezért sem óhajtok pártpolitikai eszmények szolgálatába állni. Fiatalként nehezebb dolgom lenne, mert ki lennék téve annak, amivel ma már nem kell számolnom, hogy ilyen vagy olyan laphoz kellene csatlakoznom egzisztenciális okokból, és ez egyfajta politikai szándékot is demonstrálna.

– A kort említetted. Foglalkoztat az elmúlás?

– Különösképpen nem, de azért foglalkoztat. Összefüggésben van ez a mesterségem másik, egzaktul meg nem válaszolt vagy meg sem válaszolható alapkérdésével, nevezetesen, hogy mi végre fest az ember. Mi az a valami, ami miatt az ember ír, zenél, fest? Mert élelmiszert azért termel, hogy éhen ne haljon. Tudjuk, képek nélkül még lehet élni, még talán zene nélkül is, ha a naprakész szempontokat vetjük össze. A teljes emberi lét alapszükségletében a mi cselekvésünkre nem lehet olyan egyszerű választ adni, mint arra, hogy miért eszünk. Hogy mi a célja a művészetnek? Erre Illyés Gyula írja válaszként valahol, hogy tiltakozás. Tiltakozás az elmúlás ellen. Nevezhetjük úgy is, hogy jelhagyó ösztön, ami mindenkiben benne van, hisz mindenki szeretne nyomot hagyni az egyedi, az egyszeri, a megismételhetetlen létének. Egy színházat be lehet zárni, egy képzőművészeti akadémiát is meg lehet szüntetni, ezért  még holnap nem fognak tüntetni száz­ezrek. De mindnyájan tudjuk, s a titok éppen ebben van, hogy az értelmes emberi lét valahol megsérül. Esetleg úgy, hogy abba társadalmak is belebuknak.

– Az elmúlt évtizedeket tekintve, mint művész, megkaptál minden olyan elismerést, amit Magyarországon művésznek adhattak. Vidéken élőként Kossuth-díjas lettél, s rendelkezel az Érdemes és Kiváló művész címekkel. Külső, felületes személőként úgy tűnik, elégedett kell, hogy legyél. Felteszem hát a leghétköznapibb kérdést: hogy vagy, Gyula?

– A saját közérzetemet soha nem tartottam olyan fontosnak, hogy abból messzemenő következtetéseket vonjak le. Az említett címek, amelyeket pályám során megkaptam, azok legalább annyira lehetnek terhesek, nyomasztóak, mint örvendetesek. Egy tény, én úgy szereztem, dehogy szereztem, úgy kaptam meg ezeket a kitüntetéseket, hogy nem brusztoltam értük. Én csak végeztem a dolgomat. Ha a pályámat, mint valami karriertörténetet nézi valaki kívülről, akkor úgy tűnhet, hogy meglehetősen komfortos életem volt. Te tudod, hogy ez nincs így. Materiális értelemben nem vittem sokra. A művészeti sikereimet ne akkumuláltam anyagiakba, mert nem szándékoztam feladni az alapelvemet. Számomra, például a saját közérzetemen túl, igen fontos vagy még fontosabb az, hogy hogyan élnek az embertársaim. Én tudtam, hogy a mesterségemből fakadóan mindmáig (de ez minden művészeti ág képviselőjére vonatkozik), az úgynevezett átlagemberhez képest haszonélvezője voltam, meg vagyok is bizonyos privilégiumoknak. De nem mulasztom el egyetlen nap sem, hogy összevessem, miként él Marika néni vagy Pista bácsi ebben az országban. S pláne nem felejtem el azt – mert ez én elhagyhatatlan feladatom –, hogy a magam eszközeivel utaljak erre. S hogyha kell, figyelmeztessek! Egyébként köszönöm, jól vagyok.