Egykor – ez nem is olyan régen volt –, az
egyetlen fungáló párt több taggal büszkélkedett kis hazánkban, mint Debrecen,
Miskolc, Szeged, Pécs lakossága együttvéve.
Ma a nyilvántartott pártok és pártocskák
száma talán több mint az összes várossá nyilvánított magyar teleülésé, ám az
össz taglétszámuk messze-messze elmaradt az egykori, egyetlen párté mögött.
A magyarázat kézenfekvő. Ma nem kötelező,
pontosabban nem egzisztenciális kérdés a politikai hovatartozás demonstratív
kinyilvánítása. Legalábbis a többség számára nem az! Hál istennek!
Ugyanakkor amellett se mehetünk el szó
nélkül, hogy egyesek számára most is életcél a párttagság. Ők azok, akik nem
kényszerből, hanem önként dalolva – régen is voltak ilyenek – vállalják a
politikai hűséget, amit valamilyen hol világos, hogy ködös eszméket valló tömörülés
mellett, jawohlt kiáltva, fegyelmezett katonaként ki is nyilvánítanak. Ezt
(duma, hogy meggyőződésből, sokkal inkább) kisebb-nagyobb politikai vagy
gazdasági pozícióért teszik, amihez a párt jóvoltából „hűbéri jussként”
hozzájuthatnak.
Arra a kérdésre, hogy ki lép be ma egy
akármilyen mezszínű pártba Magyarországon, nem tudom az egyetlen és pontos
feleletet, mert valószínűleg nincs is egyetlen és hajszálpontos felelet, de
eszembe jut egy nagyon is lehetséges válaszként az, amit Márai: Föld, föld!
című könyvében akárki elolvashat. Abban 1944. március 18-án este, a németek
bevonulása előtt közvetelenül, Sándor-nap ünneplésének apropóján, boros
állapotban (borban az igazság), az alábbi jelenet zajlott le az író és egy
nemzetszocialista atyafi között:
„Borosan verte az asztalt és elismételte a
„kitartás” és „szövetségi hűség” vezércikk-igéit.
Amikor ellentmondtam, meglepő válasszal
felelt:
- Én, nemzetszocialista vagyok – kiáltotta. –
Te – és reám mutatott – ezt nem értheted, mert tehetséges vagy. De én nem vagyok
tehetséges és ezért szükségem van a nemzetszocializmusra.”
Azt gondolom, hogy ebben a néhány sorban
kimondott igazság nem csupán 1944. március 18-19-re érvényes igazság. Sokkal
inkább általános érvényű, hisz ma is akadnak (annyira nem is kevesen), akik úgy
gondolják magukról (de ha ők nem, akkor mások egyértelműen tudják róluk), hogy
tehetségtelenek. Ám, hogy ne maradjanak szürkék, sikertelenek, ezért
„menedéket” keresnek egy párt kötelékében. S onnantól kezdve valakik lesznek –,
legalábbis magukról így gondolják, hisz a párttól némi hatalmat (ilyen-olyan
tisztséget) és anyagi egzisztenciát (egy saját szemétdombot) kapnak.
De egy dolgot egyetlen, még a legerősebb párt
sem tud adni! Nevezetesen: tehetséget! Ezért bizony az érintettek tisztséggel,
döntési joggal, gazdasági hatalommal együtt is csupán szürke egerek.
Ui.: (Eme eszmefuttatás a lényegesen kisebb
számban fellelhető tehetséges párttagokra – mert komolyan gondolom, hogy vannak
olyanok is –, természetesen nem vonatkozik.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése