Ugye azt gondolják, hogy az újságíró, s
általában mindenféle írogató ember olyan valaki, aki miközben más kapál,
esztergál vagy gyárat vezet, addig ez a csudabogár nap mint nap körmöl,
írógépet ver, vagy mostanság számítógépbe pötyögteti be gondolatait? Szóval,
amikor dolgozik, akkor nem csinál mást, csak ír.
Akadnak ilyen tollforgatók is. Tudom, és ez
nagy baj. Ugyanakkor hiszem, tudom, hogy azoknak a bizonyos tollforgatóknak a
többsége nem ilyen. A tollforgatók többsége „szabadidejében” mellesleg írni is
szokott. Igen, ez a pontos, árnyalt minősítés. Hogy-hogy mellesleg? –
kérdezhetik meghökkenve. Nos, azért mellesleg, mert például az általam irigyelt
nagyok (Márai, Krúdy, Kosztolányi, Hunyadi Sándor stb., stb., akik nemcsak
írók, hanem újságírók is voltak) a munkaidejük – nagyrészét – jobbára
olvasással töltötték. Körülbelül százszor annyit olvastak, mint amennyit
leírtak. S valami csodálatos ösztön folytán soha nem tévesztették el az arányt.
Márai írta is: „Néha megdöbbenek, milyen keveset dolgozom napjában:
tulajdonképpen csak néhány percen át… mikor már nem lehet halogatni, s mikor –
ellenkezéssel és kényszeredetten – gyorsan lefirkantom azt a néhány sort,
amelyből aztán írás lesz… Igen, ha órabér szerint mérnék munkám tiszteletdíját,
felkopna az állam. Nem hiszem, hogy többet dolgozom naponta, mint egy,
legföljebb másfél órát. Az emberek nagy többsége joggal megveti az írót, aki
csak ődöng, olvas, bámészkodik, ácsorog, s aztán néha, mellékesen ír is
valamit. E megvetés ellen nem tiltakozom. Csak azt szeretném mondani, hogy én
is megvetem az ál-munkák többségét… Ál-munka egy hivatalban ülni tíz órát…
pénzt beszedni, vagy ügyiratokat „intézni”. Lehet, hogy a társadalom
gépezetében ez ál-munkákra is szükség van. Csak én nem tisztelem ezt a munkát…
Dolgozni csak úgy érdemes, ha az ember alkot valamit: egy pár cipőt, mesterien,
úgy ahogy más nem tudja, vagy egy regényt, mesterien, ahogy más nem tudja, vagy
gyógyít, mesterien mintha Isten megsúgta volna a titkot…”
Márainál és a többieknél is a „semmittevés”
jórészt olvasással telt el. Aki ír, az elsősorban olvas. Olvasni ugyanis nem
más, mint „tanulni a mesterséget”. Egy életen át. Stílust, látásmódot,
arányérzéket.
Az említett Márai mesterének Krúdy Gyulát, a
halhatatlan Szinbádot tekintette, akit rajongásig szeretett. A következő,
1946-ban, Krúdyról írt soraiból az is kiderült, miért hasznos az olvasás.
„Drága Szinbád!... Mesélj! Még! Hogyan is
mondod: legokosabb olyan nőt elvenni, kinek az első férjét felkötötték? De
hiszen ezt magam is pontosan így gondoltam: csak nem tudtam ilyen jól
megmondani.”
Minap régi újságcikkeimet keresve a hajdani
újság sárgult lapjain megláttam Krúdy: Ó-szerelem című tárcáját. Újra
elolvastam. Lebilincselő az a nyelvezet, az a finomság, az a kacérság és kedves
irónia. Valóban csak nagy művész ért így a lantok pengetéséhez. Figyeljék csak!
„…Vajon szokásban van még, hogy úri nő és úri férfiú egy pillanatig
négyszemközt marad egy vendégeskedő ház idegen szobájában, és az egyedüllétüket
a különben jónevelésű férfiú arra használja fel, hogy habozás nélkül odalépjen
a hölgyhöz és megcsókolja annak bal arcát, mely tudvalevőleg mindig szebb, mint
a jobb arc.
- Harminc esztendeje várok erre a pillanatra!
– mondja rövid igazolásképpen az úriember. – És ha pofon ütöttem volna? – kérdi
a megzavarodott nő. – Akkor a másik arcát is megcsókoltam volna…”
Ha már olvasmányélményem alapján, Krúdy
segítségével ezt az ősi témát, a férfi és a nő viszonyát szóba hoztam, hadd
spékeljem meg a dolgot Milan Kundera minap olvasott regényének (A lét
elviselhetetlen könnyűsége a címe) egy apró részletével. A már említett téma
közben szenzációs, már-már filozofikus mélységű, ugyanakkor mégis könnyed (a
témához illő), ám érzéki (ugyancsak ideillő) megállapítást tesz a jeles író.
Mit mondjak? Ahogy Márai írta, erre már én is sokszor gondoltam, csak nem
tudtam ilyen jól kifejezni.
„Tomas megállapította: szeretkezni egy nővel
és aludni egy nővel – kétféle szenvedély, mely nemcsak különbözik egymástól,
hanem már-már ellentétes. A szerelem nem a szeretkezés iránti vágyban nyilvánul
meg (ez a vágy számtalan nőre vonatkozik), hanem az együttalvást kívánó vágyban
(ez a vágy csupán egyetlenegy nőre vonatkozik).”
Ugye egyetértetek velem, hogy ez a
legtalálóbb ítélet, amit a szerelem kérdésben mondani lehet.
De a szerelemről térjünk át egy másik
„szerelemre”. A borra. Egy, a régiónkhoz (egészen konkrétan Tiszapalkonyához)
nem jószántából kötődő író, Hamvas Béla egyik remekművéből idézek néhány
gondolatot. A mű címe: A bor filozófiája.
„Az ivásnak egy törvénye van: bármikor,
bárhol, bárhogyan. Komoly idő, komoly ember és komoly nép számára ennyi elég.
Ma, sajnos, ezzel a törvénnyel a legnagyobb visszaélések történnek. Hallottam,
hogy valaki nyáron alkonyatkor a lugasban szentgyörgyhegyit ivott és közben
újságot olvasott. Ha nem szavahihető ember mondta volna, azt hinném, hogy
hazudott. Nyáron alkonyatkor a lugasban szentgyörgyhegyit inni, ez az élet nagy
ünnepélyes pillanatai közé tartozik. Ilyenkor az asztalt le kell takarni sárga
vagy rózsaszín abrosszal, a vázába virágot kell tenni és pedig ciniát vagy
napraforgót és egészen nagy költőt kell olvasni, Pindaroszt vagy Dantét vagy
Keats-et. Aki az ilyen pillanatokat nem ismeri fel, azt elveszett embernek
lehet tekinteni.”
Úgy bizony! Az egyetértés egyben vágyat is
ébreszt bennem, s egy időre abbahagyom az olvasást. Kimegyek a pincébe,
előkeresek egy féltve őrzött palackot, amelyet kedves sikósi borász barátomtól,
Laczkovics Miklóstól kaptam. Máriagyűgyi olaszrizling. Letörlöm az üvegről az
időközben rárakódott nemespenészt. Kimegyek a pince elé. A diófa alatt az
asztalt abrosszal terítem le, s a bort finom ívű talpas pohárba töltöm.
Négyéves rizling, az ilyen korú borok simaságán már érződik a latinos műveltség
és a szőlőkultúra pannóniai pallérozottsága. Állva kortyolom a bort, s a
tekintetem a közeli Bükk mélyzöld sörényén pihen. Ez a bor – Hamvas
„szakkifejezéseivel” élve – szőke hajú (világos), ugyanakkor hím bor (vagyis
száraz), lunáris (tehát holdszerű) és egyszólamú tenor. Ezt a bort magányosan
kell inni, mert ez a bor a magányosok itala. Mivel telve a teremtés mámorának
olajával, csak lemélyedt és kiegyensúlyozott magányba szabad kortyolni. S
negyvenen felüli korban. Ez a bor olyan, mint a lelkében már rendezett asszony
(kevés van ilyen) csókja, cseppfolyós csók, s kiérződik belőle minden
bölcsesség alja.
Ezt pedig abból könyvből tanultam meg, ami
ott van velem most is a diófa alatt, s mára már eléggé rongyosra olvastam. De,
mert egyfajta bibliám, szép és szent könyv, így elnyűve is. S azt olvasom,
kitudja már hányadszor belőle, hogy „minden bölcsesség alja, melyet a magyar a
hazai borból és a műveltségből tanult ennyi: Szeretni kell az életet, s nem
kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság.”
Igen, aki ír, annak a „munkaidejébe” a borral
való barátkozás is szervesen beletartozik. Mert a bortól sok mindenhez kedvet
kaphatunk: a csókolódzáshoz, a barátsághoz, a virágszedéshez, az alváshoz és a
nevetéshez. De még ahhoz is, hogy reggel újság helyett költőket olvasunk. Vagy
írókat, például Hamvas Bélát.
S mi a helyzet a konkrét írással? Mindazok,
amiről eddig beszéltem, amiket idéztem, biztos, hogy előbb-utóbb felkeltik az
írás vágyát, kiváltják az írás kényszerét is. Mert mindezektől, könyvtől,
bortól, s egyebektől minden esetben megfogan a gondolat, ami kikívánkozik ide,
erre a világra. S akkor akinek mestersége az írás, tényleg írni kezd…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése