Hogy vagy?

Nincs a magyar nyelvben még egy olyan gyakran, nyugodtan mondhatom közhelyszerűen visszatérő kérdés, szófordulat, mint a „hogy vagy?” illetve ennek magázó „hogy van?” változata. A mindennapi emberi dialógusok első kérdése a köszönést követően általában nem más, mint az  egymás hogyléte felőli kölcsönös tudakozódás. Kedves udvariasság, figyelmesség ez, s nem csupán nálunk, hanem más népek körében is elterjedt emberi gesztus, szokás.

Való tény, jólesik annak, akit hogyléte, sorsa alakulása felől firtatnak. Annak idején – apáink idejében – ezt az örömét az ember még egy szófordulattal – nevezetesen: köszönöm kérdésed… - ki is fejezte.

Alapvetően nekem nincs semmi gondom a napi húsz, harminc, ötven hozzám intézett „hogyvagyokkal”, szinte ösztönösen mondom rájuk a választ: köszönöm, jól vagyok; megvagyok; lassacskán; volt már jobb is; óh, ne is kérdezd! S akad még raktáron egy tucatnyi felelet. Az egyik mindig a nyelvemre jön, igazán nincs jelentősége melyiket választom, mert a válasz után elkezdünk egészen másról beszélgetni.

Fiatal újságíró koromban volt nekem egy általam egyébként szeretett főszerkesztőm, aki amikor csak találkoztunk a szerkesztőségi folyosón, kedélyesen hátba ütött, s mindig feltette a kérdést: Imre, hogy vagy? Ám, mire kimondtam azt a pici választ: kösz, főnök jól vagyok, ő már három méterrel odébb járt.

Tulajdonképpen ennyi nekem a bajom a hogyvagyokkal. Maga a kérdésfeltevés csupán merő udvariasság. Így írják elő az emberi érintkezés szabályai. De tartalmi oldalról nem más, mint egy üres luftballon. Őszintén senkit nem érdekel az, hogy „hogy vagy, hogy megy a sorod”. Tudjuk ezt mi „megkérdezettek” nagyon jól, következésképp bele se kezdünk a mondandóba. Pedig olykor, de kikívánkozna belőlünk, s szeretnénk elmondani azt, hogyan is vagyunk. Olyankor jó volna megosztani – verbális közléssel is – az örömeinket, a bánatainkat, a kudarcaikat.

Évekkel ezelőtt, ráadásul éveken át írtam könyveket a miskolci Szent Ferenc Kórházról. Benne – sok egyéb mellett – orvosok, ápolók mesélték el, hogy bizonyos esetekben nincs annál jobb, hatásosabb medicina, mint ülni a beteg ágya mellett, s hallgatni őket. Azt, amit mesélnek önmagukról, a családjukról, arról hogyan is érzik, élik ezt a világot.

Mára elveszítettük a meghallgatás képességét is! Pedig az emberi szolidaritás, segítségnyújtás legalapvetőbb megnyilvánulása lenne ez. Mi azonban elfelejtettük, hogy milyen csodálatos képesség másokat meghallgatni. A lelki katarzist ugyanis nemcsak az éli át, aki „kibeszéli magából” a bent feszülőket, hanem az is, aki érdeklődően befogadja azt. Még akkor is, ha konkrétan segíteni – mondjuk egy baj orvoslásában – nem tud.

De nincs rá időnk, nincs hozzá kedvünk! S az a legszomorúbb az egészben, hogy akik utánunk jönnek, már meg sem tanulják ezt. Ugyanis nincs számukra példa. Illetve a példa az, hogy légy önző, taposs, törtess, senki sem fontos, csak saját magad.

A „hogy vagyok” persze megmaradnak a jövőben is, hisz ez része a civilizációnak, s ki lenne civilizáltabb a XXI. század emberénél?

Én azért csak azt mondom ennek kapcsán, kedves Olvasó: manapság nem kíváncsi rá senki, hogyan is vagy, legfeljebb néhányan úgy tesznek, mintha kíváncsiak lennének rá.

Egyébiránt… köszönöm, jól vagyok.