Olvasónaplóm II.

Gozsdu Elek leveleit olvasgatom. Ezeket szerelmének, bizonyos Weisz Annának írta annak idején. Úgy gondolom, Gozsdu Elekről illik valami közelebbit is mondanom, napjainkban kevesen ismerik őt. Sajnos, méltatlanul elfelejtette az utókor, pedig a magyar kispróza oly kiválósága volt ő, mint Ambrus Zoltán, Csáth Géza vagy Török Gyula.

Következésképp azt is kevesen tudják, hogy Gozsdut – hivatalos nevén dr. Gozsdu Eleket – sok szál kötötte megyénkhez, Miskolchoz. A macedón gyökerű ősei ugyanis a 18. századi, lengyelországi kitérő után Miskolcon telepedtek le. Igaz, Elek Ercsiben született és iskoláit Pesten, Temesváron végezte, viszont a nagyapja Miskolcon élt, s ő is 1878-ban, mint dr. Gozsdu Elek köz- és váltóügyvéd (igaz csak két évre, de) Miskolcon talált otthonra.

Az elsősorban író, de költőként is jegyzett Gozsdu irodalmi munkásságáról elég keveset tudunk. Művei szétszóródtak, az imént említett Anna levelek is, ha jól emlékszem, a XX. század 60-as éveiben kerültek elő. Mindössze két regénye (az egyik az Aranyhajú asszony, minden bizonnyal – legalább is bizonyos részlete – Miskolcon íródott, hisz 1880-ban, abban az évben jelent meg, amikor elhagyta a várost), ezen kívül egy novelláskötete, két drámája és az 1969-ben a bukaresti Irodalmi Kiadónál megjelent Anna levelek alkotják a Gozsdu hagyatékot. Ez a juss várhatóan egy újabb kötettel, a hatodfélszáz szerelmes levél közreadásával gyarapszik, s véleményem szerint siker lesz, persze csak az igényes irodalmat kedvelők körében. (Megjegyzem, ők egyre kevesebben vannak, hisz az irodalmi ízlés teljes elsivárosítására – különösen az elmúlt 30 évben – megindított offenzíva egyre intenzívebb és egyre „sikeresebb” Magyarországon.)

Gozsdu levelei egy izgalmas, érzékeny, szecessziós életérzésekkel teli kapcsolat dokumentumai. Nála minden annyira képszerű, érezhető, látható! Érzem a hó hidegét, fehér ragyogását, a vágyat és a bánatot a szemében, s az őrzött álmot, amit ő, a próza jeles mestere nem csupán átélni, de megjeleníteni, ábrázolni is tökéletesen tudott.

Temesvárott írta 1912. január 12-én a következőket Weisz Annának: „Az idő nagyon nehezen múlik – ma reggelre vártam a levelét, de nem jött. Nem jó egyedül lenni. A télnek a varázsa talán szebb: az ember a természet szép kegyetlenségei mellett az imitálást melegebben érzi, a félhomályban felvillan a lámpa, forr a teához való víz, a kandalló mellett fehér – aztán másnap gyönyörűen sárga ruhában te állsz, és én mesélek nekem a lelkemből eredt meséket, és ezek a mesék a lelkedbe szállnak. Szembeülünk – aztán egymás mellett vagyunk, aztán elvész a szoba, elvész a város, elvész a föld, és mi ketten egymást ölelve elrepülünk a földről az öröm, a mámor boldogságos szféráiba, - és mégis a földön, a te szép szobádba vagyunk.”

*

S íme, egy másfajta röpülés. De ez már Ady.

„Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, /Valahol az őszben megállunk, /Felborzolt tollal, szerelmesen. //Ez az utolsó nászunk nékünk: /Egymás húsába beletépünk /S lehullunk az őszi avaron.”

Ha végigmennek a mezőkövesdi parkok sárga falevelekkel takart sétaútjain, vagy este Bogácson, a Színészliget lombjukat vesztett piramistölgyei alatt, talán akad Önök között is, akinek eszébe jut, sőt még mormolja is Ady szomorúan szép sorait.

Talán az ősz hozza szívemre a verset, no meg Brüll Adélt, Lédát, s az jut eszembe, hogy a múzsák nem hálásak. Tulajdonképpen soha nem voltak azok. Sőt! A múzsák olykor-olykor megalázóan kegyetlenek tudnak lenni a szerencsétlen lírikusokkal, akikről egyébként valaki azt mondta, kissé bolondok, de egyébként rendes emberek.

Pedig már azt sem tudná a világ, hogy élt valaha Vajda Júlia, ha Csokonai nem írja hozzá azokat a gyönyörű Lilla verseket. Így viszont hallhatatlanná vált, akár Brüll Adél Ady, vagy Sárvári Anna Juhász Gyula által.

Szerintem ezek a nők, s általában a múzsák fel sem fogták a velük történt csodát! S ha ez így van, akkor meg miért is lennének hálásak?  Egyébkén is, csak eszközök voltak ők, mondjuk katalizátorok, akik mindössze meggyorsították azt a biokémiai folyamatot, aminek különös végtermékeként, vers jött a világra. De ezek a versek a költő(k)ben ott szunnyadtak régóta, mint tenger mélyén a kagylóba zárt gyöngyszemek.,

A múzsák tulajdonképpen gyöngyhalászok. De velük a Sors ritka kegyet gyakorolt: minden gyöngybe belevéste a nevüket.

*

Margarita. Ő a következő nő. „A gyermektelen harmincéves asszony egy nagynevű, híres szakember felesége volt, aki ráadásul országos jelentőségű találmánnyal is megajándékozta a szovjet államot: amellett fiatal volt, jóképű, becsületes, csupaszív – és imádta a feleségét. Egy gyönyörű szép kertes magánpalota egész felső emeletét lakták ketten, az Arbat egy kis mellékutcájában… Pénzben sem szűkölködött Margarita Nyikolajevna. Mindent megvehetett, amit csak megkívánt. Férje ismeretségi körében érdekes emberek is akadtak. A petróleumfőzővel soha sem kellett vesződnie. Nem ismerte a társbérlet rémségeit. Egyszóval… boldog volt? – Soha, egyetlen percig sem. Attól fogva, hogy tizenkilenc esztendős korában férjhez ment, és beköltözött a palotába, nem ismerte a boldogságot… Nyilván igazat mondott: a Mester kellett neki.”

Ráismertek? Igen, Mihail Afa­naszijevics Bulgakov, világhírű regényéből, A Mester és a Margarita-ból idéztem. A regényt az író halála után negyedszázaddal, 1966-67-ben publikálhatták először. Azóta viszont világsiker kíséri a művet, amelyben a fantasztikus események, a gogolian groteszk kalandok szorosan összekapcsolódnak (mert összefüggnek!) a harmincas évek Moszkvájának kavargó és ellentmondásos világával.

S abban a valóságban nincs happy end! (Miért, a mostaniban van?) A távoli célok, eszmények megvalósítására csakis elvont, transzcendens síkon nyílik lehetőség – ezt üzeni nekünk Bulgakov. S mi nem tehetünk mást, bólogattunk. A vágyott világ csupán álom marad. Pedig de jó is lenne, mennyire jó lenne húsvér emberként átélni azokat az álmokat! Átmenni a mohos kőhídon, magunk mögött hagyni a kispatak csobogását, a sziklát, a köves térséget, a holdsugárösvényt.

„– Hallgasd a csendet – szólt Margarita és a föveny surrogott meztelen talpa alatt. – Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott meg neked: a csendet. Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, felkúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben… és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én fogom őrizni álmodat…

Így beszélt Margarita, miközben a Mesterrel örökhajlékuk felé haladt…

*

Sajnos, minden andalító álomból előbb-utóbb fel kell ébredni. S ébren a seb tudatosul és sajog. És… a mély seb – például egy ügyetlen mozdulat után –, a félreszaladó kés nyoma a kézen, de lehet az műtéti vágás a lábon, idővel ugyanúgy begyógyul, de lehet az a legügyesebb kezű sebészorvos karcintása, a legszebb láb, a legsimogatóbb kéz, már nem lesz heg nélküli.

S nincs ez másképpen legbelül sem. A megsebzett lélek tökéletesen már sohasem gyógyul be. Igaz, azok a sebek, hegek ott legbelül szemmel nem láthatók, mint ahogy a lényeges dolgok – tudjuk ezt A kis hercegből – szemmel nem láthatók. De az ember évekkel később is tudja, hogy ott belül, van forradás. Mert érzi, mert bele-belenyilall a fájdalom, például ilyenkor szüret táján, mert az ősz előhozza az emlékeket. S a szúró, szorító érzés figyelmezteti: egyszer (többször is?) „baleset érte”, amit jobb lett volna elkerülnie.

S persze munkál benne a vágy: másnak lenni, mint amilyen. De ez a vágy is, mint annyi más, megmarad csupán óhajtásnak. S, az embernek nincs más választása, mint… – hogy mondja a tábornok Márai: A gyertyák csonkig égnek című regényében?

„El kell viselni (már mint magunkat, a világot, mindent), ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni, az árulást és a hűtlenséget…”

De lám, ő is habozik, már mint a tábornok. Azon az éjszakán egykori barátjának, későbbi riválisának, a feleségét, Krisztinát elcsábító Konrádnak felteszi a kérdést, ami tulajdonképpen magyarázat, de bizonytalan, ezért megerősítésre váró magyarázat.

„De az élet alján minden cselekedetünk értelme talán mégis ez a kötés volt, mely valakihez fűzött – kötés vagy szenvedély, nevezd, ahogy akarod… mi a véleményed erről? Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély?... S talán nem is szól személynek, csak a vágynak… Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzáköt?”

A lélek, ha kibeszélik belőle azt, ami nyomja, megkönnyebbül. A tábornok azon az éjszakán vádlóként, kibeszélte magából azt, amit mázsás súlyként évtizedeken át magában hordozott. Ezt követően – amikor Konrád végleg elment – a már halott Krisztina képe visszakerülhetett a falra. Nincs jelentősége – mondta a tábornok. Már ennek sincs jelentősége. Egy fejezet lezárult, s emlék csupán.

A történet végén pedig a botjára támaszkodó idős katona és a még idősebb dajkája (házvezetőnője) Nini megcsókolják egymást. „Ez a csók fonák, rövid és különös – mondja Márai, – ha látja valaki, biztosan elmosolyodik. De mint minden emberi csók, ez is felelet a maga torz és gyöngéd módján egy kérdésre, melyet szavakkal nem lehet kimondani.”