Álmaimban
minap visszapergett a múlt. Pontosabban egy apró szelete, egyetlen adventi
délelőtt, egy téli, ropogós december eleji nap. Visszaálmodtam magamat 1986-ba,
és egy abaúji aprócska faluba, Gagyapátiba. Akkor, azon a délelőttön, azon a
hétfői napon csak úgy találomra és ismeretlenül, bekopogtunk egy szerény falusi
házba, egy idős házaspárhoz, azt tudakolni: milyen ünnep náluk a karácsony?
Máig emlékszem rá – álmomban, ébren egyaránt –, hogy azt felelték ők nekem:
Szép ünnep, a család ünnepe.
Akár az öreg tölgy! Bár még
dacol az idővel, már szemmel láthatóan odvasodik, korhad, s minden tavaszon
kevesebb levelet hoz az ág. Koronája egykor fészkek sokaságát óvta, s azok
védelmet keresve bújtak meg az ágak szögletében. Egykoron, a tölgy fiatalabb
korában a sok fészek, mind tele volt költő madarakkal. Csipogást, trillát,
életjelet zengett a fa, melyet ma a csend ül meg. Már nincs csicsergés. A
fészkek fiókai időközben felnőttek és messzire repültek. Az ő fészkük már
máshol, életerősebb, fejlődő tölgyön épül, készül.
Itt az öreg tölgyön csak az
egykor költő madarak őrzik még – próbálják őrizni – a fészek melegét.
Gubbasztva, fogyó erővel, és azzal az örök reménnyel, hogy legyen hová visszatérnie
– ha csak leszállás erejéig is – a kiröppent fiókáknak. Életük nem más már,
mint örök várakozás.
Tölgy, fészek, szárnyukat se
rebbentő, telelő madarak: Gagyapáti, gagyapátiak, alig-falu néhány öreggel.
*
A kéményből füst száll,
fehéren tekereg az ég felé. Életjel. Akár a kutyák, melyek csaholva „riasztják”
vissza az idegent. Vakkantásuk „kaputelefon” funkcióval is bír, néhány
másodperc múlva zár zörren, majd ajtó nyílik nyikorogva.
– Csitt, te! – halljuk a szót,
miközben mama botorkál ki feketében, tekintetében kíváncsiságot, meglepődést
egyaránt tükrözve.
– Kit tetszenek keresni? –
kérdezi kedvesen.
– A gagyapátiakat.
Mosoly fut az arcára, de a
vége kesernyésre sikeredik.
– A gagyapátiakat? Már nem
sokat talál belőlük…
*
Így kezdődik találkozásunk Kuczó
Jánosné, született Radácsi Rozáliával.
Tágas udvaron át invitál a
házba. Körülöttünk tyúkok kárálnak, liba rebben, s az istálló felől tehénbőgés
hallik. Lám, a gagyapáti fészek nem is annyira üres.
Falusi konyhák jóféle illata,
s kellemes meleg csap meg, ahogy belépünk a konyhának-szobának egyaránt
használt lakrészbe. Az ablakban fazékba ültetve muskátli, meg csípős paprika, a
falon képek, naptár, a kredencen mindenféle apróság.
A becsülettel hőt adó tűzhely
melletti heverőről, dikóról apó támaszkodik fel meglepődve, ám nem telik el
néhány pillanat, kéznyújtással, élő szóval egyaránt köszönt.
Kuczó János születésétől fogva
gagyapáti lakos, 82 esztendejével és a 75 éves Radácsi Rozália született
nyéstai lakos 1930. január 20-tól (akkor volt az esküvőjük) lakja, óvja,
építgeti, őrzi a gagyapáti fészket. Az élet rendje, hogy ebből a házból is
kiröppent azóta három gyermek, két fiú és egy lány. Az utóbbi Forróra került,
ott dolgozik a ktsz-ben, míg a fiúk közül az egyik Egerben él, s
MÁV-alkalmazott, a másik pedig Miskolcon, a Martintelepen lakik családjával és
gyári munkás.
A közelgő ünnepekről
beszélgettünk.
– A karácsony? – tűnődik el a
mama. – Szép ünnep. A család ünnepe. Persze, fiatalabb korunkban mégiscsak más
volt. Nagyobb élmény jelentett. Népszokások, betlehemesek. Nekünk ez hiányzik.
– Az utóbbi időben hogyan
telik az ünnep?
János bátyám sokáig nézi a
poharába töltött bort, amiből egy kancsóval tiszteletünkre hozott be.
– Megvagyunk. Elvagyunk
csendesen. A mama csinál karácsony estére mákos bobajkát, gombalevest, mákos
kürtöt, túrós lángost, én hozok az erdőből egy kis karácsonyfát. Feldíszítjük.
Aztán nézzük a tévében hogy mi minden történik a világban.
Rozál néni képeslapot mutat,
angol nyelvű karácsonyi üdvözlő lap.
– Az uram húga küldte Amerikából.
– Én is jártam valamikor Amerikában – emlékszik
nevetve János gazda. – Jártam én mindenfelé.
Hallgat egyet, majd szinte
magától kérdezi:
– Hát nem érdekes? Innen,
ebből a faluból én mégsem akartam soha elmenni.
Tölt a poharunkba, némán
koccintunk.
– A karácsony manapság
mennyire hazahívó ünnep Gagyapátiban? Összejön ilyenkor a család?
– Hogy is mondjam? – kezdi a
választ a mama. – A gyerekeknek is megvan a családjuk, ők is szeretik ezt az
ünnepet szűk családi körben, az otthonukban ünnepelni. A lányomat kivéve közel
sem laknak, ilyenkor télen az útviszonyok se jók. Ennek ellenére Ilonka lányomék Forróról, ha
nem is karácsony estére, másnapra biztosan eljönnek, s Miskolcról Endréék is
gyakran hazalátogatnak.
– Nem is várjuk mi, hogy
karácsonykor valamennyien itt legyenek – szól közbe a házigazda. – A lényeg,
hogy jönnek rendszeresen. S nekünk ez a fontos. Januárban, a disznóöléskor
valószínűleg itt lesznek valamennyien, még az unokák is.
– Tudják – tűnődik el hangos
gondolkodással Rozál néni – nemcsak mi, de valamennyi hozzánk hasonló gagyapáti
öreg, folyton várja a kiröppent madarakat. Minket végső soron ez a szeretettel
teli várakozás éltet, s a találkozás gyógyít. Az élet rendje, hogy az öreg
tölgyről elköltözik a fiatal madár. Mi ittmaradó öregek ezt tudomásul is
vesszük, de azt szeretnénk, ha egyetlen kiröpülő sem feledné: akad a földön egy
pont, egy biztos pont, ahol mindig meleg fészek várja őket. Azt kívánom, azt
kérem, ezt a fészket, s a hozzávezető utat ne feledjék sohasem!
(Mezey István grafikái)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése