Karácsony ajándéka: a remény

Önnek Tisztelt Olvasó, mi jut eszébe e szó hallatán: remény? Nekem például az,hogy a remény zöld, akár a gyantaillatú karácsonyfákon a milliónyi tűlevél. De még inkább az, hogy a remény elsősorban táplálék, a lélek kenyere. Olyan életben tartó manna, amely a legnagyobb boldogság-éhség közepette is képes táplálni, életben tartani az embert.

Ezért hát a remény a jövő is. Igen, a szebb jövő hite. Hogy majd holnap, vagy nemsokára, vagy egyszer talán más, jobb lesz. S csodák történnek majd velünk. Apró csodák, melyek szebbé, elviselhetőbbé teszik az életünket.

Én a reményt mégis leginkább a gyertyalánghoz hasonlítanám. Parányi, kedves és sajnos, ellobbanó. Óvó kezet kíván, ha kell kabát alá rejtést, szív mellé menekítést.

Sivatagodás jellemzi a mai világot. Fogynak a jóakaratú embernek menedéket adó oázisok. Ebben a helyzetben a szomjat oltó forrásvíz, a meleget adó láng, szóval az éltető, már csak a remény.

Évekkel ezelőtt a karácsony hangulatát felidéző gyerekrajzokat kértem az egyik borsodi általános iskola diákjaitól, s kaptam is tőlük bőven, szebbnél szebb alkotásokat. Havas tájat ábrázolót éppúgy, mint az ünnep meghittségét szimbolizáló, világító ablakú házikók, templomok rajzát. S akadt e kedves, gyönyörű alkotások között egy, amelyik – bármily furcsa ilyet állítani egy gyerekrajzról – az ünnep filozofikus mélységét, lényegét adta vissza. Egy ötödikes kislány – ő az alkotás szerzője – esetében természetesen nemigen lehet tudatosságról beszélni. Sokkal inkább az ösztönösség, a génekkel kapott tálentum „terméke” ez az alkotás. Ráadásul cseppet sem bonyolult, hanem nagyon is közérthető. Akár egyszerűnek is mondhatnám, de ennek ellenére – vagy éppen ezért? – az absztrakció legmagasabb fokán adja vissza, ragadja meg karácsony ünnepének lényegét, tanulságát, üzenetét.

Az az egy szál égő gyertya – amit rajzolt – ugyanis nem csupán egy szál égő gyertya. Sőt, egyáltalán nem az! Az az „egy szál gyertya” évezredek karácsonyainak, az emberiség évezredeinek egy fókuszpontba (egy gyertyalángba) sűrített víziója. Azt szimbolizálja, ami generációkat, korokat, múltat, jelent és jövőt összeköt. Azt a különleges, megfoghatatlan, ám nélkülözhetetlen emberi érzést, kapaszkodót, amit a magyar nyelv az egyik legszebb szavával így azonosít: remény.

A karácsonyt – joggal – a szeretet ünnepeként tartják nyilván, ünneplik világszerte. Számomra ez a nap, ez az ünnep mégis inkább a remény szimbóluma. Különösen most, ebben a reménytelen harmadik évezredben. Az emberiséget igen is foglalkoztatja: mit is fog átvinni a karjaival ölelve, a fogai között szorítva, a szívében és az értelmében őrizgetve a túlsó partra. Izgalmas kérdés ez. Milyen jövő vár ránk? Mit remélhetünk a következő évtizedektől?

Többségük jókat remél. Hogy az ember az új esztendőkben is EMBER marad. Hogy megmarad a fű zöldje, s csendes esők után gomba nő az erdők alján. Hogy reggelente továbbra is trillát zeng az ablakunk alatt a fekete rigó. S a mosoly sem hervad le senki arcáról.

Önző módon magamnak pedig azt remélem, hogy a következő évben is marad időm, erőm és lehetőségem írni a legnemesebb érzésekről, a legfőbb igazságokról, illetve – a csodált mestert, Márai Sándort idézve – a végső dolgokról: az őszről, a becsületről, az emberi végzetről és a nőkről, akik a maguk módján néha fesletten, néha áhítatos tisztasággal, az élet értelmét őrzik karjaik között.

Tehát reménykedem, s Önöknek Tisztelt Olvasók azt kívánom: a reményt soha ne veszítsék el, ugyanis – mint azt egy híres filozófus mondta – az élet a reményből él. Csak abból!

Ezért hát karácsony este, amikor „csillagok kezdenek pislákolni, / töprengjünk az eljövő felől: / hogyan kellene megszólalni? / S mindent elölről kezdeni…”

Képesek vagyunk rá?