A sírig tartó barátságok egészen korán, gyermekkorban
köttetnek. S ez akkor is igaz, ha felcseperedve elszakít bennünket egymástól a
sors, s onnantól kezdve csak ritkán, vagy sohasem találkozunk többé már. A
gyermekkor emléke - minél jobban távolodik tőlünk időben - a szívünkben, a
tudatunkban annál fényesebben ragyog, tüze mindennél jobban átforrósítja a
sokszor didergő lelket.
Mindenekelőtt ez jut eszembe, ha dr. Joó Rudolfra, egykori
gyermekkori cimborámra, osztálytársamra gondolok. Ilyenkor öröm és fájdalom
kavarog bennem.
Öröm, mert vele (is) gazdagodott az életem. Az együtt
eltöltött évek sok-sok szép emlékét kincsként őrzöm, miként azt a jussot is,
amit vele és sok más osztálytársammal, igaz barátommal együtt kaptam Miskolc
szegénygúnyás, ám melegszívű városrészétől, a Martinteleptől, az ottani
iskolától, egykori tanítóinktól.
Ott, tőlük kaptunk - Rudi is, én is - lelkierőt a kudarcok
elviseléséhez, dacot az újrakezdéshez, a talpra álláshoz. Ők tanítottak
mértékre a győzelemben, a sikerben, szívósságra a napi robotban. Ők adták
tovább nekünk azt a bölcsességet, muníciót, ami ahhoz szükséges, hogy a
történteket mindig méltósággal legyünk képesek elviselni.
Igen, örömet érzek, ha rájuk és gyermekkori barátaimra
gondolok. Rád is Rudi, mert jóemlékű, örökemlékű barátom voltál Te nekem ott
hajdan, a Martintelepen, s az is maradsz, amíg élek! Honti Jenővel, Regőczi
Pityuval, Kemény Gyuszival, Borbély Zolival együtt!
Mély fájdalom, hogy már csak múlt időben beszélhetek Rólad,
Rólatok! De korán elszólíttattatok égi szolgálatra! Túl jól szolgáltál itt a
Földön, kedves Barátom! Az égiek megirigyelték a tehetségedet, a tudásodat, az
elszántságodat! Úgy döntöttek, mindezeknek odaát ők is hasznát veszik! S én
tudom, hogy tényleg hasznát veszik! Büszke vagyok Rád, hogy onnan, a vaspálya
túloldaláról, fontos égi szolgálatra rendeltettél. Mint ahogy büszke voltam
földi, szolgálataidra is! Arra, hogy sokra vitted! Legtöbbre közülünk. Nálam az
a „sokra vitted” a jól elvégzett szolgálatot jelenti. A haza, az emberiség szolgálatát.
Igen, tisztelt Olvasó! Dr. Joó Rudolf, az egykori
martintelepi barát, a miskolci Berzeviczy Gergely Közgazdasági Technikum
tanulója, a Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója, a tudományos kutató,
egyetemi tanár, politikus, diplomata: szolgált. Hazát és az emberiséget! 55
éves volt, amikor az UNESCO igazgatójaként érte jött - Szent Ferenc szavaival
élve - a Halál Nővér, és elvitte őt oda föl a Mennyek Urához. Itt a Földön csak a teste
nyugszik ott a törökbálinti temetőben! Lelke, szelleme él! Velünk, bennünk.
Dr. Joó Rudolfra, a Magyar Demokrata Fórum egyik
alapítójára, a rendszerváltó Antall-kormány honvédelmi államtitkárára, az
Orbán-kormány helyettes külügyi államtitkárára, ENSZ nagykövetre, UNESCO
igazgatóra Bába Iván egykori helyettes államtitkárral, nagykövettel emlékezünk.
-Államtitkár Úr! Önt régi munkakapcsolat és barátság fűzte Joó
Rudolfhoz. Vissza tud emlékezni, hogy mikor, milyen körülmények között
találkoztak először?
-Egyetemi hallgató voltam, mikor először találkoztunk, talán
1971-ben. Akkoriban az Eötvös Kollégiumban örök téma volt a kisebbségi kérdés.
Mi, kisebbségi magyar fiatalok - magam Szlovákiából -, ezért is szerettük a
kollégiumot. Ott - a pesti bölcsészkartól eltérően - nem kellett megmagyarázni,
hogy mi, külföldiek, miért tudunk olyan jól magyarul. A kollégium meghívott
vendégeit mindig kifaggattuk arról, mi a véleményük a magyar kisebbségek
helyzetéről - akár Illyés Gyula jött el, akár Csoóri Sándor, akár Weöres
Sándor. Mindenki mondott valami súlyosat és biztatót, legalább annyit, hogy
nincs az úgy rendjén, ahogy van, baj van a magyar kisebbségekkel. S ez
többnyire tetszett nekünk. S egyszer, az egyik beszélgetésen megjelent egy
korunkbéli, vékony dongájú fickó, ő volt Joó Rudi, és rendkívül érdekes
előadást tartott a nyugat-európai nemzeti kisebbségek kérdésköréről. Tőle
hallottam először a francia kisebbségpolitikáról, az éppen még létező
okszitánokról, a bretonokról, a baszkokról, na meg arról, hogy ennek a
kérdéskörnek igen komoly elméleti irodalma is van - angolul meg franciául. S
amikor megajándékozott a nyugat-európai kisebbségekről szóló kis kék
könyvecskével, akkor döbbentem rá, mennyire másképpen láthatjuk saját
sorsunkat, ha mások sorsát ismerve európai távlatból nézzük. Joó Rudolf nagyon
okosan közelítette meg egyik legsúlyosabb nemzeti problémánkat, a kisebbségi
kérdést. Nem a közép-európai térséggel kezdte, nem a „testvéri” szomszédos
szocialista államok kisebbségpolitikáját elemezte, bírálta, hanem a nyugati
országokét. S az áthallások már az első könyvben mindenki számára egyértelműek
voltak. A megoldatlanságok is és a megoldások is.
Tehát ez idő tájt kezdődött el a mi munkakapcsolatunk,
barátságunk. Megismerve, egyre több dolgot tudtam meg az életéről. Például,
hogy szülővárosában, Miskolcon, ahol érettségizett, a Berzeviczy Gergely
Közgazdasági Technikumban olyan tanárai voltak, akik nem az akkor kötelező
ideológiai verzió szellemében tanítottak, s ők voltak azok, akik a nemzetközi
horizont iránti érdeklődést kialakították benne.
-Emlékszem, a középiskolában először a nyelvtudásával tűnt ki. Az akkor
kötelező orosz nyelvből például országos középiskolai versenyt nyert.
-Valóban, kitűnő nyelvérzéke volt. Budapestre felkerülve, a Marx- Károly
Közgazdaságtudományi Egyetemen az orosz mellett franciát és angolt tanult. Már
középiskolás korában érlelődött benne az elhatározás, az egyetemen pedig
végképp kiteljesedett benne, hogy a későbbiekben valamilyen formában nemzetközi
kapcsolatokkal szeretne foglalkozni. Ehhez elengedhetetlen feltétel volt a
nyelvismeret.
-Rudi
1969-ben diplomázott a közgáz egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán. Azt
követően, hogyan alakult a pályafutása?
-
A Magyar Külügyi Intézet tudományos
munkatársaként dolgozott 1970-től 1981-ig. Közben 1970-71-ben posztgraduális
diplomát szerzett a Nizzai Egyetem Európai Felsőfokú Tanulmányok Nemzetközi
Intézetében, ahol a következő évben - a francia állam ösztöndíjasaként - egy
évet töltött el kutatóként.
-Mit
kutatott?
-Kutatási területe elsősorban a kisebbségtudomány elméleti
és gyakorlati kérdései voltak: az etnikai konfliktusok okai és jellemzői, a
kisebbségi egyenjogúság és a nemzetiségi autonómia kérdése, ezek szerepe a
nemzetközi kapcsolatokban. E témákban számos könyve és folyóirat publikációja
jelent meg, méghozzá nemcsak magyarul, hanem franciául, angolul is. 1985-ben
lett a politikai tudományok kandidátusa.
-Ezekben az években miért nem vállalt
diplomáciai szolgálatot? Hiszen felkészültségével, tapasztalataival erre igazán
alkalmas lett volna.
-Emlékszem, ő maga nyilatkozta ezzel kapcsolatban, hogy ,,a
rendszerváltásig nem kívántam az államigazgatásban tevékenykedni, nem akartam
olyan államot szolgálni, amelyik sem demokratikus, sem szuverén nem volt. Ebben
a választásomban biztosan szerepet játszott a családi indítás és a politikai
eszmélést segítő baráti kör is.”
-
Apropó, család.
-Rudi 1972-ben kötött házasságot Tóth
Györgyivel, aki közgazdász. Házasságukból két gyermek született, 1975-ben Kinga
lányuk, 1978-ban pedig Balázs fiúk.
- Pályafutása során egészen haláláig Rudi sokszor és sokáig dolgozott
külföldön. Ez gyakori költözéssel is járt. Hogyan viselte ezt el a család?
-Ezt a Genfi Magyar Értesítő munkatársa is megkérdezte tőle,
amikor Genfbe került nagykövetnek. Azt felelte rá „Családom már hozzászokott a
gyakori költözködésekhez. Tréfásan úgy szoktam mondani, hogy ha lenne családi
címerünk, a középső mezőbe stílszerűen egy bőröndöt kellene elhelyezni.
Gyerekeim felnőttek, egyetemi és posztgraduális tanulmányaikat végzik.
Feleségem fogja nagyrészt a vállán hordani a költözködés terheit, ami egyben
egy újabb otthonteremtést is jelent.”
-Egy
kicsit előre szaladtunk az időben. Térjünk vissza a 80-as évek elejére!
-Rudi akkor, 1981-ben lett az Állami Gorkij Könyvtár
Kisebbségkutató csoportjának főmunkatársa. Kicsiny kutatóhely volt a Gorkij
Könyvtárban, de remény volt és biztatás. Hamarosan igen jelentős dokumentációs
tár és elemző műhely lett, ahová minden kisebbségre vonatkozó anyagot össze
lehetett hordani, ahol minden fontos anyagot meg lehetett találni, s ahol
barátaink ültek, akikkel együtt lehetett dolgozni. Joó Rudi folyamatosan
biztatott. Biztatott a rendszeres munkára és korholt, ha nem végeztük el időre
a vállalt feladatokat. Ő maga fáradhatatlan volt. Nagy munkát végzett, írt,
olvasott, szervezett, vitatkozott.
A dokumentumok, amiket akkor – munkatársaival együtt –
összegyűjtött, ma, közel egy félévszázad múltval is, híven tükröznek egy nehéz, tragikus
kort, és bizonyára érdekes forrásként
szolgálnak mai fiatal kutatóknak, akik azt akarják rekonstruálni; milyen volt
az életük a magyar kisebbségeknek a szocializmus idején a „testvéri szocialista
országokban”.
-Államtitkár Úr! Ön közelről ismerte Joó Rudolfot. Mint emberről, mit
tud róla mondani?
-Én nyilván elfogult vagyok vele a barátság okán. Mint
ahogyan Ön is, a közös gyermekkoruk kapcsán. Éppen ezért inkább idézem Zabolai
Csekme Évát, az S.O.S Erdély - Genfi
Bizottság alapító tagját, a genfi Pro-Kárpátalja munkacsoport volt elnökét, aki
egy konkrét eset kapcsán a következőket mondta Rudiról, a szolgálatra szegődött
emberről.
„Rudi azon kevesek közé tartozott, akik velükszületett
diplomáciai érzékkel rendelkeztek. Hozzáállásában és cselekedeteiben nem volt
semmi mesterkélt, hiszen diplomáciai érzéke nem elsajátított, hanem
természetéből fakadó volt. 1989 januárjában találkoztam vele először, amikor
feleségével, Györgyivel együtt megérkeztek Genfbe, hogy segítsék az S.O.S.
Erdély - Genfi bizottság lobbi tevékenységét az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának
ülése alatt. Az S.O.S. kezdeményezésére ugyanis 165.000 levél érkezett az ENSZ
genfi irodájához, melyben az aláírók azt kérték, hogy tárgyalja meg az Emberi
Jogi Bizottság a romániai falurombolást, fogadjon el egy határozatot, melyben
elítéli a román kormányt és nevezzen ki egy különmegbízottat, aki szakértők
kíséretében Romániába utazik, és jelentést ír a látottakról és hallottakról. A
levélakció nyomán az ügy tényleg a Bizottság napirendjére került, de ahhoz,
hogy megszülessen a kívánt határozat és a különmegbízott kinevezése, meg
kellett győzni a kormányképviselők többségét arról, hogy az emberi jogok
védelme megköveteli ezt.
Már az sem volt könnyű, hogy a delegátusok közelébe
kerüljünk, hiszen a konferenciaterembe csak megfelelő igazolásokkal lehetett
bejutni. Ezek hiányában az őrt kértük meg, hogy hívja az ajtó elé egy bizonyos
delegáció vezetőjét egy öt perces találkozásra. Tudtuk, hogy legalább egy fél
óra lesz belőle. Akkoriban még több európai ország képviselője azt sem tudta,
hogy Erdély melyik földrészen található, s még kevésbé azt, hogy ott magyarok
is élnek. Az afrikai és ázsiai képviselőktől, akiknek országa szintén hatalmas
problémákkal küzdött, pedig még távolabb esett ez a kérdés. Rudi közvetlen
kedvessége és átfogó ismerete azonban áthidalt minden földrajzi és kulturális
különbséget. Megértette velük, hogy velünk ugyanazt tették a gyarmatosító
hatalmak, mint Afrika és Ázsia országaival, azaz feldarabolták országunkat az
emberi jogok teljes mellőzésével, kizárólag az ő érdekük szerint. A
falurombolás pedig leginkább azt célozta, hogy eltüntessék azokat az emlékeket,
templomokat, temetőket és egyéb értékeket, melyek a magyar kultúra jelenlétét
bizonyították. A kövek ugyanis árulkodnak. Hogyan is lehet bebeszélni a
világnak azt, hogy az a terület mindig is román volt, ha a sírköveken csak
magyar nevek állnak? Mire a beszélgetés véget ért és átadtuk az S.O.S. által
készített dokumentáció angol, francia vagy spanyol változatát, éreztük, hogy
sikerült megnyerni egy delegációt ügyünknek. Egy hét alatt 29 delegáció
vezetőjét szólítottuk meg, nem beszélve a követségeken tartott ismertető
jellegű találkozásokról. A lobbizás, az éjszakákba nyúló stratégiai
megbeszélések és a lobbizáshoz szükséges anyagok megfogalmazása nem járt
eredmény nélkül. A Bizottság megfogalmazta és elfogadta a javasolt határozatot
és kinevezte a különmegbízottat a svájci Joseph Voyame személyében. A folytatás
pedig már történelem.
Évek múltán, amikor Rudi már Magyarország nagykövete volt
Genfben, ugyanaz a közvetlenség, melegség és odafigyelés jellemezte; mint
amikor mint privát személy harcolt az elszakított területeken élő magyar
nemzetrészek emberi jogaiért. Emberi nagyságát bizonyította az is, hogy magasra
ívelő karrierje ellenére mindenkivel a legtermészetesebb egyszerűséggel
érintkezett,soha nem vált fölényessé, mindenkit egyenlő értékű emberként
kezelt, és soha nem felejtette el barátait. Nem: csoda tehát, hogy a
diplomáciai körök megbecsült és kedvelt tagja lett, akiről a legnagyobb
elismeréssel nyilatkoztak. Párizsba való távozása nagy űrt hagyott Genfben, és
halálhíre mindenkit megrendített."
-
Joó Rudolf neve elválaszthatatlan a két lakiteleki találkozótól. S 1988-ban,
hetedmagával megalapította a Magyar Demokrata Fórumot.
-Igen. 1988-ban egyik aláírója volt a Lakitelki
Nyilatkozatnak, amely először tárta a nyilvánosság elé egy nemzeti
elkötelezettségű, demokrata szellemű értelmiségi csoportosulás vízióját, a
nemzet problémáinak megoldásáról és jövőjéről. Méghozzá egy legálisan
megjelenő napilapban. S mint az MDF egyik alapítója, 1989 nyaráig a
külkapcsolatok egyik felelőse volt. Szerkesztésében és társszerződésével
készült el 1989-ben a Jelentés a romániai kisebbség helyzetéről című tanulmány,
amely könyv alakban is megjelent. A ,,Jelentés” angol nyelvű változatát -
Ludányi András társszerkesztésével - a Columbia University Press (New York)
adta ki 1994-ben.
Az Antall-kormány megalakulása után mindketten az
államigazgatásban találtuk magunkat. Magam a Külügyminisztériumban, ő a
honvédelmiben. S mivel nekem jutott a biztonságpolitika a külügyben, neki a
külkapcsolatok a honvédelmi tárcánál, együttműködésünk szükségszerűen szorossá
vált. Az új magyar biztonságpolitika megalapozása, az Antall József által
meghirdetett euroatlanti integráció gyakorlati véghezvitele nagy feladat volt.
1992-93-ban még mindkét intézményben és a magyar hadseregben is jó nagy volt az
ellenerő, az ellenállás. Szóban már mindenki fújta „új időknek új dalait”, ám a
gyakorlatban a jó öreg kommunista hálózat a tárcák között is működött -
ellenünk. Gyakran találkoztunk, hogy megbeszéljük tapasztalatainkat,
összeillesszük információinkat, értelmezzük és értékeljük helyzetünket.
Éreztük, tudtuk, hogy az eredmény sokkal kevesebb, mint amit akartunk. És
1994-ben az ellenerők győztek.
-S bár
1994-ben Joó Rudolf munkája elismeréseként megkapja a Köztársasági Érdemrend
Középkeresztjét, a Horn-kormány idején újra az oktatás, kutatás, publikálás
váltja fel a politikai munkát.
-A ,,visszavonulásának” okát, azt hiszem, nem kell
magyarázni. Ő másképpen látta a világot, mint a hatalomra került szocialisták.
Rudi 1994 második szemeszterében Párizsban, a Nyugat-Európai Unió
Biztonságpolitikai Kutatóintézetének vendégkutatója volt. Ott jelent meg a
„Fegyveres erők demokratikus kontrollja. A magyar tapasztalat” című könyve
angol és francia nyelven. Majd 1995-től 1997-ig Garmisch-Partenkirchenben, a
George C. Marshall Európai Biztonsági Tanulmányok Központjának lett a
vendégprofesszora. Az oktatás mellett számos publikációja jelent meg ebben az
időben, többek között a Dél-Tirolról szóló tanulmánya. 1997-től a Zrínyi Miklós
Nemzetvédelmi Egyetem Politikai Elmélet Tanszékén tanított. Ott volt docens,
majd címzetes egyetemi tanár.
-Önök mikor kerültek újra közeli munkakapcsolatba?
-1998-ban ismét az államigazgatásban találkoztunk, a
Külügyminisztériumban. Magam külszolgálatra mentem Varsóba, Joó Rudolf átvette
a multilaterális és biztonságpolitikai terület irányítását - helyettes
államtitkárként. Megadatott neki, hogy az egyik legfontosabb célunk elérésének, az
ország NATO taggá válásának pillanatában, e területen ő legyen a magyar
diplomácia irányítója. A sok mindennapi küzdelem, szellemi erőfeszítés,
szervezőmunka nem volt hiábavaló. Kevesen tudják, hogy Magyarország NATO
tagságát igen nagy mértékben Joó Rudolf tíz éves, formális és informális, hivatásos
és magánjellegű diplomáciai tevékenységének köszönheti. 2000-ben, amikor
visszatértem Varsóból, őt váltottam. Külszolgálatra ment Genfbe, az ENSZ-hez és
szakosított intézményeihez, akkreditált magyar nagykövetnek. A tőle megszokott
nagy lendülettel vetette magát a munkába.
Majd 2000 őszén, egy napsütéses délelőtt, sokat sejtetően
meghívott egy kis beszélgetésre a Bem téri pincekocsmába. S akkor kissé
magyarázkodva, kissé szabadkozva, elmondta, hogy megpályázta az UNESCO
emberjogi igazgatói posztját, az első szűrőn túljutott, a több mint száz
pályázóból bekerült a négy közé, s ha elnyeri, átmenne oda. Ez volt az egyike
legmagasabb poszt, amit magyar diplomata betöltött nemzetközi szervezetben, s a
terület lefedi mindazt, amivel eddig oly sokat foglalkozott: az egyéni és
kollektív emberi jogok, a kisebbségi jogok, a kis- és nagyobb közösségek
kérdéskörét.
A pályázata sikeres volt, a helyet elnyerte. 2001 nyarán még
elújságolta, hogy milyen munkákba kezdett, milyen rendezvényeket szervezett, s
mik a tervei. Decemberben felhívott telefonon, s nagyon visszafogottan közölte,
hogy „kisebb problémát találtak a hasüregében”. 2002 januárjában, párizsi utam
során meglátogattam a kórházban. A Bibliát olvasgatta, meg a napi sajtót. Egy
keveset tréfálkoztunk, meg az előttünk álló feladatokról beszélgettünk. Nem
bírtam elhinni, hogy meghalhat.
Ott, Versailles-ban, a Kis-Trianon palotától néhány száz
méterre gondolt utoljára haza.
-Rudi
Versailles-ban halt meg, de idehaza, magyar földben talált végső nyughelyét. A
törökbálinti temetőben. A búcsúbeszédet Ön mondta. Mit tud mondani ilyenkor a
barát?
-Azt ami igaz. Ami belülről – mégha fájdalmas is – fakad.
Azt próbáltam elmondani képletesen is, ki volt Joó Rudi. Egy sírnál, egy
fájdalmas végső búcsúnál, mi mást mondhattam volna, mint azt:„Látjátok, feleim,
szemtekkel, mik vagyunk? Por és hamu vagyunk. De nemcsak por és hamu vagyunk,
hanem szellem vagyunk és lélek vagyunk. Test vagyunk, mely porrá, s hamuvá
lészen, és szellem vagyunk, és lélek vagyunk, mely örök. Test vagyunk, mely
megfárad, elgyengül, s megadja magát a kórnak, mely megtámadta, és szellem
vagyunk és lélek vagyunk, mely soha meg nem adja magát semmilyen gonosznak, s
él és alkot, és sugárzik a gyengülő testből, majd annak elmúltával mindazok
szelleméből, akikkel találkozott.
Szellem vagyunk, mely teremteni, világot jobbítani érkezik e
földi létezésbe. Világot jobbítani, alkotni, nyomot hagyni. Világot jobbítani
azzal, hogy feltárja a hátrányos helyzetűek, például a nemzeti kisebbségek
gondjait, megírja azt, a tudatlanok tudomására hozza azt. Világot jobbítani,
tanítva az ifjakat a tisztánlátásra, a problémaérzékenységre, a tények mögött
az összefüggések felismerésére mind a történelemben, mind a geopolitikában,
mind a biztonságpolitikában, világot jobbítani a nemzet jobbítása által. A
megfelelő történelmi pillanatot felismerve, a társakkal közös elhatározásra
jutva politikai és társadalmi véleményt megfogalmazni, mozgalmat indítani,
pártot alapítani, és demokratikus eszközökkel győzelemre vinni. És vállalni a
kevéssé látványosat, a mindennapi őrlődést, a küzdelmet az új eszméért, a
nemzeti és demokratikus értékekért, s eme értékek beplántálásáért az ország
mindennapjaiba, államigazgatásába, hivatalaiba, életébe.
S amikor a haza - vagy polgárainak többsége - úgy dönt, hogy
nem tart igényt e szolgálatra, akkor alkotni, írni, tanítani másokat, akár
idegeneket arra, amit e szellem felismert, meglátott, megértett — abban a
reményben, hogy mindazok, akik gondolatait megismerik és befogadják, talán nem
lesznek többé ellenségei e hazának, s teremhet közöttük akár még barát is. Ez a
szellem a nemzetközi térben természetes közegét találja meg, ott, ahol a tét
nagy, a szavaknak mögöttes tartalmuk van, s a nemzeti érdekérvényesítés
eszközrendszerének ismerete vagy ennek hiánya történelmi következményekkel jár.
Ez a szellem nagy lélekkel párosul. E lélek - Istennel való
találkozása által -hitbéli bizonyossággal fordul a világ dolgai felé. Befogad,
szeret, biztat és sugárzik - táplálja családját, barátait, szeretteit. S e
lélek nagy önfegyelemmel viseli el az orvosok közlését arról, hogy a test
megroppant. A szellem az utolsó pillanatig dolgozik, a lélek megbékél;
felkészül a pillanatra, a test elmúlására. Látjátok feleim szemtekkel, mik
vagyunk? Por és hamu vagyunk. De nemcsak por és hamu vagyunk, hanem szellem
vagyunk és lélek vagyunk. Joó Rudolf, kedves munkatársunk, tagtársunk,
szövetségesünk, Rudi, kedves barátunk, most, hogy elmentél, velünk maradsz
örökre! Nyugodj békében!”
Dr. Joó Rudolf törökbálinti síremlékén - aki netán egyszer
arra jár, láthatja, elolvashatja a következő feliratot:
„Deus lo vult!” Ez a jeruzsálemi Szentsír Lovagrend
jelmondata (ennek volt tagja Rudi), s magyarul azt jelenti: Isten ezt akarja.
Béküljünk meg Isten akaratával!
Dr. Joó Rudolf Antall József miniszterelnökkel az egyik NATO konferencián
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése