Szélmalomharc

Tőlem is öregebb kolléga, aki ráadásul nálamnál sokkal bölcsebb, egy sarki csehóban, ahol véletlenül összefutottunk, s a váratlan találkozás örömére megittunk két deci felejthető rizlinget, szóval, ez a kolléga azt mondta nekem, miközben a pultnak támaszkodott, s szemével a kocsmároscsaj termetes bögyeit mustrálgatta, hogy egy bizonyos kor után arra döbben rá az ember, hogy minden, amit eddig csinált, nem volt más, mint szélmalomharc, s eközben az ember nem volt más, mit a nevetséges Don Quijote, akit különösen azt tett nevetségessé, hogy időnként el is hitte: van értelme annak, amit csinál.

De egy bizonyos kor után – ez úgy a pálya vége felé jön el –, egyszer csak megvilágosodik előtte minden, hogy éppen ellenkezőleg, nem volt sok értelme az egésznek, legfeljebb annyi, hogy nem maradt kenyér nélkül.

– Csakhogy, míg fiatalabb korában az ember – folytatta barátom és még mindig a begyeket fixírozta – nagy jelentőséget tulajdonít a kenyérnek, s akarva-akaratlanul elmegy szolgálni – most már tudom, hogy kiszolgálni –, attól a pillanattól kezdve, hogy rájön: a kenyér már nem annyira fontos , viszont a halálról úgy álmodik, mint az elítélt a cellában a ráspolyról és lepedőből csomózott kötélről, azt mondja: írni – egyáltalán gondolatot közölni – csak akkor érdemes, ha van értelme, ha leírod azt az egyszerű és veszélyes igazságot, amit az életben megismertünk, s amit vagy mások (kenyéradók) fojtottak beléd, vagy saját magad (praktikus érdekből) önmagadba fojtottál.

Ezt mondta a tőlem öregebb kolléga, aki – mint már említettem– ráadásul sokkal bölcsebb is, ott a Búza téri sarki csehóban, ahol egy nagybögyű kocsmárosasszony szolgálja fel a felejthető ízű rizlinget.

– Jól megjegyezted ezt, Imre barátom? – kérdezte nevetve a kolléga már a csehóból kifelé jövet – s még annyit mondott nyomatékkal: – márpedig az igazságok nem a parlamentben születnek.

Majd oda kiáltott köszönésképpen a begyes asszonyságnak:

– Dulcinea! Magával holnap újra találkozom!

Mire az két terjedelmes tenyerével hatalmas keblei alá nyúlt, hogy azok még jobban kidudorodjanak, s emígyen enyelgett:

– Várom magát, búsképű lovagom! Aztán – s rám mutatott–, Sancho Panzát is hozza magával!