Nem marad parlagon…avagy Annus néni emléke

 A fotó csak illusztráció. Az igazi Annus néni-kép egyedül bennem él

Annus nénivel, ott fenn északon, Abaújban, pár kilométerre a trianoni országhatártól, konkrétan a hernádszurdoki határban találkoztam. 1980-ban. Először és utoljára. Ennek bizony már 40 éve. Annus néni akkor 75 éves volt, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy már régen nem él. S lám, bennem négy évtized múltával „okát nem tudom, hogy miért” hirtelen felidéződött az emléke. S annak az egykori találkozásnak, 1980 június elejéről. 
Ez az írás ennek állít emléket, és egyben annak igazsága, hogy csak az történt, történik meg, aminek az emlékét megírták, megírják.

*

Tulajdonképpen csak háromszor egyenesedett fel. Először, amikor a gépkocsi ajtaját hallotta csapódni, másodszor, amikor melléérve a köszönésemet fogadta, harmadszor és utoljára pedig ugyancsak köszönésnél, akkor, amikor egy „isten áldjával” végül is utamra engedett. S közben, amíg beszélgettünk, dereka hétrét görnyedt, szeme a deres haját rejtő kendő alól a földet kémlelte, s kezében a görcsösen szorított kapa hol emelkedett, hol zuhant.

Kínlódás volt ez, kevés erővel. A kőkeményre aszalódott földtől szinte kicsorbult a kapa vasa, olykor háromszor, négyszer is újra kellett próbálkoznia, hogy behatolhasson, hogy darabokra törje az eggyé keményedett termőföldnek mondott valamit.

Talán, mert maga is érezte munkája sziszifuszi voltát, mentegetőzve magyarázta:

- Száraz, mint a beton, de muszáj kapálni, mert még jobban benövi a dudva, aztán végképp nem bírok vele.

Hetvenöt év terhével, sovány, szikár termetével fogalmazta így: muszáj csinálni. Később, amikor véletlenül megjegyeztem, hogy mindez már nem neki való, némi felháborodással kérdésben fakadt ki: - Hát maradjon parlagon ez a föld?

A gyomok között, azokat irtva kapával és kezével, a babnak s az alig kibújt satnya kukoricának próbált életteret biztosítani. A kukoricára meg is jegyezte: egyenlő a semmivel. A földről pedig, amit kapált, csupán annyit mondott: nem a legjobb. Kiderült, hogy még az édesanyja után jár neki ez az egy hold. A tsz-től itt kapta meg, ebben a Szőlők alja dűlőben. Kicsit messze van Hernádszurdoktól, a falutól, ahol lakik, de hát mit lehet tenni ellene.

- Gyalog jár ki?

- Hát mi mással?

Éreztem a hangsúlyból, furcsállta kérdésemet. Aztán szelídebben hozzátette: - Máma például 8 óra volt, hogy ideértem. Azóta küszködöm vele.

Órámra pillantottam. Nemsokára delet harangozzák.

- Az ebéd?

- Hoztam magammal hideget. Tojást meg teát. Az étvágy? Mikor milyen. Ha fáradt az ember, akkor enni sem igen kíván. Egyébként a korhoz képest még elég jól bírom magam.

Később megtudtam tőle, hogy az ura 82 éves, de beteg, otthon fekszik. Két lányuk van, mindkettő férjnél, mindkettőjük családja ott él Szurdokon, s a férjek a hidasi tsz-ben dolgoznak. A tsz szántotta meg ezt a földet is.

- Unoka van-e?

- Van kettő. Az egyik katona a Dunántúlon. Lehet, hogy éppen ma este hazajön szabadságra…

Az egy hold föld aljában az út mellett here „díszlik”. Elég ritka, a gyom felverte.

- A jószágnak lenne, van még otthon két tehenünk.

A babnak – mert abból van legtöbb ültetve – a fajtáját tudakoltam.

- Kakasbab.

- Az meg milyen?

- Milyen lenne?! Olyan tarka, cirkás. Jó az mindennek.

Miközben mindezeket sorolta, a kapa abban a sovány inas kezében rendületlenül felemelkedett és lecsapott. Újra és újra. Ám nagy ez a föld, főleg az ő erejéhez méretezve az. Biztos, hogy jönnie kell holnap is, holnapután is, sőt azutánis.

- Eső kellene – hallottam tőle később. – Nagyon kellene. Minden megkésve kel.

Megcsóválta a fejét, s hozzátette:

- Elég szomorú nyár mutatkozik…

Mezítláb volt. Szerencsére a naptól már elég meleget rabolt a föld, fázni nemigen fázhatott meg.

- Cipőben nem tudok kapálni. Mindjárt belemegy a föld, aztán csak szúr. Egyébként is így szoktam meg, mezítláb. Azelőtt mindig így csináltuk.

- Sokat kapált életében?

Fanyar mosolyt láttam az arcán.

- Ha valaki sokat kapált, akkor én elmondhatom magamról. De hát lassan nekem is lejár…

A hernádszurdoki Kovács Ferencnével. Annus nénivel ily módon folyt a beszélgetésünk, ott a Szőlők alja dűlőben. Ezalatt a szomszédos erdőből mindvégig kakukkszó hallatszott, s a föld végében vadmargarétákat hajlongatott a június nyárias szél.

Ugyan meghallotta-e, észrevette-e?