Emlékezés P. Dr. Rákos Balázs Raymundra, a Vatikán magyar gyóntatójára
Kapcsolatom azzal az emberrel, akiről itt és most az emlékezés szintjén szó lesz, negyven évvel ezelőtt kezdődött. Történt, hogy a P. Kelemen Didákról (Miskolc minorita apostoláról) írott helytörténeti cikkemre, amely az Észak-Magyarország napilapban jelent meg, s amely valami módon Vatikánvárosba is kikerült, díszes levélcsomagot hozott a posta. Méghozzá köszönőszóval, hogy ő, a Vatikán magyar gyóntatója, Páter Kelemen Didák boldoggá avatási perének törhetetlen ügyvivője, hálás minden ismeretterjesztő publikációért, amely szerzetestárs elődjének hitét, munkásságát propagálja. S attól kezdve jöttek tőle a levelek. Sőt, egyszer megadatott az az öröm is, hogy halála előtt egy évvel szülővárosában, Miskolcon személyesen is találkozhattam vele. Nyolcvankét évesen ő keresett meg engem a szerkesztőségben.
Erről, a testméretét illetően apró emberről lesz most szó. Ám, aki hitét, alázatát, sőt tudását tekintve, mint óriás nőtt fölénk. Páter Dr. Rákos Balázs Raymund minorita atya emlékét egy őt nagyon jól ismerő másik minoritával, P. Tóth Alajossal, a rend magyarországi volt tartományfőnökével idéztük fel. Ez is régen történt – 2003-ban.
- Igen, valóban apró volt ő a test fizikai méretét illetően, ám ott belül mérhetetlen nagy értékeket hordozott. Mindenekelőtt a hitéért csodáltam, mely nála oly sok nagyszerű érték foglalata volt. A szolgálni tudásé, a szerénységé, az emberségé. De ez nem véletlen, hisz bibliai mottójául az alábbi igazságot választotta: „Az Úr lelke énrajtam. Fölkent, hogy örömet hirdessek a szegényeknek és meggyógyítsam az összetört szívüket.” (Lukács 4.18.)
Ő a legnagyobb Úr szolgálatában embertársait is szolgálta. Tudós ember volt, ugyanakkor aszkéta. Mint példaképe P. Kelemen Didák, ő is küldetésnek tartotta e földi létet, ahol vezetni, nevelni kell az embert, szóval, tettel, hittel, hogy felkészüljön a következő, a végső állomásra.
- Lojzi atya! Ön mikor és hol találkozott először Raymund atyával?
- Hát az bizony régen volt. 1942-ben, amikor elsős gimnazista lettem a miskolci Fráter György Katolikus Gimnáziumban. Akkor találkoztam vele először. Ő ugyanis – mint minorita szerzetes – ott volt hittanár, illetve az internátusban prefektus, vagyis nevelőtanár. Mivel ő a felsősöknek tanította a hittant, így én vele csak a folyosón, a szünetekben találkoztam. Az első személyes élményem vele kapcsolatban egy folyosói eset. Miután megittam azt a 3 deci tejet, amit az édesanyám mindennap bepakolt nekem tízórainak egy üvegbe, én elkezdtem az üres üveggel játszani. Ami abból állt, hogy két ujjamat bedugtam az üveg száján, s az ujjaim segítségével mozgattam azt. Ő – mivel folyosói ügyeletes volt – ezt meglátta, odajött hozzám és megkérdezte: – való ilyet csinálni? A piszkos kezeddel bacilusokat bevinni az üvegbe, amibe holnap újra tejet tölt édesanyád?
A másik emlékem róla már a hivatásommal függ össze. Én egész kora gyerekkorom óta papnak készültem. S ott, a gimnáziumban az ilyen elhivatottaknak minden esztendőben tartottak 3 napos – egy hetes lelkigyakorlatokat. Ennek helyszíne az iskola melletti minorita templom volt, s azokat elmélkedéseket minden esetben más-más minorita atya tartotta. Az ő elmélkedésére azért emlékszem világosan, mert ő volt az, aki a papi hivatás szépségéről, fontosságáról beszélt. Gondolatai megerősítették elhatározásomat, s attól kezdve én nagyon becsültem őt. Akkori „kapcsolatunk” nem tartott sokáig, ugyanis őt 1944, elején (?), közepén (?), erre már pontosan nem emlékszem, Nyírbátorba nevezték ki plébánosnak és házfőnek. Tehát elkerült Miskolcról. Megjegyzem, Nyírbátorban nem maradt sokáig. A szovjet megszállás elől ő is elmenekült, s Egerbe jőve, a rendfőnöke előtt, 1944. október végén lemondott állásáról. Tábori lelkészként Németországba ment, és ezzel elkezdődött 42 éves külföldi szolgálata, amely zömében Rómához, a Vatikánhoz kötötte.
- De mint épp Ön 1994. június 1-jén, a temetésekor elmondott búcsúbeszédében hangsúlyozta, s Rajmund atya külföldről írt leveleiből is tudjuk, sőt hazatérte után Miskolcon, a rendházban eltöltött napjai is igazolták, szívében – annyi év után is – őrizte ifjúsága színterét, szerette Miskolcot.
- Ezzel a legtöbb ember így van. A gyökerek létfontosságúak. Ő Miskolcon született, a város egy szegény negyedében, ami ma már nem létezik. A hajdani Rózsa utcát is szanálták a szocializmus idején, s ott, a Szentpéteri kapu – Szeles utca határolta térségben egy új lakótelep épült fel. Szegény, de hitében tántoríthatatlan katolikus családban nőtt fel, s már gyermekkorában ide, a minorita templomba járt rendszeresen ministrálni. A szomszédban, a Fráter György nevét viselő katolikus gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. Ott érlelődött meg benne a ferences papi hivatás, minek nyomán kérte felvételét a minorita rendbe, 1929-ben. A Fráter gimnáziumból érettségi után a nyírbátori rendházba, nyitott noviciátusba került. S ott, az Assisiből éppen hazatért és magiszterré kinevezett Ladányi László vezetése alatt töltötte újoncévét. Ott, Nyírbátorban tette le 1930-ba az első, az egyszerű fogadalmat, amellyel szerzetessé lett. Mivel azonban ő nemcsak a szerzetesi, hanem a papi hivatás iránt is érzett vonzalmat, ezért elöljárói elküldték filozófiai-bölcseleti tanulmányokra a román kézen lévő Nagybányára, ahol sikeresen elvégezte az előírt két évet a minorita rendi iskolában.
A tanulmányai ezzel persze nem értek véget, mert provinciális főnöke 1932-ben az egri rendházba helyezte, s ő ott az érseki hittudományi akadémia előadásait látogatta, miközben 1933-ban örök fogadalmat tett. Vagyis végképpen elkötelezte magát, hogy Assisi Szent Ferenc szellemében, szerzetesként fogja leélni egész életét. S ennek a fogadalmának élete végéig hűséggel eleget tett.
- Az örök fogadalom letételével elkezdődött Raymund atya földi missziója: az Úr szolgálatában az örömhirdetés, az összetört szívek gyógyítása.
- Valóban. A következő évben, 1934-ben Szegeden szentelték pappá. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy birtokomban van az a primiciás szentkép, lassan ennek már 70 éve, amely arról tanúskodik, hogy az év október 31-én az első szentmiséjét itt, Miskolcon, a hitét ébresztő minorita templomban mutatta be.
Pappá szentelése után Szegeden, az ottani minorita plébánián káplánként tevékenykedett, miközben tanulmányit még akkor sem hagyta abba, hisz 1934-ben, 1935-ben a szegedi egyetemnek volt hallgatója.
Raymund atya – pályája elején különösen! – nagy elhivatottságot érzett az ifjúság nevelése iránt. Ezért lett 1935-ben internátusi prefektus (nevelőtanár) előbb Egerben, az ottani rendház kollégiumában, egy évvel később pedig szeretett szülővárosában, Miskolcon. Azokban az években, mint a katonát, gyakorta vezényelték más és más helyre, s ő felettesei és az Úr parancsának engedelmeskedve, alázattal vállalta a rá kiszabott feladatokat. 1939-ben például hitoktatónak nevezték ki Nyírbátorba, két évvel később pedig újra nevelőtanár Egerben. Onnan újra hazakerült Miskolcra, s 1942-44 között hittantanár és kollégiumi nevelőtanár. Mint már mondtam, én akkor találkoztam vele először szermélyesen. Nehéz időszak volt az, hisz a világban háború dúlt. Ha valamikor, akkor igazán szüksége volt az embernek a lelki kapaszkodókra, az emberi példaképekre. Akkor legfeljebb ösztönösen éreztem ennek az apró embernek a lelki, emberi nagyságát, most viszont felnőve, megöregedve ezt mindennél világosabban látom.
Sajnos, a háború szétszórt bennünket. Őt Miskolcról Nyírbátorba vezényelték házfőnöknek és plébánosnak. Ám a front már ott volt a kertek alatt, s az oroszok kegyetlenségeiről, arról, hogy például a papokkal hogyan bánnak, sok rémhír terjengett. Mint már mondtam Ő sem várta meg az oroszok odaérkezettét. 1944. október végén Egerbe menve, személyesen mondott le beosztásáról a rendfőnöke előtt. Tábori lelkésznek állva Németországba menekült. Ott érte a háború vége, Osterodelban. Utána is még ott lelkészkedett, majd 1947. április 26-ai dátummal kapott egy levelet, egy hivatalos okiratot Rómából, a minorita ferencrend egyetemes főnökétől. P. Dr. Hess Bélától, benne a következőkkel: „…P. Raymundum Rákos, sacerdotem Ordinis nostri, Romam vocamus eumque collocamus sub immediata obedientia nostra”, vagyis P. Rákos Raymundot, Rendünk áldozópapját Rómába hívjuk és közvetlen joghatóságunk alá helyezzük.
1947. szeptemberében érkezett Raymund atya Rómába, ahol – akkor még maga sem sejtette – 42 éven át szolgálta rendjét, vallását, Istenét. Megérkezése után néhány hétig környezetével ismerkedett, de nemsokára konkrét feladatot, munkát kapott, hisz a Generális Atya 1947. október 7-ével – átmeneti időre – az assisi Sacro Convento minoritarendi anyaházba helyezte őt, méghozzá filozófiai és teológiai tanári megbízással. „A tanítás nyelve a latin volt; nekem elkerülhetetlen is, mert akkor olaszul még vajmi keveset beszéltem – írta Huszonegy év Itáliában című életrajzi vonatkozású könyvében. Ott tanított Assisiben már második éve, amikor 1949 júniusában a Vatikánba rendelték P. Dr. Monay Ferenc vatikáni magyar gyóntató helyettesítésére, aki súlyos beteg lett. Raymund atya akkor látta el először, de nem utoljára ezt a szolgálatot. Később nemcsak Monay atyát, hanem a német gyóntatót is helyettesítette. Sőt, például 1954-55-ben, az egyik üresen maradt olasz gyóntatószékben is ellátta a penitenciáriusi szolgálatot, mígnem 1958. december 9-ei keltezéssel Monay atya utódaként, őt nevezték ki a Vatikán magyar gyóntatójának.
- Lojzi atya! Mit kell tudnunk a vatikáni gyóntatókról, a penitenciáriusokról?
- A római Szent Péter templom gyóntatói intézménye szinte egyidős magával a kegyhellyel. Szent Péter, de a többi nagy vértanú, Szent Pál, Szent Lőrinc, Szent János templomát felkereső, egyre nagyobb létszámú zarándok lelki ellátására Simplicius pápa (468-483) már gyóntatókat állandósított. Amikor pedig a népvándorlást követő időkben újabb nemzetek lettek keresztények, a pápáknak gondolniuk kellett arra, hogy valamennyi nép fiai találjanak saját anyanyelvű gyóntatót Rómában. Ezek eleinte a pápa közvetlen környezetéből kerültek ki, majd később már választott papok, az úgynevezett kispenitenciáriusok látták el a gyóntatói munkakört, a főpenitenciárius irányításával.
A XIII. században a pápák különböző nemzetekből hívtak a pápai udvarba penitnciáriusokat, akik mintegy népük képviselőiként is szerepeltek. Az olaszon kívül voltak már ott francia, spanyol, portugál, angol, magyar, lengyel és német származású világi és szerzetes papok is, utóbbiak főleg az akkor alakult két nagy koldulószerzetből, a ferencrendből és a domonkosrendből.
A pápai udvarban kiváltságos volt a penitenciáriusok helyzete, hiszen kizárólag a pápának voltak alárendelve. A számuk az évek folyamán gyakran változott, IV. Jenő pápa 1435-ben például 11 főben határozta meg számukat, nemzeti megoszlás szerint: 2-2 olasz, spanyol és francia, 1-1 angol, magyar, lengyel, német és holland.
A penitenciáriusok hol a világi papság, hol pedig egy-egy szerzetesrend tagjai közül kerültek ki. V. Pius pápa például elrendelte, hogy a S. Maria Maggiore penitenciáriusai domonkosrendiek, a Lateráni bazilikában obszervans ferencesek, a Szent Péter bazilikáé pedig jezsuiták legyenek.
VII. Sándor pápa, az 1600-as évek második felében 13 főben állapította meg a gyóntatók számát: 2-2 olasz, francia, spanyol, 1-1 portugál, német, magyar, lengyel, angol, görög és délszláv. Ők csak jezsuiták lehettek.
Ám amikor a Jézustársaság működése felfüggesztésre került, XIV. Kelemen pápa (1769-1774), aki minorita ferencrendi szerzetes volt, a nagynevű rend iránti háláját fejezte ki azzal, hogy a Szent Péter bazilikában minorita atyákat nevezett ki gyóntatónak, mely feladatot azóta is a minoriták látnak el.
- Tulajdonképpen, ki lehet penitenciárius?
- Már a konstanci egyetemes zsinat (1414-1418) megkívánta, hogy a penitenciárius legalább 40 éves legyen, jártas a teológiában és egyházjogban, sőt, lehetőleg rendelkezzék doktori oklevéllel, de még ez sem mentesítette attól, hogy szolgálatba lépése előtt alapos vizsgának ne legyen alávetve. VIII. Kelemen pápa 1592-ben szigorúan elrendelte a vizsgát az Apostoli Penitenciária előtt, e nélkül nem ülhetett be senki a pápai bazilika gyóntatószékébe. De ha sikeresen vizsgázott, akkor újabb vizsgát már sehol sem kellett tennie, és állásából sem mozdíthatták el a bíboros főpenitenciárius hozzájárulása nélkül.
Az apostoli gyóntatók tudásbeli tekintélyét volt hivatva növelni az az 1930-ban kiadott pápai rendelet is, amely szabályozza és megszigorítja a kezdettől fogva előírt vizsga anyagát, menetét. Korábban csak szóbeli vizsga volt. Az új szabályzat elrendeli az előzetes írásbeli vizsgát, két tétel kidolgozásával. Ebből az egyiket a hittani, a másikat a jogi tanácsos jelöli ki. Szóbeli vizsgára csak az bocsátható, aki az írásbeli vizsgán megfelelt. De ha a szóbeli vizsga nem sikerült, a jelölt többet már nem jelentkezhet ilyen vizsgára. Az idegen nyelvű gyóntatóknak ráadásul igazolniuk kell jártasságukat az olasz nyelvben is, mivel az olasz nyelvű gyónók meghallgatása minden penitenciárius kötelessége.
Raymund atya e roppant nehéz vizsgákat sikerrel tette le, s akkorra már az olasz nyelvet is tökéletesen elsajátította. Kinevezéséről beszámolt annak idején a Vatikán félhivatalos lapja, a L’Osservatore Romano is 1958. december 24-ei számában. Miután méltatta P. Monay Ferenc több mint három évtizedes gyóntatói munkáját, hírül adta az újságcikk, hogy 80 éves korában nyugállományba vonult atyát P. Rákos Raymund követi.
- Ha jól tudom, Raymund atya kinevezését követően pápai áldásban is részesült.
- Ez 1959. január 11-én, a Szent Család vasárnapján történt. Azon a napon XXIII. János pápa részt vett a vatikáni Szent Márta otthonban rendezett meghitt ünnepségen, amelyen ajándékcsomagokat osztott szét a gyerekek között. Az ünnepség után a pápa nem ült gépkocsiba, hanem kihasználva a szép enyhe délutánt, gyalog indult a bazilika mentén a pápai palota felé.
Raymund atya épp akkor fejezte be a szolgálatát, s a Szent Márta ajtón keresztül lépett ki a bazilikából. Lakhelye sarkán a vatikáni újság tudósítójával találkozott, aki örömmel újságolta neki,hogy a szentatya éppen arra közlekedik, s felajánlotta, szívesen bemutatja őt XXIII. Jánosnak. A találkozást, könyvében így írta le Raymund atya:
„Engedtem a biztatásnak és a Szentatyához léptünk. Kísérőm bemutatott neki, hogy az új magyar penitenciárius vagyok a Szent Péter templomban. Őszentsége, aki körgallért és arany szalagú, széles karimájú kalapot viselt, szeretettel érdeklődött munkaköröm felől, hivatkozva magára a tényre is, hogy pápai kiváltságként a mi rendünk tagjai a penitenciáriusok a Szent Péterben. Megemlékezett 1931-ben Magyarországon tett látogatásáról, nagy elismeréssel nyilatkozva a magyar katolikusok hitélete buzgóságáról. Végül ismételten atyai áldását adta szerény személyemre, kiterjesztve áldását minden magyarra: „Önnel együtt megáldok minden magyart, atyai áldásomat küldve Magyarországnak, annak a kedves magyar népnek. Felici udvari fényképész egy hirtelen villantással a már leszáll estében fényképet készített a Szentatyáról, amint jóságos beszélgetésével kitüntet.”
- Lojzi atya! Ön mikor találkozott újra Raymund atyával?
- 1969-ben. Méghozzá épp a Szent Péter bazilikában. Ott ült a gyóntatószékben. Bemutatkoztam neki, mire ő nagyon megörült, azonnal kijött a gyóntatószékből, s emlékszem, egy rá várakozó olasz nőt udvariasan elküldött egy másik gyóntatóhoz, engem pedig körbevezetett a bazilikában, majd bevitt a sekrestyébe, kávéval kínált, s boldog volt, hogy egy miskolci, ráadásul egy fráterista diák, aki pap lett, kereste fel. Elmeséltem neki első találkozásunk történetét, a tejesüveges esetet, amin persze jót derült. Azt meg jóleső érzéssel nyugtázta, hogy annak idején az ő elmélkedése adott nekem nagy lökést a papi pálya választásához. Beszélgettünk arról is, amit már korábban is tudtam, hogy nagy lelkesedéssel dolgozik egy másik miskolci, az itteni rendalapító Kelemen Didák boldoggá avatásának ügyén. Ezt az ügyet élete végéig feladatának tekintette.
Később, bármikor is jártam Rómában, mindig felkerestem őt, majd pedig amikor végre, hosszú évtizedek után végleg hazajött, itthon ugyancsak sokszor találkoztunk. Utolsó éveiben a székesfehérvári papi otthonban. Akkor már, mint a minorita rend magyarországi tartományfőnökének kötelességem is volt őt felkeresni, de ezt mindig örömmel tettem. Amikor az egészségügyi állapota romlott, s érezte, hogy jön az Úr hívó szava, megbeszélte velem, hogy szeretné, ha a teste szülővárosában találna végső nyughelyet. Az is megható volt számomra, hogy nekem gyónt meg utoljára.
Természetesen teljesítettük utolsó kívánságát, s itt a miskolci minorita templom alatti kriptában temettük el. Így közel nyugszik, Kelemen Didákhoz, nagy példaképéhez, akit reméljük épp az ő munkássága, ügybuzgalma nyomán, előbb utóbb boldoggá avatnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése