Jó-e ott a fa tetején?

 Az emberek többségét egyetlen cél vezérli: a karrier, s ennek érdekében mindent megtesznek, hogy egyre feljebb jussanak azon a bizonyos hivatali ranglétrán.
Ez az erőlködés, igyekezet hasonlít gyerekkorunk fára mászó versenyeihez: ki tud, minél gyorsabban, minél magasabbra, vagyis a legfelső faágra feljutni. Igen, a fa tetején sokkal több fény vetődik ránk. Lám, a csúcs közeli almák is mennyivel pirosabbak, s onnan, a legfelső ágról lát el a legmesszebbre a tekintet.
Csúcs ez az érzés – ez szent igaz, következésképp, akár még tiszteletet is kiváltó az a buzgóság, kapaszkodás, amit ezért az érzésért megtesznek oly sokan később, felnőtt korukban.
Ám ez a nagy „egyre feljebb!” igyekezet közben – óvatosságból! – nem árt arra is gondolni, hogy: Isten időnként megrázza a fát! S aki már nagyon magasra kapaszkodott fel, s egyre vékonyabb ágon lóg a légben, az ilyenkor törvényszerűen a mélybe pottyanhat.
Szóval, ezért nem árt meggondolni, hogy mit, miért teszünk. A csúcs közeli, fényben ragyogó piros alma valóban csodálatos s irigyrésre méltó, ám ha jön az Isten fuvallata, elsőnek ez a gyümölcs kezd el zuhanni.
S abban a pillanatban, hogy ez bekövetkezik, az imént még csodált és irigyelt alma sérült, ütődött lesz. Onnantól kezdve már csak cefrének való.
A magasból lepottyanó ember sorsa is hasonló. S ahogyan a nóta mondja – egy másik hasonlatot használva – a „kidőlt keresztfának nem köszön már senki.