Mit meg nem tesz az ember a „halhatatlanságért”!

Csokonai két évszázaddal korábban kimondta az igazságot: az is bolond, aki poéta lesz Magyarországon. Népnyelvre fordítva ez annyit tesz: aki ír, az nem egészen normális ember.
Minimum éhenkórász. Az éhenkórászokat viszont nem szereti sem a hatalom, sem azok, akik a hatalomból kívül rekednek. Tulajdonképpen az éhenkórász firkálgató minden baj forrása – vélik minden oldalon a szappanoperáktól maximálisan kielégülők.
S mégis mindig akadnak, akik Isten tudja miért, másokat felbosszantó makacssággal és csökönyösséggel írnak és írnak. Verset, prózát, szomorú történeketek romantikus lelkületű hölgyeknek, pszichológiai tanácsokat, horoszkópokat, ami éppen jön. Meggyőződésem, ezek a grafomán emberek nem evilágiak. Szerintem ufós fazonok, akik valamilyen távoli bolygóról tévedtek ide, s fogalmuk nincs róla, hogy ebben a világban mi az értékrend, mire van szüksége a jónépnek és önmagunknak ahhoz, hogy legalább elviselhetőnek érezzék ezt a „siralomvölgyet”.
Ellenkező esetben tudnák, hogy itt könyvre nem igen van szükség! Legfeljebb Horváth Rozi receptgyűjteményre. Ma már Jókai is legfeljebb szobadísz, persze csak bőrkötésben, s a Vörösmarty összesért legfeljebb két nagyfröccsöt ad az... irodalombarát kocsmáros. Márpedig az félórányi mámorra elegendő. A gyerekek egy része pedig csak nyolcadik osztályos korára jut el a szótagolva olvasás tudományáig. Még szerencse, hogy a szexlapok vizuálisan sűrítik a mondanivalót, így csak tudatosul bennük az „élet értelme”.
No, de maradjuk az éhenkórász íróknál, ezeknél a gyanús személyeknél, akiknek egészen nincs ki a kerekük. Mert nem elég, hogy vért és verejtéket izzadnak, mire megszületik az opus, képzeljék el, vállalják a második Golgotát is, a valódi megaláztatást, az igazi keresztutat. S elindulnak pénzt kunyerálni. Mert ha már kiszenvedték magunkból a gondolatot, szeretnék azt másokkal is megosztani. Abban a hitben, hogy ez a tömeg az igét úgy várja, mint a bibliai népek a Messiást.
Ilyenkor mindig eszembe jut hajdani kedves író-újságíró barátom, a lapát tenyerű, az életét aprópénzre váltó Holdi János, aki egyszer megírta ennek a pénzszerzésnek, nevezzük nyugodtan koldulásnak az igaz történetét.
„Az író ott állt – vagy újságíró-író – és várt… Talán arra, hogy hellyel kínálják, de nem kínálták. Télikabátja alatt már izzadt, s arra gondolt: jó néhányszor kilincselt és állt ehhez hasonló irodába – hivatali helységbe, alapítványoknál – eredmény nélkül…
- Csak röviden barátom – mondja a teljhatalom.  – Nekem rengeteg a dolgom. Tehát?
A hang cseppet se barátságos.
- Szeretném a tisztelt társaság támogatását kérni a kötetem kiadásához - harminc – húsz - esetleg tízezer forint… Talán ötezer.
- Ne folytassa, jóember – pöfékel a teljhatalom – Mi befutott emberekkel operálunk, lehet, hogy ők kevésbé rászorulnak, de ez van, magából mi nem profitálunk semmit.”
Miközben ezeket olvastam, megmondom őszintén, borsózott a hátam, s közben a bicska kinyílt a zsebemben.  Legszívesebben a képükbe vágtam volna ezeket a pöffeszkedő hájtömegeknek, ezeknek a magabiztos menedzsereknek, akik úgy gondolják lesajnáló, gúnyos mosollyal, nem több az, aki ír, mit madzaggal rángatható bábfigura.
Persze jól tudtam, nem vágnék én senkinek a képébe. Ellenkezőleg! Nekem is, az ilyen megalázó pillanatokban torkomon akadna a szó, az arcomat pír öntené el, s legszívesebben ott azonnal a föld alá süllyednék szégyenemben.
Hát nem rettenetes, hogy még nekünk kell szégyenkezünk!?