Tisztelt
gyászolók: barátai, ismerősei, tisztelői az elhunytnak!
A
temetési búcsúztatónak – különösen akkor, amikor csak egyetlen ember búcsúzik
nyilvánosan az élők sorából eltávozótól – van egy íratlan szabálya.
Nevezetesen,
a búcsúzónak azzal kell kezdenie mondandóját, hogy tolmácsolja mindazok
részvétét, együttérzését, fájdalmát az elhunyt felé, akik ismerték Őt és közel
álltak hozzá.
Konzervatív,
hagyománytisztelő és -őrző emberként én is így cselekszem.
*
Elhunyt
testvérünktől, barátunktól, kollégánktól, író- és ivópajtásunktól Laboda
Kálmántól – elsőként említve – búcsúznak a mezőkövesdi Szent László Gimnázium
(igaz akkor éppen I. László Gimnáziumnak hívták), 1957-ben végzett, D. Tóth
Gyula által osztályfőnökölt IV.A osztálynak még élő tanulói, egykori
osztálytársai. E kollektívából külön kiemelném a szűkebb létszámú Demizson Kör
tagjait, akik Laboda Kálmánnal egyetemben úgy vélték, sőt meggyőződéssel
vallották, hogy ha a Bibliában oly gyakran kerül említésre a szőlő és a belőle
metamorfózison áteső ivólé, a bor, akkor biztosan nem cselekszenek rosszat, –
sőt ellenkezőleg! – jót követnek el azzal, ha ideje korán ismerkednek meg az
emberi elme és vér legjobb serkentőjével.
A
Herkely Görgy és Boholy Zoltán nevével fémjelzett osztály tagjain kívül
búcsúznak tőle a „Szent Lászlósok” csapatából sok előttük s még inkább utánuk
végzett öregdiák is, bárhol is élnek országban-világban.
A
búcsúzók sorában Kálmán egykori munkahelyének, a mezőkövesdi Városi Könyvtárnak
vezetői, dolgozói, volt kollégái, kolléganői következnek, akikkel évtizedeken
át dolgozott együtt, hintve a kultúra magvait Matyóföld népe között, méghozzá
nem sikertelenül.
S
búcsút vesznek tőle a Bükkaljai Természet- és Környezetvédők, élükön Sebe
Imrével, aki Herkely György barátunk mellett a legtöbbet tett azért, hogy
elhunyt testvérünk méltó módon találjon végső nyughelyet itt a mezőkövesdi
temetőben.
Főhajtással
tisztelegnek a városvédők, és az Irodalmi Kávéház Klub tagjai is, és számos,
csak önmagát képviselő kövesdi. Sokaságuk alkotja Mezőkövesd jobbik felét!
S
nem utolsósorban búcsúznak tőle a város társtalanjai, akik napi
klubdélutánjaikat hagyományosan a Ganeszban, a Picurban és más hasonló profilú
műintézményekben tartják.
Kálmán!
Ma és még jó ideig – miközben poharaikat szótlanul emelik – ők is rád
gondolnak.
Sőt,
a társtalanok kevés társukat sokkal inkább számon tartják, megbecsülik még
haláluk után is, mint a társas élet melegét és biztonságát érzők egy része.
És
hát magunkat, az írástudókat, vagy magunkat annak gondolókat sem akarom
kifelejteni. A Matyóföld,a Mezőkövesdi Újság, a Matyó Tsz Híradója és a
Kaptárkövek szerkesztőit, szerzőit, akik mint kollégájuktól búcsúznak tőle.
Tisztelt
Gyászolók! Az itt és most jelenlévők nagy száma is igazolja: sokan ismerték és
szerették elhunyt testvérünket, Laboda Kálmánt.
Sokan
jöttünk el végső búcsút venni tőle, s a sokadalom a gyászban mindannyiunknak ad
némi megnyugvást.
Ám
én mégis úgy érzem, ez a búcsúzás nem a sokaság kollektív búcsúja! Szeretném
hinni, hogy ez a búcsú e sokaság mindenegyes tagjának, egyedének személyes, úgy
is mondhatnám, intim búcsúja Laboda Kálmántól.
Ugyanis
az őszinte búcsú mindig két ember magánügye. Fájdalmas, csendes, ugyanakkor
felemelő és méltóságos emberi viszony.
Szóval,
úgy érzem itt ezekben a percekben, hogy mindenki, aki itt jelen van, benső
énjében felidézi egy Laboda Kálmán nevű embertársához fűződő viszonyát, s annak
megannyi emlékét. Az ezekre gondolva mond köszönetet Kálmán barátunknak, és
persze a Teremtőnek is, aki úgy rendezte el ezt a bonyolult világot, hogy
módunkban állt vele, Kálmánnal átélni, eltölteni életünk sok milliárdnyi
epizódjából nem is keveset.
Engedjék
meg, hogy én is így tegyek!
Jómagam
bizony régen, 1975-ben találkoztam először vele, akkor még mint a pályáját
éppen elkezdő újságíró. A városi könyvtárban, a munkahelyén találkoztunk, ahol
egykori főnöke, Zádory Karcsi barátom mutatta be őt.
Onnantól
kezdve egészen 2019. decemberéig kapcsolatunk élő kapcsolat volt, nem túlzok,
de havonta-kéthavonta mindig összefutottunk. Legtöbbször nem is
véletlenszerűen.
Amikor
s 70-es évek második felében, pontosabban 1977-től kezdődően megjelenhetett
Mezőkövesd, akkor legtöbb embernek munkát adó üzemének, a Matyó Tsz-nek a
lapja, a Matyó Tsz Híradója, amely rendszeres havi megjelenésével, ezres
példányszámával a város egyedüli sajtóorgánumának számított, ennek a lapnak a szerkesztésére
az illetékesek, engem kértek fel. S én, dr. Soltész Zsolt barátommal (ő volt a
lap társszerkesztője) az első számtól kezdve egy teljes évtizeden át, szinte
minden számban közöltünk egy-egy 4-6-8 soros verset az általam akkor már jól
ismert Kálmán barátunktól.
Mezőkövesd
népe tulajdonképpen a Tsz Híradóból tudta meg, eszmélt rá, hogy az addig csak
könyvtárosként ismert, örök vidám Laboda Kálmán, költő is egyben.
Később
főmunkahelyemen, az Észak-Magyarországban is több versét sikerült megjelentetnem,
ráadásul nem csak az övét, hanem a térségből még Cseh Karcsiét, Pázmándy
Laciét, a bükkábrányi Dudás Sanyiét, a szentistváni Juhász Jóskáét, és a
Cserépfaluba költöző Demjén Pistáét is. Hirtelen annyi költő lett a térségben
mint nyári eső után erdőben a gomba.
Aztán
emlékszem, jött egy időszaka, amikor Kálmán maga alatt volt, nem írt több
verset. El is árulta, nagyobb sikereket remélt e téren. Egyébként is – mondta
afféle mentegetőzésként – engem most már az élet titkai és Isten
foglalkoztatnak.
–
Akkor se hagyd abba a versírást – bíztattam. – Írjál istenes verseket, mint
tette Ady is. Egyre több az egyházi gondozású újság, folyóirat, próbálkozz ott
megjelenéshez jutni!
Hogy
ennek a bíztatásnak a hatására-e, vagy a titok kutatás élményei nyomán, Kálmán
később számtalan filozofikus tartalmú, a vallást, a hitet érintő költeménnyel
jelentkezett, de ezeket Önök is rendszeresen olvashatták a Mezőkövesdi
Újságban, a Sziklaforrásban, vagy éppen a Kaptárkövekben.
Tisztelt
Gyászolók!
Annak
idején Kosztolányi Dezső összegyűjtötte az általa legszebbnek tartott tíz
magyar szót. Láng, gyöngy, anya, ősz, csók, vér, szív – többek között ezeket
választotta ki. A búcsú szavunk nem volt közte. S mások által később
kiválasztott legszebb szavak közé sem választotta be ezt a szót soha senki.
Hogy
miért nem? Azt hiszem érthető. A szavak hangzása, fonetikája mellett a szó
tartalma, jelentése is perdöntő ilyen választásokkor.
A
búcsú szóban – még akkor is, ha csupán másnapig tartó elválásról van szó –
érzünk valami fájdalmat, szomorúságot. Ha pedig a búcsú – mint itt is – a
végső, az utolsó e földi életben, kés és penge is lehet. Megsebezhet, sőt ölhet
is. Valaki találóan jegyezte meg: búcsúzni annyi, mint egy kicsit meghalni.
Ilyenkor
Reményik Sándor megborzongató sorait mondom magamban. Sajnos, mostanság egyre
többször, és egyre gyakrabban.
„Mondom
nektek mi mindig búcsúzunk…
Az
álmainktól, mik nem teljesültek,
A
lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A
tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A
kemény rögtől, min megállt lábunk.”
Már
egy hete – Kálmánra gondolva – egy híd jár az eszemben. Ez a híd Peruban egy
függőhíd volt a 18. században. Naponta gyalogosan száz meg száz ember haladt át
rajta. Ez a híd, amely Szent Lajos király hídja nevet viselte, 1714 nyarán
váratlanul leszakadt, s az éppen rajta lévők a mélybe zuhantak.
Egy
amerikai író, Thornton Wilder regényt írt a történetből Szent Lajos király
hídja címmel, s a regény világhírű lett. Az öt szereplője, akik éppen
zarándokúton voltak és éppen akkor, amikor a híd leszakadt, a hídon
tartózkodtak, a mélybe, a halálba zuhantak.
Az
író a regényben az élet legnagyobb, legizgatóbb kérdését mondatja ki a
szereplőivel: miért éppen én velem történik mindez?
S
ezt a kérdést hányszor és hányszor tesszük fel mi magunk is, amikor bennünket
vagy közeli szerettünket, barátunkat baj vagy kudarc éri. Például most is, itt,
Kálmán halálakor: miért most és miért ő?!
A
kérdésre Wilder nem tudja a feleletet, csupán világgá ordítja a
megválaszolhatatlan kérdést.
Van-e
a kérdésre válasz? Pontosan nem tudom. Pontosabban azért egy választ csak
találtam erre a kérdésre. Ez pedig a Prédikátor Salamon könyvének harmadik
részében olvasható.
„Mindennek
rendelt ideje van… Ideje van a születésnek, ideje van a meghalásnak…”
Minden,
minden rendelt idő az ember életében! A Szent Lajos király hídja egyszer
mindenki alatt leszakad, s mindenki, minden test a mélybe hull.
De
kit érdekel a test!? Ne a test érdekeljen bennünket! Mi lesz a lélekkel, amikor
ama Szent Lajos király hídja leszakad? A lélek is zuhan a megsemmisülésbe?
Nem,
nem! A lélek sorsa egészen más! A lélek, amikor a test zuhan a megsemmisítő
mélybe, elhagyja földi házát, a testet.
S
mint a madár, amikor kinyílik a kalitka ajtaja, kiröppen és nem lefelé, hanem
fölfelé száll. Magasra, messzire, méghozzá nagy fényességgel, ami elkápráztatja
és vakká teszi a földi embert.
Ezért
nem tudjuk pontosan a lélek további sorsát, csupán képzelgünk róla. Talán jobb,
helyesebb úgy mondani: hiszünk a lélek további sorsában. Például azt, hogy maga
a Teremtő szólította el és rendelte magához.
Megjegyzem,
Kálmán és az ő lelke egyedi módon távozott el. Úgy is mondhatnám: „labodásan”.
Kálmán
tavaly decemberben nagyon lassan, vigyázva és csendesen kezdett el búcsúzni.
Ugyanúgy mint az, aki társaságban nem akar feltűnést kelteni a távozásával.
Halkan
köhécselt, kezét szája elé emelte. Még felelt a kérdésekre, udvariasan, de fél
szemmel már az ajtót kémlelte.
Úgy
akart elmenni, hogy ne zavarja búcsújával a házigazdát, s hogy a többi vendég
ne vegye észre a hiányát. Nem akart ünneprontó lenni.
Karácsony
másnapján történt mindez, amikor mindenki a mellette ülőkre figyelt. Így
távozott Kálmán, feltűnés nélkül, udvariasan, ahogyan az intelligenciával rendelkező urak mennek el
Kelelten.
S
mielőtt elment, az előszobában egy papír cetlire írt még valamit, s letette az
előszoba tükör mellé. Én elhoztam ezt a cetlit, itt van valahol a zsebemben. Ez
áll rajta:
„Vigyázzatok
a szívemre – itt hagyom nálatok! Kálmán.”
Tisztelt
Gyászolók!
El
kell hogy mondjam, de azt hiszem mindenki, aki ismerte Őt, s most itt van a
kövesdi temetőben az tudja, hogy Kálmánról még a temetése apropóján sem lehet
búbánatosan, magunkba roskadtan beszélni, tőle búcsúzni.
Őt
az életderű, s ahogy koptatta az éveit, a rezignált bölcsesség jellemezte.
Villon-szerű kópé volt, aki most is valahol nagyon messze, egy felhő sarkán
üldögél, magában valami dalt dudorászik, s vásott kölyökként lábát lógatja.
Hallom
a hangját, amit nekem mond: „Mindent hallok! Aztán nehogy rosszat mondjál
rólam!”
–
Dehogy mondok rosszat, Kálmán! Legfeljebb humorosat, ironikusat, de tudom az
ilyenfajta szöveget el tudod viselni, hisz a te stílusodat is ugyanez, ugyanígy
jellemezte.
No,
de figyelj, most aztán csak rólad beszélek!
Tisztelt
Gyászolók!
Kálmán
megvalósította azt, amire egy írogató ember – ha elég merész – vállalkozhat:
saját, külön világot teremtett, külön nyelvjárással, éghajlattal, erkölccsel.
Megalkotta
a semmiből az újat.
Kálmán
nem igazán avatott be senkit világa titkaiba. Még minket sem, akik azt hittük
ismertük Őt.
Fütyült
az olvasóra, a világra, úgy, mint a nagyok közül Krúdy Gyula.
Nos,
ilyen tiszta szándékkal a mai világban nem lehet sokra jutni. Csak egy
szolgálati bérlakásra, aminek a bérleti díját sem tudta mindig kifizetni.
Ez
minden, amit elérhetett.
Hagyatéka
egy nejlonszatyornyi vers, és jellegzetes tárgyai: barna kalapja, kerékpárja,
nejlonszatyra, ballonkabátja, aminek zsebéből – így tartja a fáma – már
1956-ban röpcédulákat osztogatott. Ezek már életében ereklyévé váltak. Úgy
értesültem, hogy Kiss Matyi barátunk már be is jelentkezett a bicikliért, mint
ereklyeként megőrzendő tárgyért. Én is gondolkodom rajta, hogy a barna
kalapjáért be kellene nyújtanom az igényemet.
Laboda
Kálmán egy különleges, vidám személyisége volt Kövesdnek. Ő úgy tartozott hozzá
e városhoz, kitörölhetetlenül, mint a Kőkép, a Kavicsos, vagy az egykor volt
Lapátgyár.
S
most, hogy elment úgy érzem maradt utána egy „Laboda Kálmánnyi űr”.
Kálmán!
A 81 év megsüvegelendő emberi kor. De – telhetetlen lennék? – még élhettél
volna legalább tíz évet. Mert abban reménykedtem, hogy akkor, előbb-utóbb
Kövesd díszpolgárának vagy legalább is Pro Urbe-díjasának megválasztottak
volna. Már csak a korod miatt is.
Ezt
gondolja az én optimista énem, igaz, a pesszimista másik felem erre azonnal
ráreplikáz: ahhoz csoda kellene, hogy Dél-Borsodban valaki irodalmi
munkásságáért kapjon ilyen elismerést.
Valóban,
erre még soha nem volt példa e tájon. De úgy mondják a remény hal meg utoljára.
Persze előbb-utóbb a remény is meghal, végelgyengülésben.
Az
egyik kövesdi tisztelője a neten így búcsúzott el Kálmántól: Isten veled,
kövesdi költőfejedelem!
Nem
volt az! Ha még élne, maga tiltakozna leginkább e titulus ellen.
Kálmán
csak egy vidéki költő címre vágyott. Csak egyszerű költői címre, mert az volt!
Olyan
volt, mint egy fa, amely lombot tart az ég alatt. Azért vágyott a költőségre,
mert Isten megérintette homlokát s tudta az összefüggéseket, és hallotta azt a
másik zenét, mely a tárgyakból, az állatok és a növények lelkéből és az emberek
szívéből áradt.
Ezért
akart költő lenni, s ezért volt költő, a mi költőnk!
*
Egyszer
egy poharazgatás közben (nem a bor volt a lényeges, hanem a borozgatás) a
következőket mondta nekem – felismertem! – máraiasan:
„
Néha megdöbbenek, milyen keveset dolgozom napjában. Tulajdonképpen még egy órát
sem. Olyankor gyorsan lefirkantom azt a néhány sort, amelyből aztán vagy lesz
vers, vagy nem.
Ha
órabér szerint kapnám munkám tiszteletdíját, felkopna az állam. Az emberek nagy
többsége – joggal – megveti az írót, költőt. Mert mit lát? Azt, hogy lődörgök a
kövesdi utcákon, bámészkodom a nagytemplom előtt; bemegyek egy kávét kunyerálni
volt munkahelyemre, a könyvtárban, s közben megeszem a mokkacukor készletük
felét; komótosan tolom a biciklimet a Ganesz ivó felé, néha kacarászok, hol
hangosabban, hol halkabban; ha látom Pázmándy Lacit a főutca másik oldalán,
átkiáltok neki „Hogy s mint Kolléga úr?”, s bosszantására csak ott az utcán
elszavalok neki egy négysorosomat úgy, hogy 50 méteres körzetben megáll a forgalom.
S kérdezem tőle: tudsz te ilyet?
Az
emberek persze mást kérdeznek: Mit csinál, miből él ez az ember? Kérdésük
jobbára megvető, vagy sajnálkozó. Biztosan egyesek még azt is hozzáteszik, hogy
nem vagyok egészen normális. Legalább is, nem vagyok e világra való.
A
megvetés ellen soha nem tiltakoztam. Annyit viszont elszeretnék neked mondani,
hogy én is megvetem az álmunkák többségét, amellyel az emberek jó része tölti
az idejét, sőt gyakran egész életét.
Az
én szememben álmunka egy hivatalban ülni 8 órát mindennap s pénzt beszedni vagy
ügyiratot intézni. Vagy például mondjuk a postán leveleket, borítékokat
stemplizni. Álmunka, ráadásul nagyon unalmas. Hiába tiltakozik a
postáskisasszony, hogy nem unalmas, mert a bélyegzőn, minden egyes nap, más a
dátum. De én nem tisztelem ezt a munkát!”
Ilyen
hosszú monológ után, Kálmán egy kicsit elfáradt, nagyot kortyolt a 3 deci
cirfandliból, amire természetesen én hívtam meg.
A
nagy korty gyógyító ereje után így folytatta:
„Dolgozni
nem lehet öncél. Dolgozni csak úgy érdemes, hogy az ember alkot valamit. Egy
pár cipőt például, de azt mesterien, úgy ahogyan azt más nem tudja.
Vagy
például ír egy költeményt, mesterien.
Olyat
– s abban a pillanatban a nejlonszatyrába nyúlt, és a magával hurcolt
irattárából gyorsan kihúzott egy lapot, s már olvasta is.
Várta
a sarkon a sorsa – így kezdődött a vers, mert vers volt azon a lapon, ő írta. S
úgy végződött: s felszállt rá, mint egy biciklire.”
Nem
volt hosszú vers, amit találomra a szatyorból kirántott és nekem felolvasott.
Csupán négy sorból állt. Mondtam is Kálmánnak, szeretem a négysoros verseket.
Nem fárasztják el az embert. (Nem úgy, mint az én mostani beszédem.)
Aztán
Kálmán visszatért az eredeti gondolatához.
„Szóval,
a lényeg az alkotás! Az ember alkosson! Ha például orvos, gyógyítson mesterien,
úgy ahogyan arra csak képes, akinek Isten megsúgta a titkot.
Hálás
vagyok a Jóistennek, hogy nem tudok dolgozni. Csak alkotni tudok, vagy
legalábbis, alkotni próbálok!”
A
monológja végén én emeltem előbb meg a poharat, s mondtam: Isten! Isten!
Koccintottunk.
Nem
tudom tudják-e, vagy látták-e: Kálmán mindig olyan méltósággal emelte ajkához a
poharat, ahogyan Liszt Ferenc zongorázott, vagy Hunyadi János kaszabolta a
törököt. Igen, úgy, méltósággal és szakszerűen.
A
most elmondott epizód is tartozéka Laboda Kálmán teljes portréjának.
Laboda
Kálmán barátunk tulajdonképpen Ég és Föld között élt. Nekem úgy tűnt, néha már
lebegve. Volt benne valami halhatatlan, már-már égies. Persze azt is tudom,
hogy imádta a csirkepaprikást nokedlivel, kanállal fogyasztva. Egyszer Zádory
Karcsi barátjával Vattán egy tyúkólba is bementek öltönyösen, hogy megfogják az
ebédhez valót.
Tudom,
Kálmán lelkében elfért a Távol-Kelet összes bölcsessége, de néha előjött belőle
a bolondéria, s a kövesdi főutcán odakiáltotta egy csinos nőnek, aki a kutyáját
sétáltatta: de szeretnék drága a kutyája lenni.
Órákon
át elnézte békés nyugalommal a suttogva elfolyó patak vizét és télen a cinkék
csivitelését a madáretető körül, de majd felrobbant dühében, amikor első
verseskötetére, amit egy híres írónak is elküldött véleményeztetésre, az nem
válaszolt.
Hitt
az értelem felsőbbrendű erejében, ugyanakkor nem egyszer előfordult, hogy
egészen ostoba társaságokban, fecsegéssel töltötte el az időt.
Ilyen
összetett volt, mint vagyunk mi is legtöbben. Ember volt, egyszerre
csodálnivaló és gyarló. Összességében:szeretnivaló.
Folytathatnám
még, de tudom, búcsúbeszédekkel mindig az élő kínzatik.
De
annyit meg feltétlenül elmondok – elsősorban neked, Kálmán! – hogy mi, a
barátaid, nem feledtük el azt, amire végül is vágytál, amiről úgymond
végrendelkeztél.
Azt
kérted, hogy ha meghalsz és mi túlélünk téged, akkor a hamvaidat közvetlenül a
temetőkapu mellé temessük el.
Szégyen,
de mi, akik ilyen-olyan minőségben résztvettünk a temetési szertartásod
szervezésében, sajnos kicsit voltunk ahhoz, hogy teljesíteni tudjuk ezen
kívánságodat.
Te
azért kérted, hogy a temetőkapu mellé temessünk közvetlenül, mert mint mondtad,
a feltámadáskor annyira nagy lesz a tumultus, és az emberek majd egymást
tapossák, te pedig ebben nem akarsz résztvenni. Viszont a kapu mellől azonnal
ki tudsz slisszolni innen a temetőből, mindenkit megelőzve.
Mi,
akik eme kérésedet nem tudtuk teljesíteni, most előálltunk egy áthidaló megoldással.
Kálmán!
Ha eljő a feltámadás, Te maradjál nyugodtam ott, ahová ma eltemettünk. Ne menj
semerre, a tömeg előbb-utóbb eloszlik.
Várj
meg minket, akik most itt vagyunk és tőled búcsúzunk. Minket bárhol is ér a
feltámadás, mi valamennyien idejövünk. És amikor a feltámadt mámoros tömeg
eloszlik, akkor mi is, így együtt elindulunk. Hogy hová, merre, azt majd akkor
döntjük el. Lehet, hogy Zsóry meccsre megyünk, lehet hogy Ganeszba, egy jóféle
seprőpálinkára, amilyet Krúdy is nagyon szeretett.
De
azt hiszem először a Szent László templomba megyünk, köszönetet mondani a
Jóistennek!
Kálmán,
addig is, Isten veled! Hiányzol! De mi nem feledünk!
Vigyázunk
a szívedre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése