Feketerigó fakadt dalra a pőre nyírfán, s a
trillára megjelentél gondolataimban.
Arcom – ha netán látta volna valaki –
rezzenéstelen volt. S lelkem is nyugodt. Úgy gondoltam Rád abban a madárdalos
pillanatban, mint valamelyik régi-régi emlékére gyermekkorom legelejéről.
Nem volt váratlan a megjelenésed, nem okozott
semmilyen meglepetést. Régóta bennem élsz. Mondhatnám úgy is, részem vagy, mint
a végtagjaim, mint a szívem, vagy éppen a karóra a csuklómon.
De már nem hevülök a gondolattól! Az öröm nem
fényesíti orcám. Igaz, bánat, sőt harag és más kellemetlen emóció sem kínoz
már.
Szóval… csupán eszembe jutottál. Mint
időnként eszembe jut az a légoltalmi víztároló medence, amibe gyerekkoromban
majdnem belefulladtam. Vagy az orgonavirágos ballagásom napja, ott a hajdanvolt
gimnázium falai között. Vagy azok a focimeccsek, amelyeken élőben láttam
futballozni Puskás Öcsit.
Míg élek, emlékszem mindezekre. Rád is.
Inkább tűnődve, csodálkozva. Sőt, néha már kétkedve, hogy egyáltalán valóság
volt-e ez a régmúlt, s bármi, ami velem történt. Vagy csupán álom az egész?
Mostanában sok mindenről álmodom. Ébren
alszom, nyilván ezért a sok összevisszaság. Egyébként az álmom rövid. A hajnal
gyakran ébren ér. S ezután már nem tudok elaludni. Nyitott szemmel bámulom a
még sötét mennyezetet, a falakon a tárgyak halván kontúrjait. Fekszem
mozdulatlan, s várom a derengést. Lassan jön el, de türelmes vagyok. Vagy
inkább beletörődő?
Egy idő óta már csak várakozom. Passzívan,
magamat a sorsnak átengedve. Nem lángolok, nem pörölök. Jöjjön, aminek jönnie
kell! Semmi különöset nem várok, nem kívánok. Csalódások így ritkán érnek.
Igen, szoktam máskor is gondolni Rád. Leginkább, amikor a létem képeskönyvében
lapozgatok. Abban itt is, ott is feltűnsz mellettem. Hol nevetsz, hol szomorú
vagy, hol vállamra hajtod a fejed, hol pedig csak nézel csodálkozva nagy,
kerekre nyílt szemekkel.
Nem tagadom, én meg csodálkozva nézem, idézem
gondolataimban ezeket a képeket. Rajtuk öt-tíz-tizenöt-húsz évvel ezelőtti
önmagamat idegennek látom. Mintha valaki más lenne!
Pókerarccal szemlélem múltam fotográfiáit. S
nem igazán értem, hogy Te hogyan, s főleg miért kerültél oda? Bár – hogy mit
keresek én is ott – számomra ez sem teljesen világos. Egyáltalán, én lennék az
valójában?
Kérdéseimre nem tudom a feleletet. Mint ahogy
azt sem tudom: mindezeket miért írom le Neked ilyen részletesen?
Hisz csupán annyit akartam közölni: a nyírfán
még nincs levél. A feketerigó ellenben optimista, mert dalol. S én ebben az
ellentmondásosságban Rád gondoltam…
…talán azért, mert próbálom megérteni a
megérthetetlent!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése