Ki is vagyok én tulajdonképpen?

- A biztonsági őr az egyik dél-borsodi városháza földszintjén – bár nem először találkozunk – utánam szól:- Ugye a polgári védelemhez? Konzekvens. Mert nem először kérdi ugyanezt. Tulajdonképpen nem is kérdés ez, hanem egyfajta állítás. Azt szándékozik kifejezni, hogy tudja ő ki vagyok, hová megyek, de az a biztos, ha ezt én is megerősítem.

Még mindig nem oda – válaszolom mosolyogva. – Újfent a polgármester úr titkárságára megyek.

Mivel a jelenet már többször megismétlődött, én bizony eltűnődtem rajta, hogy ez a derék fiatalember miért is néz „polgárvédelmisnek”? Talán tudja, hogy jó harminc évvel ezelőtt vegyisugár-felderítő voltam a seregben. Annak valóban volt köze a polgári védelemhez. Többek között mi mértük stopperórával a képzeletbeli atomrobbanáskor, a fény felvillanástól a gombafelhő kialakulásáig eltelt időt, meg IH-2-s és IH-12-es műszerekkel a sugárszintet és a sugárszennyeződést. No, de mindez az arcomra lenne írva? Ígérem, legközelebb megkérdem tőle.

Egyébként hírlapírói pályafutásom során már jó néhányszor előfordult, hogy másnak néztek, mint aki vagyok.  Persze nincs ebben semmi meglepő. Az emberről a fizimiskája alapján nehéz megállapítani, ki is ő voltaképpen? Ha hosszabb beszélgetésbe keveredek ismeretlen emberekkel, akkor egy idő után – miután észre sem veszem, hogy szinte csak én kérdezősködöm – sohasem azt firtatják: Maga újságíró? Viszont arra már többen gyanakodtak, méghozzá az imént említett biztonsági őrhöz hasonlóan kérdezve és állítva: ugye, maga nyomozó? Hát majdnem. Majdnem az.

De mint említettem, néztek már másnak is…

Régen volt az, amikor Sály községgel először ismerkedtem. Valami panaszügy kapcsán kerestük az akkor még tanácsházának nevezett középületet. Kevés ismeret híján gépkocsink lassan araszolt a falut átszelő hosszú főutcán. A gépkocsivezetőnkkel jobbra-balra tekintgetve kutattuk, hol is lehet a keresett épület. Ebbéli vizsgálódásunk közben vettük észre azt a fejkendős parasztasszonyt, aki könyökével háza alacsony léckerítésére támaszkodott, s nagyon figyelt éppen abba az irányba, amerről a gépkocsink érkezett.

Minket meglátva, a javakorabeli asszonyság korát meghazudtoló frissességgel az utcán termett, s teátrális kézmozdulatokkal elkezdett integetni, azt adva tudtunkra: feltétlenül álljunk meg.

Engedelmeskedve a felszólításnak, pilótánk megállította a Lada 1500-ast, én pedig kíváncsi érdeklődéssel és letekert ablakkal vártam az odasiető asszonyságot, aki ki sem fújta magát, már messziről, úgy is mondhatnám fújtatva kiáltotta:

- Ne haragudjon már, hogy megállítottam a gépkocsit, de már egy órája várok magukra.

- Ránk?- kérdeztem csodálkozva.

- Magukra, magukra! – válaszolt némi bosszúsággal a néne. – Hisz ugye maga az inszeminátor!?

Ezt hallva, a gépkocsivezetőnket elfogta a röhögés. Fordított helyzetben én is így tettem volna, de így! Zavartan feleltem.

- Nem, néném, nem én vagyok a „nyakkendős bika”. De árulja már el, miből gondolta ezt?  

- Miből, miből – dohogta az asszonyság, - abból, hogy az is ilyen marha nagy ember, mint maga.

Cserépváralja a szívemnek nagyon kedves települések egyike. A Bükkbe benyúló parányi faluban pályafutásom során nagyon sokszor megfordultam, s máig szívesen térek vissza oda. Az idézett történet jó régen esett meg, még abban az időben, amikor télen olajkályhákkal biztosítottuk laktereink és közintézményeink melegét. Egy százesztendős bácsi kapcsán – Boza Jánosnak hívták – elvetődtem a település Öregek Napköziotthonába, ahol kellemes órákat töltöttem el a szépkorú otthonlakók körében, melynek történetét egy cikkben is megörökítettem. Az eset után egy-másfél hónappal munkám újra Váraljára szólított, s miután végeztem a rám bízott feladattal, s várnom kellett az értem visszaérkező gépkocsira, betértem a korábbi látogatásom színhelyére, az Öregek Napköziotthonába.

Az épületbe belépve, az otthon gondnoknőjével találkoztam, aki éppen egy olajkályha reperálásával foglalatoskodott, de mihelyst meglátott, abbahagyta a munkát, s nagy örömmel üdvözölt.

- De jó, hogy jött! – mondta, s az örömtől fülig szaladt a szája.

A fogadtatás legyezgette a hiúságomat. Lám, van annak már egy hónapja is, hogy itt jártam, s nemcsak emlékeznek rám, hanem kimondottan örülnek is nekem. Még mondja valaki, hogy nincs a mi szakmánknak tekintélye.

- Mi újság van maguknál? Hogy vannak? – udvariaskodó kérdésekkel igyekeztem viszonozni a kedves fogadtatást.

- Nem jól – válaszolta az asszony. - Már egy hete rakoncátlankodik az egyik olajkályhánk, és így nem tudjuk az öregek pihenőjét rendesen befűteni. Mi bejelentettük mihelyst elromlott, de mindmáig nem küldtek ki szerelőt. Remélem, maga végre segít rajtunk.

- Én? – csodálkoztam el. – hogyan? Írjam meg a problémát?

- Dehogy írja! – csattant a gondnoknő hangja. – Javítsa meg! Hát nem maga az olajkályha-szerelő?

A harmadik még régebbi történet. Megboldogult pedagógusi pályafutásomat a szép környezetű, északi kis faluban, Színben kezdtem anno. Odavezényelt a hatóság, s én ennek megfelelően a tanévnyitó előtt egy héttel megjelentem az addig soha sem látott faluban. Az iskolát könnyen megtaláltam, a feliraton kívül az udvaron szanaszét heverő padok, bútorok is odavezettek. Utolsó fázisban tartott a felújítás, festettek, mázoltak, az udvaron jómagam is egy bútorokat suvickoló asszonykával találkoztam. Tőle kérdeztem meg: - Merre találom az igazgató urat?

Az asszonyka készséges volt és segített. – Tessék, ott balra a második ajtón bemenni, ott fogja megtalálni.

Megköszöntem az útbaigazítást, és elindultam a megadott irányba. S ekkor utánam szólt az asszonyka: - Ugye maga a parkettás?

Szóval, én már semmin nem csodálkozom el. Azon sem, hogy a tiszaújvárosi városházán, néha „polgárvédelmisnek” néznek.