Tegnap – vagy tegnapelőtt? – (a napok úgy rohannak és
egybefolynak, hogy nem is tudom pontosan mikor, de egy-két napja lehetett)
sütött a fényt és meleget adó nagy égi golyóbis. S bennem éledt – újraéledt! –
a remény! Lelkemben ritmust dobol a visszatérő optimizmus, s agyam Áprilyt
skandálta: „A nap tüze, látod, /fürge diákot/ a hegyre kicsalta: a csúcsra
kiállt. / Csengve, nevetne / kibuggyan a kedve/ s egy ős evoét a fénybe kiált.”
Feledtem, hogy kamrám ürülő, s erőm gyengülő. Az előbbit a
kemény tél éppen velem ürítette ki, hogy aztán az így nyert utóbbitól, az
erőmtől ő fosszon meg, méghozzá úgy, mint egy útonálló haramia a békésen
bandukoló vándort.
Mégis, tegnap (vagy tegnapelőtt?), mert sütött a nap,
mindent megbocsátottam a télnek, feledtem azt, amit elvett, s általa elveszett.
Már nem vissza, hanem előrenéztem, s az öröm kerített hatalmába. Ez a februári
nap már el tudta hitetni velem, hogy látni az alagút végét, s előbb-utóbb
kiszabadulunk a hóvár, a köderődítmény fogságából, s az újra újulni készülő
természet mihamarabb emlékké, békévé oldja az elszenvedett megpróbáltatásokat.
Ez volt tegnap (vagy tegnapelőtt?), ma viszont újfent a
meleg radiátor mellett ülök. Jólesik ott kuporogni, odakint nyirkos, ködös újra
a táj. Szürkével öntetett le ismét a világ, mint az elmúlt hetekben, hónapokban
oly sokszor és tartósan. Megint erőt vesz rajtam a reménytelenség, a
bizonytalanság táplálta pesszimizmus. (Februárra már legyengül az ember
pszichikai immunrendszere is.) Hát mégsem lesz vége ennek a barlangi bezártságnak?
Egyáltalán, lesz még levél azon az ecetfán, mely ablakommal szemben most oly
pőre, mint a műtétre előkészített nagybeteg? Csupasz, dermedt ágain a balkáni
gerlék mozdulatlansága maga az örökkévalóság. Összetöpörödve, fázósan
gubbasztanak, mint vén szülék a temetőkertben, elvesztett párjuk sírhantja
mellett, a korán és faggyal érkező alkonyban.
Nézem a naptárt, s szuggerálom magam: nem tart(hat) már
sokáig! Élettapasztalatom mondatja: február a fogyatkozás hava, a változás
hónapja. S éppen ezért már semmiképp sem a reménytelenség időszaka. Próbálom
győzködni magam, hogy a tél – bárhogy is vicsorít olykor-olykor – már elkezdte
szedegetni sátorfáját. A döntés, hogy feladja állásait, már megszületett,
csupán a napot, a végleges visszavonulás napját nem hozták még nyilvánosságra.
Tulajdonképpen attól teszik függővé, hogy a ma még csak felderítőosztagokat
küldő tavasz, mikor indítja meg totális, minden akadályt elsöprő támadását.
Mert az ilyesmi nem kismiska, s időbe telnek az előkészületek, így várhatóan csak
márciusban indul meg a Kikelet fedőnevű offenzíva.
Mindenesetre a tavasz elkezdte sorra kiépíteni hadállásait,
s ezeknek szebbnél szebb női neveket ad. Karolina, Ágota, Ingrid, Dorottya,
Dóra, Aranka, Abigél, Marietta, Lídia, Ella, Georgina, Julianna, Lilla,
Bernadett, Zsuzsanna, Eleonóra, Edina…
Gyönyörű nevek! Ízlelgetem valamennyit ott a radiátor
melegénél, – s mi ez, álmodom? – a nevek mind-mind megelevenednek bennem. Már
feledem az alkonyatba belevesző ecetfát, a gubbasztó gerléket, lám, február női
nevei megbabonáztak, s tőlük pompázik, élettel telik meg minden. Báltermeket
látok vidám farsangozókkal. Fények villódznak, s a tér tele zenével,
kacagással. S jönnek sorban egymás után február hölgyei, az önfeledten táncoló
Dorottyák, a sudár termetű Bernadettek, a szelíd tekintetű Arankák, a
szirénhangú Marietták, a kacér Ellák, a királynői eleganciájú Ingridek, az
elérhetetlen hideg szépségű Ginák, a liliomszál Zsuzsannák, a megbabonázó
Ágoták, az örök vágy Júliák, a lila mámorú Lillák.
Szól a zene, suhognak az elegáns báli ruhák. Ez a sok
szépség kipirult, mámoros arccal a telet búcsúztatja. Hevül minden, s ez
februárban mindenképpen figyelemre méltó, hisz – csak nézzünk ki az ablakon –
most még nem volna okunk igazán örömre, hacsaknem…
Úgy gondolom, a kutya (amelyik állítólag még nem ette meg a
telet, de most jobblétre szenderülése okán kerül említésre), szóval a kutya
ekörül a „hacsaknem…” körül van elásva. Nevezetesen, hogy bár még február is a
tél hava, ám ebben a hónapban minden szunnyadozóban (növényben, állatban,
emberben) csönget egy picit – talán éppen álmunkban – az időóra.
Rügyben és szívben ekkor történik meg az első moccanás. Hogy
miért éppen most? Ezt a természet nyilván nagyon jól tudja. Mi kevésbé, de ez
lényegtelen, mert…
… ugye, nem is olyan rossz, hogy ez így történik?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése