Cs. Szabó Lászlóra
emlékezünk Benke György professzorral
Egy ember, aki élt egyszer e Földön, s akinek emléke túlélte,
„arca romló földi mását”, az az ember helyileg, – már mit földrajzi értelemben
– hová, mely pontjához köthető leginkább, ennek a földi világnak?
Nyilván, az egyik ilyen szeglete a földkerekségnek a
szülőhely. Az a város vagy kisfalu, ahol az illető meglátta a napvilágot, s
ahol – ha szerencsénk van – még ma is áll az a ház, amelynek valamelyik zugában
– anno – felsírt az emberlény, akit mindmáig, tehát halála után is jóval, éltet
szelleme.
De ilyen földrajzi pont, azonosító lehet minden
élet-állomás! Azok a helyek, ahol hol hosszabb, hol rövidebb időre kikötött,
lehorgonyzott az az egy utasterű vízijármű, amely minden ember esetén az „én
hajóm” nevet viseli.
A legbiztosabb pont viszont – ahol tényleg találkozhatunk a
testtel és szellemmel, s érezhetjük mindkettő közelségét, az a végső nyughely.
A gesztenye– vagy fűzfás temetőkert, ahol talán már moha lepi be a kőbevésett
üzenetet, nevezetesen, hogy itt nyugszik Ő.
Igen, ez utóbbi a leghitelesebb bizonyosság a hely és a
szellem elválaszthatatlan kapcsolatára! Ráadásul az utókor csak ott, csak is
ott, az odavezető zarándokút végén róhatja le igazán és méltón tiszteletet,
hódolatát a testében halott, ám szellemében halhatatlan emléke előtt.
Az út végét hirdető jel a legvilágítóbb! Károlyi Gáspár
fénye Göncön, Kazinczy Ferencé Széphalmon, Kölcseyé Szatmárcsekén világit
örökké.
S 1984 óta Sárospatak sok-sok fénye között, ott világít egy
nagyon fényes csillag: Cs. Szabó László fénye.
*
Most hogy ezt a nevet leírom: Cs. Szabó László, a gondolatom
hirtelen megtorpan, sőt meg is rémül. Hisz pár sorral korában azt írtam,
állítottam – meggyőződéssel – , hogy a magyar szellemi élet, a 20.századi magyar
irodalom egy fényes állócsillagának adott végtemetőt, örök nyughelyet Patak, s
most hírtelen mégis kétely kezd el gyötörni: ismeri Őt eléggé, méghozzá rangján
kezelve ez a mai világ?
Joggal, sajnos joggal kérdeztem ezt. Nem saját rangja – mert
rangja volt! – miatt, hanem azért, mert pont’ Ő – aki közel négy évtizeden át
emigrációban szolgálta a magyar nyelvet, a magyar irodalmat, sőt a
világirodalmat, 1982-ben már papírra vetette aggódását, s köntörfalazás nélkül
kimondta „…megszégyenítően csökkent az
irodalom hatása a világban. Egyetlen hajdani nagyhatalom se bukott nagyobbat.
Könyörtelen, gonosz században élünk. Sohase felejtsd el, milyen sötét. Ez
rontotta le az irodalom óriási hitelét is. Mind attól tartunk, hogy megszentelt
igéktől, a Bomba veszi át a hatalmi döntést, a végszót. Árnyékában élünk. akár
hová menjünk, mindenütt takar az árnyéka...”
Kételyem sajnos jogos. Az egyik Borsod megyei kisváros
könyvtárában, az otthoni igazgató barátomat kértem arra, hogy szerezzen már egy
jó minőségű fotót Cs. Szabó Lászlóról. Barátom készséggel segített, nyomban szólt
a kolléganőjének, aki a könyvtárukban található Cs. Szabó anyagból talált is számomra
megfelelőt fotográfiát. Vitte is azonnal a számítógépeket kezelő kollégához (aki
ugyancsak könyvtáros volt), hogy „szkennelje be” a fotót. S akkor hallottam –
egy könyvtárban eléggé mellbevágó kérdést – az utóbb említett könyvtárostól: –
Ki ez a Cs. Szabó László?
Mire a felelet a másik könyvtárostól: – Nem tudom, de
maradjunk annyiban, hogy valami nagy ember lehetett.
*
Lám, ennek az írásnak nemcsak az a feladata, hogy Cs. Szabó
László és Sárospatak kapcsolatát feltárja, hanem az is, hogy próbáljon
hozzájárulni Cs. Szabó László megismertetéséhez. Mert ma még úgy tűnik, azok
vannak jóval kevesebben, akik tudják, ki is volt ő valójában.
A kérdés tehát nagyon is aktuális: tényleg, ki is volt Cs.
Szabó László? Jómagam ezt tudakolva kopogtam be Dr. Benke György professzor, lelkész úrhoz, aki aktív korábban
Sárospatakon élt, majd nyugdíjasként előbb Bogácson, később pedig Mezőkövesden
talált otthonra.
A professzor úr hajdan – kisdiákként– személyesen is
találkozott Cs. Szabó Lászlóval Sárospatakon. Jóval később pedig, mármint a
sárospataki Tudományos Gyűjtemények vezetője, ő hozta haza Londonból. Cs. Szabó
híres, 11 ezer kötetes magánkönyvtárát, amelyről az író úgy rendelkezett, hogy
az – halála után – Sárospatakra kerüljön. Dr. Benke György sokat tud Cs. Szabó
Lászlónak, a Boldog-parti Athén iránt táplált szeretetéről, vonzalmáról épp
úgy, mint a jeles irodalmár sokoldalú szellemi tevékenységéről.
– Professzor úr! Mi az, amit az általános műveltségére kicsit is adó
mai embernek tudnia kell Cs. Szabó Lászlóról?
– Elsősorban azt, hogy a 20. századi magyar emigráció egyik legkiemelkedőbb
írója volt. Elsősorban esszéista, akárcsak irodalmi példaképe Michel de Montaigne.
Ezért is szokás őt a magyar Montaigne-nak nevezni.
Cs (ekefalvi) Szabó László Budapesten született 1905-ben, ám
kora gyermekkorától Kolozsvárott nevelkedett. Csak Erdély Romániához történő
csatolásakor települt vissza a szüleivel Budapestre. Ám Erdély számára
mindhalálig az éltető gyökér maradt. Nyilatkozta is egyszer: „Ízig-vérig erdélyi vagyok erdélyi levegő
nélkül is, mert azok a gyökerek nagyon mélyek, néha engem is meghökkentenek”.
Bár közgazdasági egyetemen végezte tanulmányait, s 1931-ben
gazdaságtörténetből szerzett doktorátust, az irodalmi érdeklődése más pálya
felé terelte. 1935 és 1944 között a Magyar Rádió irodalmi osztályának volt a
vezetője. Ő maga „Babits istállójában” – ahogyan Féja Géza jegyezte meg róla –
vált íróvá. S Nyugat avatta fel, később a Magyar Csillag és a Válasz közölte
írásait.
Az úgynevezett „esszéíró nemzedék” képviselőjeként azokat a
kulturális és erkölcsi értékeket védelmezte, amelyek a közeledő háború és a
teret nyerő fasizmus miatt veszélybe kerültek. Azokban az években számtalan
kötete jelen meg, többek között a Doveri
átkelés, az Apai örökség, A kígyó.
Ez utóbbi két esszénovellás kötetéről a Pataki
rekviem című nekrológjában a barát, Illés Endre külön is megemlékezett: „… mind a két kötetéről a felfedezés örömével
írtam a Nyugatban. Egykori elbeszélőink között az egészségüket és romlatlanságukat
rúzzsal erősítgetők, a hamis pénzzel fizető kísérletezők és a stílus-erőmutatványosok
hármas szorításban, igéző novellistának vallottam. Szűkszavúsága és
tartózkodása mögött könnyed, fojtott, férfias elbeszélő rejtőzött.”
Cs. Szabó a háborút követő új rendben szűk négy évet élt,
töltött el Magyarországon. 1945-ben a Képzőművészeti Főiskola újonnan
alapított, művelődéstörténeti tanszékeknek vezetőjévé nevezték ki. Az időtájt
többször járt nyugat-európai tanulmányúton. És az egyik ilyen tanulmányútjáról
1948 végén már nem tért haza, az akkor már a szellemi élet is teljesen megfojtó
politikai diktatúrába.
1951-ben – véglegesen – Londonba telepedett le, s az angol
rádió, a BBC magyar osztályának munkatársaként dolgozott. S közben persze rengeteget
írt. Tizenhat kötete jelen meg külföldön, mind magyar nyelven, persze csekély példányszámban,
ami semmi honoráriumot, bevételt nem hozott a konyhájára.
Írói magatartása – nem anyagi haszonért ír az ember –, a
nagy száműzött elődjéhez, – az egyébként büszkén vállalt – Mikes Kelemenéhez
hasonlítható. Ráadásul a londoni évei alatt, miközben rengeteget alkotott,
megteremtette a leggazdagabb magyar magánkönyvtárak egyikét. S ez a 11 ezer
kötetes könyvtára került – végakaratának megfelelően – a sárospataki kollégium
könyvtárába.
Érdekességként megemlítem, hogy az emigrációba vonulása után
harmincegy évvel látogatott újra vissza Magyarországra. Régi tanszékén, a
Képzőművészeti Főiskolán, mindjárt fel is kérték arra – ha már újra itt van! –,
hogy tartson egy előadást a görög kultúráról. Ő ezt a felkérést vállalta, s
előadását e szavakkal kezdte: „Mondtam a
múlt órán…harmincegy évvel ezelőtt…”
– Úgy tudom, azt követően többször is hazatátogatott. Nem szándékozott
véglegesen hazatelepülni?
– Ha jól emlékszem, még négyszer látogatott haza. Már
hetvenen túl volt, amikor először visszajött. Hetvenen túl már nem tud az ember
újra szerepet cserélni, végleg hazatelepülni. Már túl késő. Meghalni viszont idehaza,
Budapesten halt meg a Haematológiai Klinikán. Négyszer feküdt ott súlyos
bajával, melynek nevét maga is leírta az egyik könyvében: hideg-agglutinin.
Gyógyíthatatlan betegség. A vörös vérsejtjeit állandóan pusztították saját
vérképző szervei.
– Hazatelepülni már nem akart, viszont végző nyugalomra hazavágyott.
Miért éppen Sárospatakra?
– Ez a miért? szóval kezdődő kérdést Önhöz hasonlóan, sokan
felteszik nekem is. Mi az oka annak, hogy Ő, aki otthon érezte magát Európában
mindenütt, Sárospatakot választotta ki végső nyughelyéül? S miért
végrendelkezett úgy, hogy halála után a nagy értékű könyvtárának is Patak
legyen az örököse?
Hiszen Ő– ha kérdezték Tőle, honnan származik? – , mindig
Kolozsvárt említette, s mindig erdélyinek érezte, vallotta magát. Nos, akinek
olyan fontos volt az, hogy honnan indult , hogy Ő kolozsvári, erdélyi volt,
vajon gondolt-e arra, hol legyen földi élete utolsó állomása? Igen, gondolt rá.
Nagyon is gondolt rá! Ez pedig a házsongárdi temető volt, Kolozsvárott. Oda
vágyott Ő, Kolozsvárra, gyerekkora, ifjúsága színterére, a sok rokon, barát,
ismerős közé. Ám Ő, londoni magyar emigránsa Ceausescu-érában még holta után
sem remélhetett bebocsájtást a házsongárdi temetőbe, Erdély nemzeti panteonjába
– írta Petrőczi Éva, aki Pataki virágének
című versében utal Szenczi Molnár Albert sírversére: „Datia dat tumulum –
Erdély adja sírt.”
Ám Cs. Szabó esetében: „Datia non dat tumulum – Erdély nem
adja sírt”– számára.
„Mivel kivagyok
rekesztve a házsongárdi temetőből, amely megilletne, sokáig azt szerettem
volna, ha beleszórják hamvaimat a Földközi-tengerbe. Csakhogy a tengeri temetés
sem olyan egyszerű ám, kilincselni kell érte. Akkor pedig feküdjek ott, ahová
éppen temetnek”– írta a Hülő árnyékban
című kötetében.
Aztán élete utolsó éveiben, a pataki látogatások egyikén a
temetőbe is elment, és ott körbesétált. Nem is elment, csak átment azon a kiskapun,
amely nemcsak elválasztja, de össze is köti Újszászy Kálmánék portáját a református
temetővel. A sírkert legavatottabb ismerőjével, Kálmánnal tette meg ezt a
sétát, így nemcsak évszázados sírkövekkel és fákkal találkozott, hanem
meghallgatta Kálmántól azt is, hogy kik feküsznek a halmok alatt.
Újra átérezte azt, amit Mikó Imrétől szeretett idézni: „A múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk”.
És nemcsak akkor, amikor a temetőben sétált az ember.
Nos, akkor született meg benne az elhatározás, hogy ha nem
Kolozsvárott, akkor Sárospatakon kíván nyugodni.
1984. szeptember 28-án halt meg. Milyen érdekes! A Látóhatár
szeptemberi számában jelent meg a Téli
virágének című verse, amit az év februárjában, Bécsben írt. Ennek a műnek
az utolsó versszaka így hangzik.
„Ha lefejtették már a
bort Hegyalján
vess egy örökre virító
mimózafürtöt
a diákok hervadt
árvácskái fölé
hálás hantomra
félúton Kölcsey és Kazinczy
sírja között
Kárpát kebelében
mielőtt megjön a hó.”
A temetésén, 1984. október 5-én pénteken, az elmondott
búcsúbeszédében Csoóri Sándor is utalt erre a „végakaratra”. Beszédét a
sárospataki kicsiny, tenyérnyi református temetőben, ott a sírnál, két
szomorúfűzfa között, ahová Cs. Szabó László évek óta kívánkozott, így fejezte
be Csoóri: „Ne keressünk vigaszt a
veszteségben, ne keressünk vigaszt a gyászban. Ha csak annyit nem, amennyi
Halottunkat is megnyugtatná: testét hazai földben helyezhetjük örök nyugalomra.
Egy olyan város temetőjében, amely protestáns kollégiuma révén, századokon át a
magyar szellem egyik végvára volt, egy olyan városban, amely falai a bujdosó
Rákóczi hangját is beitták és őrzik, ahonnét nincs messze Vizsoly… és nincs
messze Erdély. Egy olyan temetőben, amely félúton van Kölcsey és Kazinczy sírja
között.”
– Professzor Úr! A pataki temetőből, Cs. Szabó László hamvaitól térjünk
vissza az élő irodalmárhoz! Miért szerette Cs. Szabó László annyira ezt a
Bodrog parti várost? Milyen kapcsolatok fűzték ide őt?
– Cs. Szabó a kulturált, emberléptékű településeket
szerette. Ő maga írta 1982-ben az Alkalom
című esszéjében: „Peregrinus örökdiáknak
születtél, s maradsz holtig,
Kolozsvár, Enyed, Sárospatak a kegyhely, ahová hűséged lerakhatja a jelképes
zarándokpálmát.”
Sárospatakon, ahol gyakorta megfordult, ugyanazt a nyitott
szelleműséget találta, mint észak-olasz városokban, Svájcban, Franciaországban,
Angliában. Jelenvalónak érezte a 16. és 17. századnak, a szellemi és lelki
megújulás századainak levegőjét. Ha itt „mezítláb
jár is a humanizmus”, de itt járt. S az a megtermékenyítő gazdag múlt, az ő
idejében is termékenyítette Patakot. Írta is némi keserűséggel: „az a baj, hogy nincs határainkon belül legalább
féltucat Eger, Esztergom, Sárospatak.”
A második világháború után, amíg még Magyarországon élt,
minden évben eljött Patakra. 1946-ban a Rákóczi vár vendége volt, amely
íróknak, művészeknek igyekezett otthont, alkotáshoz szükséges nyugalmat és
történelmi ihletettségű környezetet teremteni. Illyés Gyula lapjában, a Válaszban költői szárnyalással írt
pataki élményeiről. „Lelkem stratégiája
három felől kerítette be Patakot, a Szamos-völgyből, Debrecenből s a
Hernád-völgyön át nyomult feléje, hosszú évek óta. El is esett puskalövés
nélkül ilyen jó hadásznak. „Európa szívében vagyok” – gondoltam megkönnyebbülve
a holdfényes kollégiumudvar közepén; „de jó itthon” – gondoltam azután az angol
internátus folyosóin.”
A következő évben, 1947-ben is járt Sárospatakon, azt a
látogatását Peéry Rezső dokumentálta, aki levél-interjút készített Cs. Szabóval
majd húsz évvel később, 1966-ban. Abban az interjúban Cs. Szabó így emlékezett
vissza:
„Sárospatakon
folytattunk a beszélgetést 1947 késő tavaszán, abban a kivételes, szerencsés
órában, amidőn Patak, Comenius menedékhelye, Csokonai, Kazinczy és Kossuth
iskolája nyíltan vallhatott hivatása, az európaian magyar művelődés mellett.
Kodály kardala zengett az árkádok alatt, Veress Sándor, Waldbauer Imre
muzsikált, Török Erzsi próbált a várban.”
Az 1948-as pataki látogatásának emlékét, tényét pedig a Sárospataki Református Lapok híradása
őrzi. „Cs. Szabó László író, főiskolánk
régi kedves barátja, Sárospatakon időzvén, április 5-én szép számú hallgatóság
előtt, a Fáy András Társaság irodalmi délutánjának keretében, részleteket
olvasott fel most készülő irodalom történetéből. Április 6-án pedig gimnáziumi
ifjúságunkkal folytatott szívélyes eszmecserét. Közöttük való időzítése
mindnyájunk számára, akik hallgattunk őt, felejthetetlen, nagy élmény volt.”
– A következő Cs. Szabó látogatásig viszont több mint három évtizedet
kellet várniuk a patakiaknak…
– Ennek megvolt az oka, Cs. Szabó emigrációja. Ám amikor –
annyi év után – újra hazajött, számára Patak mindig úticél volt. S Patak újra
szeretettel fogadta őt. Mert ez a város hozzá volt, és ma is hozzá van szokva
ahhoz, hogy a világ bármely részéből haza-, visszajövő „öregdiákokat”, nyitott
szívvel ölelje magához.
Utolsó éveiben Cs. Szabó egymás után, többször is eljött
Patakra, ugyanúgy, mint a háború után. Érezve, hogy zarándokútja végefelé jár,
keresve a helyet könyvtárának is, magának is. És a helyet Sárospatakon meg is
találta, a nagykönyvtárban és a temetőben.
– Professzor Úr! Beszéljünk Cs. Szabó László
írói munkásságához hasonló, másik nagy szellemi hagyatékáról, a könyvtáráról,
amelynek hazaszállításában Ön tevékenyen részt vett, mint a pataki Tudományos
Gyűjtemények akkori vezetője. Mit kell erről a könyvtárról, illetve Cs. Szabó
könyvgyűjtő szenvedélyéről tudni?
– Cs. Szabó László a könyvtárát – végrendeletében – a
Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeire hagyta. Ez a
többféle szempontból is gazdag és nagyértékű hagyaték 1985 augusztusában érkezett
meg Sárospatakra, hogy mint könyvtár – Cs. Szabó Könyvtár – betagolódjék a
Nagykönyvtár állományába.
Cs. Szabó László és a könyv, – sőt a könyvtár! –
összetartoztak. Körülbelül kilencezer kötetes könyvtár maradt utána, amikor
1949-ben elhagyta Magyarországot, vagy helyesebben fogalmazva: nem jött haza
római tanulmányútjáról. El is mondta egy vele készült interjúban, hogy milyen
tehetetlennek érezte magát akkor, amikor egyetlen magyar könyv nélkül maradt.
És már Olaszországban, még inkább pedig Angliában elő kellett állnia magyar
irodalommal kapcsolatos írásokkal, előadásokkal, s „akkor döbbentem rá az iszonyú nehézségekre. Kevesen voltunk odakint,
magyar könyvtár sem volt.”
Szerencsére, amint megtelepedett Londonban, a könyvek is
gyűlni kezdtek körülötte. Gyűjtőtermészet jellemezte, ahogyan Csoóri Sándor
mondta róla: „szellemi gyűjtő” volt.
Nemcsak az antikváriumokban olykor fellelhető ritkaságokat és értékeket vette
észre, hanem a raktárak sarkaiban porosodó metszeteket, vagy éppen a Temze
partjára kidobott „ócska” székeket és kis asztalokat is. Ezekből a különböző
helyekről összeszedett és rendbe hozott tárgyakból rendezte be a lakását a
Gloucester Mews-ban. A Mews így fordítható: Istállósor. De a lovas kocsikat
kiszorította, majd végleg, felváltotta az autó. Ahol azelőtt lovak álltak, ott
autógarázs lett, s az „istállósorokat” átalakították lakásokká. Cs. Szabó az
így szerzett lakáshoz kialakított garázst „átépítve”, könyvtárszobát hozott
létre. Vendégeinek olykor a következő megjegyzéssel nyitotta ki a volt garázs
ajtaját: íme, az autóm! S a meglepődő vendég autó helyett sokezer könyvet
látott ott „parkolni”. Azoknak a könyveknek az árából, amiket az évek során
összegyűjtött, nem is akármilyen autót vásárolhatott volna.
„Könyvtárszobája”, majd a későbbi években a felső szint
szobáit is elborító zsúfolt könyvespolcok látványa nagyobb élményt jelentett
minden ottjárónak, különösen, ha az illető magyar volt, mintha a legdivatosabb
márkájú autót látta volna. Vajda Miklós így írt erről: „Többször jártam londoni kis házában, amely a leggazdagabb magyar
magánkönyvtárak egyike, a csodás metszetgyűjteményéről nem is beszélve.”
Élete utolsó éveiben a ködös Albion levegője nem használt az
egészségének. Lett volna lehetősége, hogy Olasz-Svájcba vagy
Észak-Olaszországba költözzön. Ám a könyvei miatt nem mozdult. Azokat mozdítani
már nem lehetett, olyan mennyiségben vették körül. Ugyanakkor elhagyni „őket”
nem akarta.
Nem is hagyták el ők egymást! Temetése után egy év sem telt
el, a könyvtára követte gazdáját. Jött utána Sárospatakra! Ugyanis a
végrendelete szerint, könyvtárának minden darabját a sárospataki Nagykönyvtár
örökölte, a kéziratai, levelei pedig a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumba
kerültek.
Londonban, gondosan becsomagolva, a Hungarocamion egyik
nyerges-vontatójára került fel a hagyaték. A könyvek 265 darab, átlagosan 30-35
kilogrammos dobozokban fértek el. Az iratanyag 25 doboznyit tett ki. A kamiont
Londonban zárták le, és hat nap múlva Sárospatakon nyitották fel, ahol a
vámkezelés is megtörtént.
Az ily módon hazakerült könyvtár 11 ezer kötetből áll, és
körülbelül ezer folyóirat évfolyamból és kiállításvezetőből. Egy könyvkereskedő
persze nem erre figyelne fel. E könyvtárnak elsősorban a Hungarica anyaga
képvisel figyelemreméltó irodalmi értéket. A gyűjteményben nagyon sok könyv
kortárs magyar íróktól, költőktől származik, ráadásul dedikált példányok. S
kiemelkedő, hogy a határokon túl élő és alkotó magyar írók műveinek ilyen
gazdag gyűjteménye nem sok helyen található meg.
De sorolhatom Cs. Szabó könyvtárának értékeit még tovább.
Például az angol irodalom is jelentős mennyiségű művel képviselteti magát, ezen
belül is nagyon gazdag a Shakespeare-anyag.
Cs. Szabó László még a budapesti élete során, többek között
a Képzőművészeti Főiskola tanára volt, a művészeti érdeklődésétől és érzékétől
csak a magyar nyelv szeretete volt nagyobb. Emigrációs élete első időszakában
Olaszországban, mint üres-zsebű, de időmilliomos emigráns a templomokat járta,
és az építészeti és képzőművészeti látnivalók – Itália ezekben igen gazdag –
szárnyakat adtak neki, mint művészeti írónak. Írásain túl sok értékes
képzőművészeti albumot is összegyűjtött. Ezek mind könyvtárának fontos részét
képezték.
Tudományos Gyűjteményünk időközben rangos épülettel is
gyarapodott és bővült, a Makovecz Imre által tervezett Repositóriummal. Ennek
építését a Művelődési Minisztériumtól – de más állami szervek is – kapott
adományok tették lehetővé. S ez a támogatás nem volt egészen független a Cs.
Szabó hagyaték hazajövetelétől.
Az új épületben külön teremben helyeztük el a Cs. Szabó
László könyvtárat, amelynek a gyűjtője és kialakítója ablakot és kaput nyitott
elsősorban a külföldön élő magyaroknak a magyar irodalomra, a könyvtára pedig
minden magyarnak az európai kultúra és szellemiség megismerésére.
– Professzor Úr! befejezésül térjünk vissza a sárospataki református
temetőben nyugvó jeles irodalmárhoz. A temetőkertben csak a teste nyugszik
(akárcsak Gárdonyié az egri várban), ám szelleme s minden, ami örök érték,
megtalálható a Repositóriumban. Így Patak zarándokhellyé vált azok számára is,
akik Cs. Szabó Lászlóval szeretnének találkozni.
– Ez így igaz. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, ettől
„pataki-e” Cs. Szabó? Ezt a kérdést egyébként Újszászy Kálmán, Sárospatak nagy
fia is feltette 1986-ban, s a kérdésre így válaszolt:
„Jövevény-e az immár
két esztendő óta a tőle és sokaktól megénekelt három hársfa árnyékában nyugvó
Cs. Szabó László? Ha igen, akkor csak úgy mint a többiek, akikről szólottam, és
mindahányan, akik e földön csak jövevények és zsellérek vagyunk. Alig van
közöttünk, aki Patakon született. Századok sora, de ez a temető is tanúja
annak, hogy ez a város és benne ez az iskola mindig tudta, amit legerősebben
Erdélyi János hangsúlyozott: ahhoz, hogy exportálni tudjon szellemi értékeket,
máig ismert szellemi exportja megmaradjon, előbb importálnia kellett. A Felvidék,
Erdély, az Alföld, sőt a főváros értékei sűrűsödtek így együtt, lettek
személyekben hordozói, alkotásokban tükrei a három fáklyával világító ugyanazon
szellemnek. Ezt érezte meg Cs. Szabó László is a temetőt járva, és így tudta,
hogy benne itthon lesz sokat szenvedett beteg teste ugyanúgy, mint szellemének
összegyűjtött kincsei, a könyvei a Gyűjtemények Nagykönyvtárában. Sírja a
nemzeti azonosságukat kereső, óvó hazai és külföldön élő magyarok
zarándokhelye.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése