Március

A vasárnapra virradó éjjel furcsát álmodtam. Egy börtöncellában voltam, mint elítélt. Amint ott gubbasztottam rabruhában a kemény priccsen, hirtelen csörrent a vastag faajtó zárja, s belépett hozzám a börtönőr. A máskor durva, közönséges smasszer ezúttal emberi hangon szólt hozzám „H. elítélt! Szedje össze a cókmókját, s velem jön!” Értetlen tekintetemet látva, kisvártatva hozzátette: „Ön, a mai naptól újra szabad!”

Abban a pillanatban felébredtem, s furcsán éreztem magam. Valamiféle izgalom feszítette mellem. Nem volt kellemetlen, Inkább örömtelinek mondhatnám. De azért furcsa volt. Régen éreztem ilyet. A szívem mintha gyorsabban kalimpált volna a megszokottnál. S bár nem láttam a sötétben, úgy éreztem, arcom kipirult. És szomjas lettem, a szám teljesen kiszáradt. Kábultan botorkáltam ki a fürdőszobába, ahol a felvillanó lámpafényben sokáig hunyorogtam. A hideg csapvíztől végül magamhoz tértem, s végleg megbizonyosodtam róla, hogy mindaz, amit imént „átéltem”, álom volt csupán. De miért van az, hogy mégis tovább feszít valami furcsa érzés, s kezem-lábam nemigen tudom hová tenni?

Ekkor hirtelen az órámra pillantottam, s mindent megértettem. Az időmérő ugyanis túl azon, hogy éjfél után egy órát mutatott, mást is jelzett. Azt, hogy március elsejét írunk! Kinyílt a tél börtönének ajtaja, itt a szabadulás pillanata, itt a tavasz! Ennek öröme verdes bennem furcsán, szédítőn, szétfeszítőn, izgatón.

Visszafeküdve, az ágyamba, nagyon sokáig nem jött szememre álom. Már pirkadt, amikor pillangó képében aztán mégis, újra szememre csókolta azt az édes kábulatot. Tényleg, édes álom volt! Azt álmodtam ugyanis ezen az első márciusi hajnalon, hogy egy réten fekszem selymes fűben, köröttem pedig kikericsek sárgállanak, százszámra. S hunyorgok a napfényben, mely oly kellemesen cirógatja arcomat.

S akkor hirtelen szelíd hangot, csilingelő éneket hallottam. Kíváncsian ültem fel, a kisnyulat már elrejtő fűben. Nem messze egy gyönyörű lány hajladozott. Csokrot szedett a rét virágaiból, s közben énekelt.

Észrevett, Felegyenesedett, rám nézett és mosolygott. Képzeljék, rám mosolygott!

– Örülsz nekem? – kérdezte.

Olyan gyönyörű volt, hogy a látványtól, egy szó nem sok, annyi nem hagyta el ajkam.

–Én vagyok az, a Tavasz Tündére! Nem ismersz meg?  Pedig tavaly is találkoztunk.

–De, de! Megismerlek! Persze, hogy megismerlek! S nagyon örülök, hogy itt vagy – válaszoltam zavartan, úgyis mondhatnám, dadogva. Diákkoromban voltam ilyen mafla a szívem mélyén imádott lányok társaságában, Mára már kinőttem ezt a születési hibámat,–nevezhetnénk akár a gyermekbetegségnek, s most mégis… Vagy újra diák vagyok?  S az a tündér ott W. Évi, V. Zsuzsi, L. Klári? 

Elvégre az álomban soha nincs időhatár!

–Akkor jó, ha örülsz nekem!– nevetett rám gyönyörű fénylő, fehér fogakkal a tündér. –Majd még találkozunk, de most megyek, s felkeresek minden kedves, régi barátot. A viszontlátás örömére mindenkinek adok egy csokor tavaszi virágot. Neked is! Tényleg, te milyet kérsz? Sárgát, fehéret, kéket? Válassz!– szólított fel kedvesen.

–Ha lehet, akkor kéket kérek– válaszoltam továbbra is zavartan.

–Jól választottál, ez a kék ibolyacsokor a legillatosabb. Őrizd meg, hogy mindig rám emlékeztessen! Ugye megőrzöd?

–Meg, persze, hogy megőrzöm!–feleltem.– S köszönöm neked. Nemcsak a virágot, hanem a hangodat, az énekedet, a mosolyodat, a gyönyörű szemedet…

Meglepődve észleltem, hogy elmúlt a zavarom, visszatért a bátorságom.

–Gyönyörű vagy, Tavasztündér! A leggyönyörűbb teremtmény, akit létezik e Föld kerekén…

Lám, a tündér elpirult! Földi lény ez, s tényleg a legszebb azok közül, akit eddig láttam. Most aztán nem szabad abbahagyni az udvarlást, mindent bele!

Ám ebben a pillanatban, amikor ezt gondoltam, megszólalt a vekker…

Van ennek a rusnya szerkezetnek lelke?

Mindenesetre, végleg felébredtem. Bár még sokáig gubbasztottam összekuporodva az ágyon, s kábán próbáltam értelmezni e különös álmokat.

Ennyi mindent egyetlen éjszaka! Tényleg igaz a régi mondás: bolond ez a tavasz!

Ezen aztán – lassan magamhoz térve – elmosolyodtam. S a zuhany alatt állva, kimondottan örült a szívem. Valóban bolond minden tavasz! De milyen jó, újra és újra tavasz bolondjának lenni!